29. Fejezet

Eséskor hallom a nem túl biztató reccsenést, de egyáltalán nem érzek fájdalmat, amíg meg nem próbálok felkelni. Jobb karomon éles fájdalom hasít végig, nyögve esek vissza a vízbe. Kétségbeesetten nézek a fájdalom forrásához, de semmilyen sérülés nincs rajtam, mégis szörnyen hasogat. Bal kezemre támaszkodva kelek föl, testem elé fogom a másik karom, hogy véletlenül se üssem be valahova, amíg elmegyek lekapcsolni az áramot. Az után ellenőrzöm a csapokat, de mindegyik el van zárva, ezért már csak a csőtörés lehetősége marad az ok, hogy vízben úszik az egész lakás. A gyötrelem egyre nagyobb és a pánik is kezd eluralkodni rajtam. Nem tudok tiszta fejjel gondolkodni, de a táskámra pillantva felmerül bennem az egyetlen lehetőségem. Kiemelem a vízből, beviszem a konyhába és az asztalra teszem.

Előkeresem a mobilom, az ügyetlenebbik kezemmel még a bekapcsolása is beletelik néhány idegtépő másodpercbe.

Az akkumulátor lemerült – dobja ki a kis üzenetet.

- Napok óta ki vagy kapcsolva és lemerülsz?! - ripakodok rá. - Kérlek, csak egy hívás.

A képernyője jóval sötétebb, de legalább használható. Bénázva, de sikerül megnyitnom a névjegyzéket és kutatni kezdek a nevek között. Szerencsére hamar szemet szúr a remény neve, imádkozom, hogy kibírja az aksi, miközben kicsöng.

- Hani?! - meglepett válasz érkezik. - Azt hittem el-

- Chanyeol, segíts! - hangom rémültebb, mint amire számítottam. - Ide kell jönnöd, gyorsan!

- Mi történt?!

Megszakad a vonal, a telefonom végleg felmondja a szolgálatot. Leereszkedek az egyik székre és egyre erősebben szorítom magamhoz a karom, bár tudom, hogy az nem enyhíti az erősödő fájdalmat. Az egész zsibbad, ég és sajog egyszerre, minden apró mozdulatnál belenyilall a fájdalom.

A zokogás szélén állok, de most se engedem ki a könnyeim, akármennyire is szenvedek.

Fogalmam sincs mióta ücsörgök itt, teljesen elvesztettem az időérzékem. Az ajtó nyitódó hangjára kapom fel a fejem.

- Chanyeol?

Megjelenik az ajtóban, rémült tekintettel jön hozzám és elém guggol.

- Mi történt?

- Csőtörés – nyögöm, fájdalomtól elhaló hangon.

- Megsérültél? - a szorongatott karomra néz.

- Szörnyen fáj...

- Figyelj – elrejti előlem az ijedtségét, magabiztosan szólal meg. - Kórházba viszlek és hívunk szerelőt, meg keresünk neked szállást éjszakára.

Csak bólogatni tudok, a sírás túlságosan fojtogat.

Felsegít a székről, de egy lépést se tudok tenni előre, mert megint fájdalom nyilall a karomba a mozgástól, amitől hangosan felszisszenek.

- Hol fáj?

- Nem tudom... az egész karomban érzem...

- Ne mozgasd – utasít, amint észreveszi, hogy megpróbálom megmozdítani. - Karold át a nyakam.

Ép kezemmel megteszem, derekam és térdeim alá nyúl, majd óvatosan felemel és az ölében visz ki a házból. Sietősen halad le a lépcsőkön, szorított szemekkel tűröm a fájdalmat. Óvatosan ültet be az autójába, majd őrült módjára hajt a kórház felé.

- Lassíts, nem szülni készülök – mosolyogva nézek rá.

- Hogy tudsz még ilyenkor is ennyire lazán viselkedni? - ő is egy felfelé görbülő vonallá formálja ajkait.

A sürgősségi várótermében ülünk, néhány ember társaságában, akik szintén a sorukra várnak. Egy fiatal lánynak az egész bal lába be van fáslizva és a lábfeje kissé abnormális állásban van. Mellette, három székkel arrébb egy idős, ősz hajú hölgy ül, aki a kopaszodó férje vérző orrához adagolja a zsebkendőket. Mellettük én úgy nézek ki, mint akinek kutya baja, leszámítva az arckifejezésem, amin látható a fájdalmam. Chanyeol végre visszaér, lehuppan mellém és a vállam simogatásába kezd.

- Sikerült elintéznem a szerelőt, még ma odamennek, de holnap még nem biztos, hogy hazamehetsz, attól függ, hogy mekkora a baj.

- Köszönöm – hálás mosollyal nézem őt.

- A szállást is elintéztem, Sehun nemsokára ideér.

