28. Fejezet

- Te idióta seggfej! - kiabálok rá, mire hátrahőköl.

- Mi a bajod?

- Hogy mi a bajom?! Mi a bajom?! - kiakadva ismétlem. - Az, hogy egy kibaszott seggfej vagy, aki feleslegesen pofázik!

- De mégis mivel érdemeltem ki, hogy így beszélj velem? - mosolyog, amitől még jobban felmegy bennem a pumpa. - Nem sikerült jól a randi?

- Miért kellett szétkürtölnöd, hogy mi volt köztünk?!

- Oh, már értem, szóval ez a gond – higgadtan reagál.

- Igen, ez! Nem véletlenül akartam, hogy Luhan is titokban tartsa, erre pont te nem bírod befogni a szád?!

- Figyelj, szivi – felemeli a kezeit, jelezve, hogy nyugodjak le. - Miért fáj neked ennyire, hogy Jongin is tudja?

- Most nem Jongin a lényeg – hazudom –, hanem az, hogy te valakinek elmondtad!

- Elhiheted, hogy nem dicsekvésként mondtam el neki – megkomolyodik. - Különben sem emlékszem olyasmire, hogy hétpecsétes titok lenne a dolog.
- Azt hittem ez egyértelmű...
- Követünk el hibákat - érdektelenül vállat von.
- Életem legnagyobb hibája volt, hogy egy percig is bíztam benned – nyugodt hangon közlöm. - És én még képes voltam rá, hogy itt vigasztaljalak, akárhányszor idefutottál valamelyik problémáddal – cinikus mosollyal az arcomon nézek a szemébe.

- Oké, esetleg még valami, amit a fejemhez akarsz vágni? - vigyorog.

- Tudnék még mondani pár dolgot, de inkább megkíméllek – karjaimat összefonom magam előtt.

- Remek, már nagyon irritált a ribancos hisztid.

Mérgemben egy kanál vízbe is belefojtanám, de ehelyett inkább nemes egyszerűséggel megpofozom. Feje oldalra lendül a mechanikai hatástól, lassú mozdulattal néz vissza rám, kifejezéstelen tekintettel. Farkasszemet nézünk egy darabig, azt hiszem ezek azok a pillanatok, amikor felfogja, hogy teljesen komoly a dolog, aztán fogja magát és kimegy. Megvárom a hangot, ahogy becsukódik a bejárati ajtó és kiengedem a tüdőmbe szorult levegőmet.

Még annyi mindent mondtam volna neki, de valamiért mégis kegyelmeztem neki, amit én magam sem értek.

Másnap unottan görnyedek egy újság felett a boltban. Nem valami forgalmas hely, amit egyáltalán nem bánok, mert most egyáltalán nem vágyom az emberek látványára. Szinte csak a közelben lakók tévednek be, egyikük be is lép, Chanyeol személyében.

Mosolyával boldogságot áraszt magából, én is megpróbálok hasonlót magamra erőltetni, de valami teljesen más sül ki belőle, ezért fel is hagyok vele.

- Mi a baj? - komoly tekintettel áll meg előttem.

- Nem szeretnék beszélni róla – őszintén válaszolok.

- Ohh... oké, nem erőltetem. Miért nem tudtalak hívni tegnap?

- Kikapcsoltam a telefonom. Várj... honnan tudod a számom?

- Elkértem Jongin-tól – mosolyog.

Tekintetem a földre szegezem, valószínűleg az arcomra van írva minden; megérzem Chanyeol kezét a vállamon.

- Tudok tenni érted valamit? - hangja sajnálattal teli. - Nem akarlak ilyen rosszkedvűnek látni.

- Sajnálom – finoman veszem le magamról a kezét –, csak idő kell.

- Rendben – megértően bólint. - Remélem, hogy minden rendbe jön.

A pultról elvesz egy tollat és az előttem lévő újság szélére írja a számát, majd visszarakja az íróeszközt.

- Ha beszélni szeretnél valakivel, hívj nyugodtan.

Válaszként halvány mosollyal az arcomon bólintok egyet. Miután elmegy bekapcsolom a mobilom, hogy beírjam a számát, de a kijelzőn a nem fogadott hívásaim és üzeneteim villognak:

Nem fogadott hívás (17)
Jongin

Nem fogadott hívás (23)
Sehun

Nem fogadott hívás (2)
Ismeretlen

Rosszallóan megrázom a fejem és megnyitom az üzeneteket is:

Megint nem veszed fel? Ennyi?

Sehun

Nem igazán tudom értelmezni, de nem is izgat, ezért kitörlöm és megnyitom a következőt:

Oké, úgy látom, hogy részedről zsákutcába került a „barátságunk”. Örültem, hogy megismerhettelek... ja, mégsem.

Sehun

Reagálásként megfeszült állkapoccsal, gondolatban szitkozódva törlöm ezt az üzenetet is.

Vedd fel, szörnyen aggódom érted!

Jongin

Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak, de kérlek, ne csináld ezt... Nem akarlak még egyszer elveszíteni.

Jongin

Forró könnyek gyűlnek a szemembe, de nem engedem meg magamnak ezt a gyengeséget, hogy nekiálljak sírni.

A gondolataim egyre nagyobb romokban hevernek, ahogy teltek a napok. Sikerült feltennem magam a hullámvasútra, ami a csalódottság és a düh között rója a köröket egymás után, újra és újra. Habár nemrég kerültem az új munkahelyre, sikerült kivennem pár nap szabadságot, amit a lakásban, bezárkózva töltök. A telefonom azóta is kikapcsolva hever a táskám alján, teljesen megszakadt a kapcsolatom mindenkivel. Chanyeol a kérésemre nem keres, Jongin eleinte minden nap becsöngetett, de egyszer se nyitottam neki ajtót, ezért egy idő után feladta.

