34. Fejezet

Rendszeresen járok kontrollra, az orvos szerint szépen gyógyul a karom, de éjjelente még mindig erős fájdalom gyötör. A bal kezem egyre ügyesebb, ahogy telnek a hetek, egyedül az öltözködéssel gyűlik meg a bajom, ezért ha itthon vagyok, mindig csak fehérnemű és egy köntös van rajtam. Jongin-ról azóta nem hallottam és Sehun-ról se. Mi lehet most velük? Mit csinálhatnak ebben a pillanatban? Vajon ők gondolnak rám? Néha felteszem magamban ezeket a kérdéseket, de hiányérzetem nincs miattuk, azt hiszem.

Chanyeol szinte minden nap átjön, gondoskodik róla, hogy ne csavarodjak be a bezártság miatt. Ma este sincs ez másképp, a kanapén szorosan egymás mellett ülve nézzük a kedvenc doramánk új részét. Az egy órás műsor után zongorázni kezdek a csatornák között, de semmi sincs, ami érdekesnek tűnne.

- Úúúgy unatkozom – nyögöm, miközben lejjebb csúszok a kanapén.

- Lepj meg! - Chanyeol vigyorogva fordul felém.

- Mi?

- Baekhyun-nal mindig ezt szoktuk csinálni, ha unatkozunk, meglepő dolgokat sorolunk egymásnak – lelkesen avat be. - Az nyer, aki jobban meg tudja lepni a másikat.

- Hány évesek vagytok, tíz? - felvonom a szemöldököm.

- Tudom, hogy hülyén hangzik – vesz egy nagy levegőt, egy pillanatra elgondolkozik. - Tizenhat évesen megnyertem egy modellversenyt.

- Hű – elképedek. - Csak azért találtad ki ezt a „játsszunk meglepősdit”, hogy eldicsekedj vele? - viccelődök.

- Nem – felnevet. - Most te jössz.

- Oké – távolabb húzódok tőle, a kanapé háttámlájára könyökölök. - Öhm... az eredeti hajszínem szőke; elvált asszony vagyok; van egy tíz éves kisfiam és AIDS-es vagyok.

Szemei egyre nagyobbak, a száját is egyre nagyobbra tátja, ahogy teljes komolysággal sorolom a dolgokat. Pár másodpercig így bámul rám, majd pislog párat.

- E-ez... ez m-most... - dadog. - Ez most komoly?

- Nem – nevetek. - Az állad szinte a földet verdeste, nem hiszem, hogy felül tudnád ezt múlni, szóval szerintem én nyertem – büszkén mosolygok.

- Ravasz, nagyon ravasz – elismerően bólogat. - Szerintem ezt is túlszárnyalom.

- Hallgatlak – rántok egyet a szemöldökömön.

- Ez nagyon bizalmas, úgyhogy gyere közelebb – tekintete teljesen komor.

- Nincs itt senki...

- Sose tudhatod... - sejtelmesen néz körbe.

Újra közelebb invitál magához a kezével, eluralkodik rajtam a kíváncsiság, ezért közelebb csúszok. Váratlanul elkapja a tarkóm az egyik kezével és közelebb húz magához. Az arcom pár milliméterre áll meg az övétől, a levegő a tüdőmbe szorul, szemeim elkerekednek. Annyira közel van, hogy homályosan látom és a szemeit nézve kancsalnak érzem magam.

- Hahh! - vigyorog. - Akkor, ki is nyert?

Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja, mert engem nem egyszerű, de ő most zavarba hoz. Ajkaimon érzem a leheletét, orrunk épphogy összeér és azok a csokibarna íriszek... Tudom, hogy tetszem neked és egyáltalán nem bánnám, ha most megcsókolnál... Még a gondolataim is teljesen megbabonázódtak.

A testem lebénul, nem tudok megmozdulni, a keze még mindig a tarkómon pihen és farkasszemet nézünk. Vigyora eltűnik az arcáról.

- Virágszálam...

Egyetlen egy szó, tizenegy betű, de a mély, búgó hangjától úgy érzem, mintha olvadna a szívem, mint egy jégkocka a tűző napon. Egy nagyot nyel, továbbra is szemezünk.

Szabad kezével eltűr egy tincset a fülem mögé, majd ujjaival gyengéden simít végig az arcomon. Mire vársz még?! Csókot akarok! Most!

Mintha meghallaná az ordibáló gondolataim, szemeit lehunyja és ajkait az enyéimhez nyomja. Arcomon pihenő kezét tincseim közé futtatja, a másik marad továbbra is a tarkómon, miközben finoman kóstolgatjuk egymás ajkait. Megmagyarázhatatlan okból egy furcsa érzés vesz hatalmába, amit úgy hívunk, hogy deja vu, ami nem tart sokáig, mindössze egy-két másodperc és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is illan. Épségben lévő, használható kezem az arcára helyezem és feltérdelek, így magasabbra kerülök, de a fejét felfelé fordítja, hogy ne szakadjon meg az egyre szenvedélyesebb csókunk. Eleinte még félénken kóstolgatjuk egymást, majd Chanyeol felbátorodik és mohóbban birtokolja a számat, alsó ajkam néha beszívja, vagy a fogaival végigkaristolja, de a nyelve a helyén pihen, amit nem is bánok. Végre egy romantikus srác, aki nem akar az első csóknál felfalni. Visszaereszkedem a sarkaimra és a percekig tartó csókcsatának nehéz szívvel, de oxigénhiány miatt véget vetek. Kezeink továbbra is a másikon pihennek, felnyitom a pilláim és tekintetünk találkozásakor egymásra mosolygunk. Magához húz, homlokát az enyémnek támasztja, arcáról a nyakába vezetem a kezem és tarkóját kezdem az ujjbegyeimmel cirógatni.

- Hogy én mióta vágytam erre... - halkan szólal meg.

- Tudod, a bátorság egy hasznos dolog – kuncogok.

- Nekem sajnos nem jutott sok belőle – mosolyogva szidja magát.

Nem engedem haza, ragaszkodom hozzá, hogy velem maradjon reggelig és ebbe rögtön bele is egyezik. Nem feltételezem, hogy rögtön menne tovább és többet akarna a csóknál, ezért aggályok nélkül marasztaltam.

Csendesen, összebújva fekszünk az ágyon, egymást lélegzetvételeit hallgatva.

- Hani? - suttog a sötétségbe.

- Hm?

- Kérdezhetek valamit?

- Ühüm.

- Van okom a féltékenységre?

- Ezt hogy érted? - felnézek, de csak körvonalakat látok.

- Sehun? Vagy Jongin? - hangja bizonytalan.

- Semmi esetre se – mosolygok, bár tudom, hogy nem látja. - Sehun-nal kapcsolatban fel se merült bennem a gondolat, hogy több legyen egy barátnál--

- Pedig ti nagyon közel álltatok egymáshoz, kívülállóként ezt láttam...

- Én bíztam benne és igaz barátnak tartottam – hangomon érezhető a csalódottságom. - Ez minden.

- És Jongin?

- Sok esélyt kapott, de mindig félre dobott – közelebb húzódom az arcához. - Nincs miért aggódnod, mert sikerült teljesen levenned a lábamról - megkeresem ajkait és egy csókot nyomok rájuk. – Bár, előbb is megtehetted volna.

- Baekhyun-tól tudtad már, igaz? - némi gúnnyal fűszerezi hangját.

- Hogy tetszem neked? Igen.

- Ezért még elszámolok vele.

Ismét megcsókol, majd mellkasához bújok és lehunyom a szemeim.