36. Fejezet

- Azt hiszem én inkább hazamegyek... - bontom le magamról Nari karjait.

- Miért? - értetlenül pislog Heeyoung.

- Nem vagyok kíváncsi Nari-ra – közlöm arrogánsan.

A levegő egy pillanat alatt megfagy körülöttünk, érezni a kellemetlenség szellőjét, ami egyenesen Jongin exbarátnője felől jön, aki zavart tekintettel méreget.

- Ne haragudj Heeyoung, majd később beszélünk.

Intézek egy szemhunyásnyi fintort a nemkívánatos személy felé és a tengelyem körül megfordulva elindulok hazafelé.

- Várj, Hani! - hangjától a hideg futkoz a gerincem mentén.

Nem törődöm vele, de utánam jön, megfogja a karom és ezzel megállásra késztet. Felháborodottan sóhajtva fordulok felé.

- Miért csinálsz úgy, mintha mi jóban lennénk? - visszaveszek a hangerőmből, hogy Heeyoung ne hallja.

- Én egyáltalán nem úgy gondolok rád, mint egy olyan személyre, akit utálnom kellene – mosolyog.

- …

- Volt időm, hogy elgondolkozzak a dolgokon és utólag én is belátom, hogy mennyire hülyén viselkedtem, és most itt a remek alkalom, hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért annyira elviselhetetlen voltam – őszintének tűnik.

- Nem tőlem kellene bocsánatot kérned, nem az én napjaimat tetted tönkre a jelenlétedre – célozgatok. - Haza szeretnék menni, megköszönném, ha elengednéd a kezem.

Úgy tesz és minden szó nélkül elsétálok. Hihető volt, amit mondott, de én kétlem, hogy ennyi idő alatt megváltozott volna. A másik dolog, hogy miért tőlem akar bocsánatot kérni? Alig találkoztunk, közünk nem volt egymáshoz, szerencsére.

Este vígan nassolva punnyadok a tévé előtt, amikor valaki kopog. Felpattanok és az ajtóhoz szökdelek, de mielőtt kinyitnám, megigazítom a köntösöm, aminek az öve időközben kikötődött, így teljes belátás lett a fehérneműmre.

- Virágot a virágnak! - vigyorog Chanyeol és egy csokor nárciszt nyom a kezembe.

Megilletődök, egy csókot nyom a számra és bejön. Otthonosan leveszi a cipőjét és beljebb sétál, amíg egy vázába teszem a virágokat. Beviszem a nappaliba, leteszem az egyik polcra, majd Chanyeol mellé bújok a kanapén, aki azonnal át is karol.

- Köszönöm a virágot – egy puszit nyomok az arcára.

- Látod, én ilyen figyelmes vagyok – büszkén mosolyog.

- Csodás – érdektelenséget színlelek.

- Te most gúnyolódsz?!

- Talán...

Pimasz mosolyra húzom a szám, feltérdelek a kanapén és megcsókolom Chanyeol-t. Visszacsókol, egyik keze a derekamra csúszik, míg a másikat a nyakamon pihenteti és hagyja, hogy én irányítsak. Szabad kezemmel a hajába túrok, nyelvem hegyével megérintem az alsó ajkát, ezzel utat kérve, amit rögtön meg is ad. Ajkai elválnak egymástól, ízlelőszerveink hamar egymásra találnak és lassú, szenvedélyes francia csók veszi kezdetét. Arcomon érzem, ahogy a bőrömre fújja forró leheletét; nyugodtan, mélyen vesz levegőt, míg az én lélegzeteim aprók és szaporák.

Megint bebizonyosodott, hogy ez a pasi teljesen megbolondít, pillanatok alatt felborítja az elmém, minden gondolatom azonnal szerte foszlik. A fejem teljesen elsötétül, csak egy dolog jár a fejemben, hogy rettenetesen megkívántam Chanyeol-t.

Ujjaimat kivezetem tincsei közül és mellkasának feszítem a kezem, hogy ledönthessem a kanapéra, de nem engedi, megfogja a csuklóm.

- Ne... - nyögi a csókot megszakítva.

- Sajnálom – eltávolodok arcától, a másik keze még mindig a derekamon van. - Nem tudom, hogy mi ütött belém.

- Hidd el, hogy én is nagyon akarom – mosolyog –, de nem akarok elkapkodni semmit... legalább addig, amíg gipsz van rajtad – teszi hozzá.

- Addig csak két hét van vissza... - felvonom a szemöldökeim.

- Az bőven elég, nem? - utánoz.