Most jött el azt a pont, hogy a tűrőképességem hátárát átléptem és minden eddigi eltussolt gondom visszatért. Túl sokáig voltam erős, túl sokáig éltem úgy, hogy átsiklottam a rossz dolgok felett, de ami a legjobban aggaszt, hogy fogalmam sincs mit tegyek. Elmúlik magától? Meddig fog tartani ez az időszak? Pár napig, vagy hónapokig?

Talán nem a magány a megoldás, de én mégis emellett döntöttem, remélve, hogy egymagam is boldogulok.

Nehéz beismernem, de az fáj a legjobban, hogy rájöttem a valódi érzéseimre. Rájöttem, hogy szerelmes vagyok Jongin-ba. Szeretem őt és egészen ideáig még magam előtt is titkoltam ezt, de most már teljesen mindegy. Tudja, hogy mi történt köztünk Sehun-nal és ezek után nem tudok a szemébe nézni.

Valamennyire hasznos volt, hogy el tudtam szakadni a külvilágtól, pár napon belül sikerült rendet raknom a lelki világomban, hogy ne akarjak megőrülni.

Munkából tartok hazafelé, sietősen kapkodom a lábaim felfelé a lépcsőn. A lakásom emeletéhez közeledve szemet szúr a nagy mennyiségű víz folyása a lépcső fokain. Megkapaszkodok a korlátba, mielőtt elcsúsznék és sietősen teszem meg a hátralévő utat. Az én emeletemre érve nyilvánvalóvá válik, hogy ez a tömérdek víz az én lakásomból jön.

- Bassza meg!

Sietősen veszem elő a kulcsom és rontok be az ajtón. Legalább tíz centiméteres víz áll mindenhol, első utam a fő kapcsolóhoz vezet, hogy mindent áramtalanítsak, de a lábam megcsúszik és hanyatt esek, bele a vízbe.

Jongin PoV:

Halkan nyitok be Sehun-hoz, a szobájában korom sötét van, a redőny teljesen le van engedve, így egyáltalán nem süt be a Nap.

- Sehun?

Nem jön válasz, pislogok párat, hogy a szemem hozzászokjon a feketeséget, így körvonalazódik az ágyban Sehun alakja. Odamegyek, leülök az ágy szélére és lejjebb húzom róla a takarót, amibe teljesen beburkolózott.

- Ma se akarod kitenni a lábad innen?

- Ezt eltaláltad – visszahúzza a takarót.

- Ugyan már, Sehun... Még meddig akarod ezt csinálni?
Nem válaszol, helyette átordul a másik oldalára.
- Most komolyan - rázom a fejem. - Nehogy már egy ilyen hülyeség miatt menjen tönkre a... a barátságotok, vagy minek nevezitek...
- Neki ez nem hülyeség, nagyon titkolni akarta előtted - mormolja az ágyneműbe.
- Honnan veszed?
- Luhan is tudta, de akkor még csak pánikolt, most, hogy te is tudod már teljesen kiakadt - felsóhajt. - Nem vagyok vak, ez egyből szemet szúrt.
- Érdekes... - elgondolkozom.
- Inkább egyértelmű...
- Hm?
- Hagyjuk.
Egy ideig csendben maradok, várva rá, hogy hátha megszólal és bővebben kifejti a dolgot, de a néma csendben be kell látnom, hogy nem áll szándékában.
- Jól van, de ez akkor sem normális, hogy napok óta az ágyat nyomod.
- De igen, ha beteg az ember.
- Ismerlek már, tudom, hogy nem vagy beteg - rácáfolok. - Ha végre hajlandó lennél beszélni róla-
- Kai! - visszhangzik Nari hangja kintről.

- Tessék?!

- Gyere ide!

- Ahj... - sóhajtok. - Ne hidd azt, hogy megúszod ennyivel – a takaróra csapok, Sehun feneke tájékán.

Nem reagál semmit, felkelek és magára hagyom.

- Jössz már?! - sürget Nari.

- Itt vagyok – megyek a szobánkba. - Mi az, kicsim?

- Én is ugyan ezt akarom kérdezni tőled.

Nem túl boldog arckifejezéssel tartja elém a telefonom, megnyitva azokat az üzeneteket, amiket Hani-nak írtam.

- Ezek nem mostaniak – közlöm.

- Csak egy hete írtad őket, de mégis mire véljem ezt? - gyanakvóan méreget.

- Összevesztünk és azóta nem veszi fel a telefont – válaszolok őszintén.

- „Nem akarlak még egyszer elveszíteni.” - hangosan olvassa fel.

- Tudom, hogy ezt írtam. Mondtam már, hogy nem áll jól a féltékenykedés...

- Okom és bizonyítékom van rá, hogy féltékeny legyek! - lengeti előttem a mobilt.

Megfogom a csuklóját és elveszem tőle a készüléket, mielőtt földhöz vágná, vagy valami hasonló történne.

- Mi lett velünk, Kai? - halkul el. - Úgy érzem, hogy már nem is szeretsz... Van fogalmad róla, hogy mikor szexeltünk utoljára?

- Öhm... - értetlenül pislogok, váratlanul ér a kérdés.

- Több, mint egy hete hozzám se nyúltál. Itt vagy mellettem és mégis azt érzem, hogy hiányzol.

Közelebb jön és átölel, mire reflex-szerűen köré fonom a karjaim, viszonozva az ölelést.