30. Fejezet

- M-mi az? - meglepetten pislogok Jongin-ra.

- Semmi – megfogja a kezem. - Seggfejnek érzem magam – ujjával a kézfejemet simogatja.

- Közöd sincs a seggfejekhez – rácáfolok. - A seggfejek olyanok, mint Sehun.

Felnevet a hasonlatomra, mosolyogva figyelem örömét kifejező arcát. Elcsodálkozom éles állvonalán, mosolygó szemein és a széles vigyorra húzott, telt ajkait. Ekkor jut eszembe, hogy miért is szerettem meg Jongin-t. Egy jóképű, csupaszív ember, aki képes a legrosszabb napokon is jobb kedvre deríteni. A lábaim maguktól lépnek közelebb hozzá és a bal kezem is magától fonódik a derekára. Érzem, hogy a levegő egy pillanatra a tüdejébe szorul a meglepettségtől és óvatosan zár a karjaiba, állát a fejem búbjára támasztja. Lehunyt szemekkel hallgatom a szívverését, ami a normálisnál valamennyivel gyorsabb, akárcsak az enyém.
- Micsoda romantikus pillanat – Sehun hangjára rebbenünk szét. - Sokáig fog tartani még? Én már mennék haza...

Próbálkozik a pókerarccal, de amennyire ismerem már látom rajta, hogy ideges. Zsebeiben lévő kezeitől a nadrág anyaga kitüremkedik, mintha ökölbe lennének szorítva.

- Menjünk – bólint Kai.

Sose fogom megérteni, hogy hogyan tudja ilyen higgadtan kezelni Sehun modorát. Mögötte nem sokkal lemaradva, Jongin mellett megyünk vissza a parkoló felé, amikor megérinti a vállam, hogy felhívja magára a figyelmem.

- Még mindig haragszol rá? - suttog.

- Igen – tudom, hogy kiről beszél anélkül, hogy mondaná.

- Nézd, semmi nem változott meg attól, hogy megtudtam, ami történt – sejtelmesen elmosolyodik.

Számomra eléggé kétértelmű jelentése van annak, amit mond, mégse tudom eldönteni, hogy ezt most mire véljem, amit valószínűleg lát is a tekintetemen.

- Ezen kívül még mondott pár dolgot, amikből arra következtetek, hogy nektek barátoknak kell lennetek.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy mi pletykás öregasszonyként mindent elmondunk egymásnak és ugyan ezt nem mondta ki, de én tudom, hogy jól érzi magát veled, ami a szeszélyes jellemét illetően nagy dolognak számít, és ez számomra biztossá vált azzal, hogy most látom először kijönni a szobájából, amióta összevesztetek.

Eltátom a számat, miközben Sehun hátára pillantok. A viselkedése teljesen az ellentétét mutatja annak, amit Kai mond és az üzenete is azt sugallta számomra, hogy egyáltalán nem fogok hiányozni az életéből, ami ezek szerint nem igaz. Én akkor se fogok odamenni hozzá, hogy „Borítsunk fátylat rá, legyünk újra barátok”, minimum egy bocsánatkérést elvárok tőle, de azt hiszem erre jó sokáig várhatok.

A parkolóba érve megpillantom Chanyeol-t, aki az autójának támaszkodva, mosolyogva int, hogy menjek oda. Sehun egyenesen Jongin kocsijához igyekszik, kinyitja, majd levágódik az anyósülésre és becsapja az ajtót.

- Vigyázz magadra – ölel át Jongin.

- Oké.

- Este tudunk beszélni?

- A telefonom otthon maradt...

- Akkor Chanyeol-t hívom – elenged.

Duda hangjára leszünk figyelmesek, ami egyenesen az Audiból jön, Sehun ezúton akarja sürgetni a barátját.

- Kérlek majd beszéljétek meg.

- Még meggondolom.

- Oké, három lehetőséged van – szólal meg Chanyeol miközben beszállunk az autójába. - Egy: felhívunk valaki mást, kettő: szálloda, esetleg, ha nincs ellenedre... - elhallgat egy pillanatra. - Ha nincs ellenedre, akkor jöhetsz hozzám is.

- Nincs ellenemre – rázom a fejem.

- Tényleg? - felcsillanó szemekkel fordul felém. - Úgy értem... tényleg? - mélyebb hangon ismétli.

