22. Fejezet

Feszülten, a körmeimet rágva mászkálok fel-alá a lakásban. Sehun azt állította, hogy már délelőtt elmegy, hogy beszéljen Luhan-nal, lassan délután három óra, de még mindig nem veszi fel a telefont és nem tudok semmit. Lehet, hogy ez a seggfej még alszik? Amint átfut az agyamon a gondolat, hallom, hogy valaki benyit és egyből az ajtóhoz sietek. Sehun egy nagyot sóhajt, miközben lerúgja magáról a cipőjét.

- Na, mi volt? - próbálok nyugodtnak tűnni, de a kérdést mégis hadarom.

Rám néz, kifejezéstelen tekintettel hallat egy újabb sóhajt, majd minden szó nélkül elsétál mellettem.

- Sehun? - követem.

Bemegy a nappaliba és levágja magát a kanapéra, fejét hátra hajtja, egészen a támláig, s a plafont bámulja. Aggódó tekintettel telepedek mellé, ismét fogaimmal kezdem ostromolni a körmeim.

- Mondj már valamit! - sürgetem.

- Rossz és eléggé visszataszító szokás a körömrágás – dörmögi, a maga közömbös hangján, még mindig a plafont nézve.

- Csak akkor csinálom, ha stresszelek – folytatom a rágcsálást –, de ne tereld a témát! Beszéltél vele?

- Igen.

- És? Mit mondott? - robbanni tudnék attól, hogy úgy kell mindent kihúzni belőle.

- Nem kell aggódnod, nem fogja elmondani senkinek – egy pillanatra lehunyja a szemeit.

- Ez biztos? - kérdésemre rám néz, bosszankodó tekintettel.

- Biztos – hangsúlyozza. - Most már fejezd be – megfogja a kezem, elemeli a számtól, majd a combjához húzza és továbbra is tartja a kezében.

- Akkor miért vagy ilyen?

- Milyen?

- Nem tudom. Frusztrált?

Száját elhagyja egy éles cöccögés, fejét elfordítja a másik irányba, érzem, hogy enyhén megszorítja a kezem. Várok, csendben eltelik egy perc, míg végül visszafordul felém:

- A titoktartásért cserébe egy csókot kért – hadarja.

Szemeim elkerekednek, ajkaim is elválnak egymástól a döbbentségtől, de folytatja tovább:

- Ami a legijesztőbb, hogy tetszett is a dolog és még egyszer megcsókoltam.

Nem is tudom, hogy mi a meglepőbb. Az, amit mondd, vagy az, hogy ennyire őszinte velem.

Pislogok párat, amíg feldolgozom magamban Sehun szavait, aki a szemeimbe fúrja tekintetét. Arca kifejezéstelen, de mégis látom rajta a tanácstalanságot.

- Öhm... Lehet, hogy-

- Nem! - felcsattan, homlokára ráncok vetődnek. - Én nem vagyok meleg!

- Jól van, higgadj le – csitítom. - Vannak olyanok is, akik mind a két nemhez vonzódnak.

- De én nem – erősködik.

- Most mondtad, hogy megcsókoltál egy fiút és tetszett... Akkor mégiscsak-

- Nem – ismét közbevág. - Most... csak össze vagyok zavarodva...

Megértően bólintok és csend telepszik közénk, szemeivel a szobát fürkészi, néha találkozik a tekintetünk, de mindig elfordítja a fejét. Olyan, mintha saját magával veszekedne éppen. Kezemet ismét erősebben fogja és felém fordul:

- Csókolj meg.

- Ne is álmodj róla - el akarom húzni tőle a kezem, de nem engedi.

- Csak egy csók – követelőzik.

- Miért akarod ennyire?

Válasz helyett magához húz és gyengéden megcsókol. Nem ellenkezem, lehunyom a szemeim és hagyom, hogy egyik kezével átkarolja a derekam. Nem éri be ennyivel, lejjebb csúsztatja a kezét és bele markol a hátsómba, miközben egyre vadabbul csókol. Rögtön elhúzódnék tőle, de a szabad kezével a tarkómhoz nyúl és megakadályoz benne, ezért csak egy rosszalló hümmögéssel tudok reagálni. Arra számítottam, hogy a következő lépésben maga alá teper, de ehelyett elenged és megszakítja a csókot. Értetlenül pislogva figyelem zavart arcát, válaszra várva.

- Jobb lesz, ha... - nagyot nyel – elmegyek – fel is pattan, elindul kifelé.

- Sehun? - utána megyek.

- Majd beszélünk – hadarja és kilép a lakásból.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé, de szerintem még ő maga se tudja. Most először láttam ilyen zavartnak, elveszettnek.

Sehun PoV:

Lassan, fokonként haladok lefelé a lépcsőkön. Másodpercenként fújtatok, próbálok rendet tenni magamban, kusza gondolatok ezrei cikáznak a fejemben. Kiérek az utcára, vékony dzsekim zsebeibe csúsztatom a kezeim és a földet bámulva, lassú léptekkel haladok, a gondolataimba mélyülve. Igyekszem a tényeket felsorakoztatni és mérlegelni a dolgokat, hogy végre megértsek valamit. Kétségbeesek, amikor bevillannak az emlékképek.

Hani csókja közben már semmit nem éreztem, ami aggaszt, mert eddig megvolt az a bizonyos bizsergés az ágyékom környékén. És hogy mit is éreztem Luhan-nál? Fogalmam sincs. Annyi gondolatom támadt közben, hogy az érzelmeknek nem maradt helyük, de mégis egy kellemes érzéssel gondolok vissza rá.

Útközben annyit agyaltam ezen a dolgon, hogy mire hazaértem sajgott a fejem.

Nincs is nagyobb öröm, mint arra hazaérni, hogy a szerelmespár a szobájukban éppen szeretik egymást, nem valami halkan. Egy grimaszt intézek az ajtó felé, ahonnan kiszűrődnek Nari nyögései és a fejemet fogva vonszolom magam a saját kis birodalmamba. Besötétítek, majd bedőlök ruhástól az ágyamba, arra várva, hogy elmúljon a kínzó fejfájás.