- Tessék? - a fájdalomról hirtelenjében el is feledkeztem a megdöbbenés pillanatában. - Ki ért ide nemsokára?

- Sehun... - értetlenül néz körbe.

- Na ne – rázom a fejem. - Miért pont őt?! - igyekszem visszafogni a hangerőm.

- É-én azt hittem, hogy ti jóban vagytok... - zavart.

- Már egyáltalán nem.

- Oh, szóval ezért volt a rosszkedv.

- Igen, úgyhogy hívd vissza és mondd meg neki, hogy ne-

Abban a pillanatban Sehun lép be a váróterembe, tekintete a szokásos módon kifejezéstelen, miközben leül Chanyeol mellé.

- Gyors voltál... – jegyzi meg az idősebb.

- A közelben voltam – rám pillant, de én kerülöm a tekintetét.

Sajnálom – olvasom le Chanyeol szájáról.

Csendben telnek a percek, amíg az orrvérzős úr is kijön a rendelőből, egy vastag kötéssel az arcán.

- Bekísérjelek? - az óriásmanó felsegít a székről.

- Menni fog egyedül is – elmosolyodok.

A kézfejemtől egészen a könyökömig tartó gipsszel lépek ki, ami pánttal van rögzítve. A röntgennel kiderült, hogy sikeresen eltört az orsócsontom és a csuklómban a sajkacsont is megrepedt mikor elcsúsztam és a kezemmel próbáltam felfogni az esést. Ráadásul jobb kezes vagyok és így nehezebb lesz minden, amíg nyugdíjazva lesz az elkövetkezendő hat hétben. Kaptam érzéstelenítőt is, amitől sokkal kellemesebb volt, hogy a fájdalom helyett zsibbadást érzek.

A fiúkat elnézve az a gyanúm, hogy történt valami, amíg bent voltam, mert elég fagyos lett köztük a levegő. Sehun látványát inkább kerülöm, Chanyeol-ra nézek, aki sajnálkozó tekintettel lép elém és óvatosan, féloldalasan ölel át.

- Jajj, virágszálam...

Óvatlanul Sehun-ra pillantok, aki látványosan szemforgatva reagál az óriásmanóra.

- Hani!

Időm sincs reagálni, egyik pillanatról a másikra kerülök Chanyeol-tól Jongin karjaiba. Meglepetten helyezem a hátára az ép kezem.

- Hát te?

- Jöttem, amint tudtam – elenged, hangja és tekintete aggodalommal teli.

- Ugyan már srácok, nem kell ennyire nagy felhajtást rendezni – mondom, annak ellenére, hogy még mindig a sírás fojtogat.

- Jól van, akkor Jongin vigyél haza – szólal meg Sehun a székből.

- Hani nem jön? - meglepetten pislog.

Értetlenül nézek Chanyeol-ra, aki szúrós szemekkel állja a legfiatalabb tekintetét.

- Nem, úgyhogy felesleges volt idejönni – feláll.

Jongin kissé csalódott arccal fordul vissza felém és megfogja a gipszmentes kezemet:

- Tudom, hogy nem a legalkalmasabb, de szeretnék beszélni veled – halkan közli, pedig tisztában van vele, hogy a többiek közel vannak és így is hallják.

Félve, de rábólintok.

- Megvárlak a kocsiban – sóhajt Sehun. - De ne tartson sokáig.

- Nem kell sietni – szól közbe Chanyeol. - Addig mi is beszélgetünk egy kicsit – mosolyogva karolja át Sehun-t, aki láthatóan nincs elragadtatva a gesztustól.

- Ne fogdoss – löki le magáról az idegen kezet, miközben kimennek.

- Sétáltassuk meg a gipszedet – mosolyog rám Jongin.

A kórház területén céltalanul haladunk egymást mellett, nem telik sok időbe és Kai bele is kezd a mondandójába:

- Szeretném végleg tisztázni a dolgokat, azzal kezdve, hogy engem egyáltalán nem zavar a tudat, hogy Sehun-nal volt köztetek valami. Nem szívesen kürtölöm szét, de párszor mi is lefeküdtünk Nari-val, mert hát elvileg „együtt vagyunk”...

Csodás... Ettől valahogy nem érzem jobban magam.

- „Együtt vagyunk”? - egy kézzel én is mutatom az idézőjelet.

- Tudom, hogy ez is nagyon szemét dolog, de még fogalmam sincs hogyan mondjam meg neki, hogy vége – a száját elhúzva túr a hajába. - Nem akarom megbántani.

- Lehetetlen dolgot akarsz. A szakítás mindig fájdalmas az egyik félnek, ami ezek szerint nem te leszel. Bármit mondasz, ugyan úgy zokogni és könyörögni fog...

Megállít, velem szembe fordul és vágyakozó tekintettel néz a szemeimbe, de nem mond semmit.