Egyet kell értenem vele, lehet, hogy most tönkretennénk mindent, ha elsietnénk a dolgokat.

Újra elmosolyodik, a derekamat és a kezemet fogva hátradől és magára húzva elfekszik a kanapén. Lábait átfonja az enyémen, karjaival szorosan átölel, majd simogatni kezdi a hátam. Állam a szegycsontjára támasztom, mélyen a szemeibe nézek egy mosollyal az arcomon.

- Érzem, hogy feláll – közlöm halkan.

- Rajtam fekszel és teljes belátásom van a melleidre – elmosolyodik. - Elég szép látvány.

- Két hét – eszébe juttatom.

- Két hét... - sóhajtva ismétli.

Jongin PoV:

- Hyung, hogy tehetted ezt velem?! - Sehun ront a konyhába. - Annyira.... annyira awful... - túrja a haját.

- Higgadj már le, jól áll – nyugodtan eszem tovább a reggelim.

Napok óta megy a hajtéma, folyamatosan piszkálja és szitkozódik. Hangosan nem mondja ki, de tudom, hogy gondolatban engem is megillet egy-két jó szóval.

- Nem érzem így jól magam – hisztizik.

- Ezt most úgy mondod, mintha valaha is jól érezted volna magad – mosolygok.

- Haha... vicces vagy... - morcos tekintete pimasszá változik. - Ez így nem fair, úgyhogy tenned kell valamit.

Félrenyelek, sejtem, hogy mit forgat a fejében.

- Felejtsd el! - mordulok fel.

Aznap estére a barna helyett már szőke hajjal vacsorázok, de egyáltalán nem úgy, mint hittem. Tartottam a szőke színtől, mondván, hogy túl természetellenes, de be kell vallanom, hogy nagyon is tetszik. Sehun ezt nem igazán díjazza, de ő csak irigy, hogy én el tudom fogadni a változást és néhányszor az orra alá is dörgölöm ezt.

- Utállak – morogja, amikor belép a konyhába.

Egy visszafogott nevetést hallattok, megszólalnék, de a csengő hangja megzavar.

- Kinyitnád? - biccentek az ajtó irányába.

- Nem beszélek veled – hisztis kislány módjára puffog.

Kimegy, hallom, ahogy a bejárati ajtó kinyitódik.

- Hű... vagyis, öhm... szia – felismerem Luhan hangját.

- Mit keresel itt? - Sehun hozza a formáját.

- Én csak beszélni szeretnék veled.

- Nem érek rá.

Nagyokat pislogva fülelek, meglep Sehun modora. Becsapja az ajtót és fújtatva jön vissza konyhába, felállok a székről, a mosogatóba teszem az üres tányérom, és megállok Sehun mellett, miközben ő a szekrényeket nyitogatva keres valamit.

- Ez mi volt?

- Micsoda? - nem figyel rám.

- Ez az előbb. Mióta viselkedsz így Luhan-nal?

- Hogy viselkedek vele? - unottan fordítja felém a fejét.

- Hát nem valami szépen – ölbe teszem a kezeim. - Lemaradtam valamiről? - felvonom a szemöldököm.

- Nem.

Röviden válaszol, majd kivesz a hűtőből két üveg sojut és otthagy. Elhatározom magamban, hogy most nem hagyom magam olyan könnyen lerázni. Bemegyek utána a szobájába, becsukom magam után az ajtót és nekidőlök, elzárva Sehun elől a menekülő utat. Ő rám se hederít, az ágyában fekve, üvegből issza az alkoholt és a tévét bámulja.

- Azt hittem, hogy mi mindent megbeszélünk egymással – halkan szólalok meg, úgy tesz, mintha meg se hallaná. - Én mindent elmondok neked és elvárom, hogy te is bízz bennem ennyire.

Összefonom magam előtt a karjaim, szigorú tekintettel figyelem a kifejezéstelen arcát, de továbbra sem óhajt rám figyelni. Várok pár másodpercet, de még mindig semmi, ezért folytatom:

- Kezdem kicsit unni ezt az egészet... Teljesen kifordultál magadból! - felemelem a hangom. - Nem tudom, hogy mi a bajod, de hetek óta rád se lehet ismerni, azt hiszed, hogy minden majd magától megoldódik?!

Kikapcsolja a tévét, komótosan felül, lenyúl az ágy mellé és érzelemtől mentes arccal felém nyújtja a másik üveg sojut. Odamegyek és mosolyogva veszem el tőle, mert tudom, hogy most a lelkét is ki fogja önteni nekem.