- Nem gondolom azt, hogy egy őrült gyilkos, vagy valami hasonló...

- Ez biztató – mosolyog. - Akkor kösd be magad.

A biztonsági öv felé nyúlok, de a gipsz miatt nem tudok mozogni, egy kézzel pedig nem tudom becsatolni. Tanácstalanul pillantok Chanyeol-ra.

- Mi az?

- A kezem...

- Oh, ne haragudj.

Közelebb hajol, átnyúl előttem, hogy elérje, majd becsatolja az övem és elindulunk.

- Egyébként nagyon vagánynak tűnsz a gipsztől – vigyorog.

- Ja, de amikor elmúlik az érzéstelenítő hatása, akkor vagányan visítani fogok a fájdalomtól – viccelődök, mire halkan felnevet.

Kinézek az ablakon és gyorsan megtárgyalom magammal, hogy megszólaljak-e, végül az „igen”-t választom:

- Kérdezhetek valamit? - fordulok felé.

- Ühüm.

- Sehun-nal miről beszéltetek, amíg a rendelőben voltam?

- Öhm... - egy pillanatra megszeppen. - Csak megbeszéltem vele, hogy inkább másnál alszol...

- Ez minden?

- Igen, miért?

- Csak kérdeztem.

Kíváncsian lépek be a lakásba és az első dolgom, hogy körülnézzek. Az előszoba folyosóként funkcionál, onnan nyílik a konyha, vele szemben pedig a fürdőszoba. A folyosó másik felén a nappali van, két oldalt pedig egy-egy szoba. Elég nagy és tágas lakás.

Chanyeol izgatottan vezetett körbe, utoljára hagyva a szobáját – az ajtón lévő felirat szerint az övé -, ami viszonylag rendezett. A falak vanília színűek, a bútorok pedig hófehérek és ezeket kompenzálja a sötét parketta.

- Itt fogsz aludni – mosolyog rám. - Én addig átköltözök Baekhyun szobájába.

- Oh, ti együtt laktok Baekhyun-nal? - meglepődök

- Valami olyasmi. Mostanában rengeteget van a barátnőjével, majdnem minden nap nála alszik... - látom rajta, hogy egy kicsit csalódott.
Összecsapja, majd megdörzsöli a tenyerét és újra elmosolyodik:

- Nem vagy éhes?

Aznap még nem sikerült ennem semmit, pedig már délután hat óra is elmúlt.

Ámulva nézek a tányérokra, amiket az asztalra tesz; rizs, hal, kimchi, tenger gyümölcsei; minden, ami szem-szájnak ingere és mindezt rövid idő alatt elkészítette.

- Azta – ez minden, amit ki tudok nyögni.

Chanyeol leveszi magáról a kötényt és visszaakasztja a fogasra, majd leül velem szembe. Egy darabig még sokkoltan figyelem a sok ételt, amíg ő csendesen nekilát az evésnek. Bal kezemmel kissé ügyetlenkedve veszem fel a fém pálcikákat, nehezen találok rajtuk fogást.

- Ez nem fog menni – sóhajtok, miután harmadszorra esik vissza a kiszemelt falat a tányérba.

Az óriásmanó felkel a helyéről és leül a mellettem lévő székre, egész testével felém fordulva.

- Várj, segítek.

Mosolyogva veszi ki a kezemből a pálcikákat, gond nélkül közéjük szorítja a fél perce kiszemelt falatomat és a szám elé tartja.

- Ááááá – kinyitja a száját.

Én is úgy teszek, mire egy gyors mozdulattal elveszi előlem és jóízűen kapja be.

- Hé! - sértődöttséget színlelve szólok rá.

Jongin PoV:

A levegő teljesen fagyos a konyhában. Az asztal másik felén ülve Sehun úgy tesz, mint akit nem érdekel, ami körülötte zajlik, mégse próbálja elrejteni a széles vigyort az arcáról.

- Jongin, én nagyon szeretlek! - ismétli Nari, már sokadjára.

- Sajnálom.

- De mégis miért akarod ezt?!

- Már elmondtam és nem akarom megismételni...

Felállok és a konyhapulthoz megyek, nyugalmat színlelve öntök magamnak egy pohár vizet.

- Az nem magyarázat, hogy már nem szeretsz!

- Nem is azt mondtam – a pohárral a kezemben fordulok felé –, hanem azt, hogy én sose voltam szerelmes beléd.

- Akkor egész eddig csak szédítettél?!

- Nem, mert erre én is csak most jöttem rá.

- És mégis miért...? - elhallgat, Sehun felé fordul. - Magunkra hagynál minket?

- Hülye vagy? Semmi pénzért nem hagynám ki ezt a szakítós jelenetet – mosolyog.

Tekintetemmel és a fejem oldalra biccentésével kérem meg, hogy menjen ki. Morgolódva és szemforgatva, de végül felkel, kezében a tányérával kimegy a konyhából.

- Én őszintén sajnálom – nézek Nari-ra.

- Sajnálod? - feláll a székről, elém áll. - Minden a ribanc miatt van, igaz?!

- Miről beszélsz? - felvonom az egyik szemöldököm.

- A kis Hani barátnődről – cinikus mosolyra húzza a száját. - Tudtam én, hogy a hátam mögött kefélsz vele!

- Ez nem igaz.

- Ne hazudj! - kiabál. - Egy utolsó rohadék vagy, Kim Jongin!

Heves mozdulattal veszi el tőlem a poharat és a benne levő maradék vizet az arcomba loccsantja, majd elviharzik. Vakon tapogatózok valamiért, amivel megtörölhetem az arcom.

- A hülye picsa... – hallom közelről Sehun hangját.

Érzem, hogy a mellkasomhoz nyom valamit, megfogva rájövök, hogy a konyharuha és letörlöm vele a vízcseppeket.

- Kegyetlen voltam vele? - kinyitom a szemeim.

- Nem eléggé – mosolyogva veregeti meg a vállam. - Jó voltál, már hónapok óta ezt a napot vártam.

- Egy kicsit rosszul érzem most magam.

- Nem kell! Helyesen cselekedtél, bár... - elhallgat egy másodpercre. - Mi az oka, hogy hirtelen dobtad? - gyanakvóan néz rám.

- Már rég óta agyaltam a dolgon – vállat vonok. - Teljesen elidegenedtünk egymástól és nem akartam tovább húzni az időt.

- Aha... - látom rajta, hogy nem hisz nekem.

- Ez az igazság, te szemét – mosolyogva lököm meg.

Mély álomból riadok fel, a telefonom csörgésére. Megköszörülöm a torkom, de így is rekedten szólok bele:

- Igen?

- Adok egy utolsó esélyt – megismerem Nari sírós hangját –, hogy mondhass valamit.

- Miről beszélsz? - felülök az ágyban.

Süvítő szél hangját hallom, ami nem sejtet sok jót.

- Szeretlek, Kai – zokog. - Szeretlek, nem tudok nélküled élni...

- Nari, ne csináld ezt – megdörzsölöm a szemeim, hogy enyhítsek az álmosságon.

- Emlékszel arra, amikor száz naposak lettünk? Akkor mindent teljesen komolyan mondtam...

- Mi...? Ne! - megszakad a vonal. - Bassza meg!

Az álmosságom azonnal szertefoszlik, ledobom magamról a takarót, felhúzok egy nadrágot és kutyafuttában veszek le egy kabátot a fogasról, amit meztelen felső testemre húzok, miközben elhagyom a házat.

Hajnalok hajnalán száguldozok az autóval a városban, gondolataimat ellepik az emlékképek.

- Milyen szép innen a kilátás – Nari csodálkozva áll a tető peremén.

Erősen fogom a kezét, attól félve, hogy egy óvatlan lépéssel lezuhan a mélybe és inkább magamhoz húzom, biztos távolságra az épület szélétől.

- Boldog 100. napot! - megcsókol. - Szeretném, ha feljönnénk ide az évfordulónkon is.

- Rendben – mosolyogva nyomok egy puszit az arcára.

- Ha egy napon szakítani akarnál velem-

- Miért akarnék? - szakítom félbe.

- Nem tudhatod... bármi megtörténhet – mosolyog. - Mielőtt szakítanál velem, jusson eszedbe, hogy én innen fogok leugrani, ha összetöröd a szívem.

- Jézusom, ne mondj ilyeneket!

- Csak vicceltem – kuncogva bújik a mellkasomhoz.