35. Fejezet

Felébredek, az erős napsugarak bántják a szemeim, ezért eltakarom őket a kezemmel. Egy kézzel ülőhelyzetbe tornázom magam, elfordulok az ablaktól és az ágyon csak hűlt helyét látom Chanyeol-nak. Kissé csalódott vagyok, szerettem volna mellette ébredni, biztos fontos dolga akadt. Kimászok az ágyból, belebújok a köntösömbe és mezítláb megyek a fürdőbe. Megnyitom a csapot, hideg vízzel arcot mosok, hogy kimenjen az álmosság a szememből. Szárazra törlöm a bőröm, amikor halk zaj csapja meg a fülem kintről. A hangokat követve bemegyek a konyhába, ahol Chanyeol tevékenykedik, de nem vesz észre. Megállok és mosolyogva figyelem őt, a „most keltem”-féle kócos haj igazán illik hozzá, akárcsak az apró mosoly, ami a szája sarkában bujkál. Megfordul és megszeppenve néz rám.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – szabadkozik.

Nem mondok semmit, mosolyogva tartom vele a szemkontaktust, miközben odamegyek hozzá, majd átkarolom a derekát és megemelem a fejem. Érti a célzást, lehajol, ezáltal elérem az ajkait egy rövid, de annál szerelmesebb csókra.

- Hogy aludtál? - kérdezem, miután felegyenesedik.

- Jól – elmosolyodik.

Leültet az asztalhoz, kiszolgál, majd ő is csatlakozik hozzám. Csendben fogyasztjuk az isteni reggelit, amit csinált, majd nemsokkal később megtöröm a csendet. Tegnap óta egyetlen kérdés jár csak a fejemben, amit nem tudok tovább magamban tartani:

- Kérdezhetek valamit?

- Ühüm – rám néz, teli szájjal bólogat.

- Nem tudom eldönteni hogy kéne állnom a helyzethez... vagyis nem tudom te hogy állsz hozzá, így én sem tudom... - elhallgatok, próbálok érthetően fogalmazni.

- Micsoda? - értetlenül pislog.

- Úgy értem... - sóhajtok, Chanyeol-nak megint sikerült zavarba hoznia. - Mi van most köztünk? - a kezemre nézek és a gipszet kezdem piszkálni.

- Ez az asztal – jön az egyszerű válasz.

- Nem úgy értem... - rá emelem a tekintetem.

- Tudom – halványan elmosolyodik. - Én teljesen komolyan gondolok mindent, veled kapcsolatban.

- Akkor, mi most...?

- Ühüm – bólint. - Nem csak a hecc kedvéért csókoltalak meg. Azt hittem, hogy ez egyértelmű volt.

- Jó... én csak... - érzem, hogy vörösödök.

Fogalmam sincs, hogy miért van ez, de ez az ember teljesen felforgatja az érzelmeim. A közelében nem tudok normálisan gondolkodni és ezért folyton zavarba jövök.

Jongin PoV:

Nari távozása óta nem zeng a ház a veszekedésektől, Sehun is jóval nyugodtabbnak tűnik, sőt, újra a régi, arrogáns, savanyú Sehun, aki általában lenni szokott. Napok óta úgy érzem, mintha minden értelmetlen lenne, minden olyan üres és lényegtelen. Nincs olyan perc, hogy ne gondolnék Hani-ra, próbálok magamba fojtani minden érzést, ami felé irányul, mégis felemészt a hiánya. Hallani akarom a hangját, látni akarom a mosolyát, tudni akarom, hogy mi van vele, de tudom, hogy elszúrtam az egészet. A napokat egy álca mögött töltöm, mintha minden rendben lenne, miközben belül emészt a bűntudat és a vágyakozás. Minden egyes nap elmegyek a lakóház előtt, de arra már nincs bátorságom, hogy felmenjek hozzá és minden egyes nap felemelem a telefonom, hogy felhívjam, de arra sincs bátorságom, hogy elindítsam a hívást, ezért inkább csak hagyom, hogy felemésszen belülről a hiányérzet.

Megint unalom és semmittevés. Sehun a kanapén elterülve nézi a tévét, lábai az ölemben pihennek, miközben én csak a tévé melletti falat bámulom.

- Sehun... - felé fordítom a fejem, de rám se hederít. - Sehun.

- Hm?

- Kezdjünk már magunkkal valamit. Unatkozom.

- Végre csend és nyugalom van, hagyjál már, hadd élvezzem ki – morog.

- Napok óta élvezheted...

- Hagyj békén.

- Néztél már tükörbe?

- Mi van? - kérdésemre felkapja a fejét.

- Egy kicsit hosszú már a hajad, nem gondolod? - vigyorgok.

- Jó az – visszateszi a fejét a kanapé karfájára.

Végül mégis sikerül kirángatnom a lakásból, utunk egyenesen a fodrászhoz vezet.

Vizes hajjal ül a tükör előtt, amikor a csinos, fiatal lány mögé lép, egy ollóval a kezében.

- Mennyit vágjak belőle? - mosolyog.

Felkelek a nem messze lévő fotelből és félrehívom a fodrászt, halkan elmagyarázom az elképzelésem, egy sejtelmes mosollyal az arcomon.

- Jongin! - szólít erélyesen Sehun, a tükörből figyelve. - Nem kell szervezkedni, marad a szokásos.

- Az a béna frufru már rég kiment a divatból – legyintek felé.

Hazafelé sétálunk, folyamatosan a haját piszkálja egy grimasszal az arcán.

- Hagyd már abba – megfogom a csuklóját és elhúzom a kezét.

- De az annyira... - fújtat. - El se hiszem, hogy rá tudtál beszélni. Úgy nézek ki, mint valami cirkuszi majom.

- Hülye vagy – nevetek. - Sokkal jobb, mint az a snassz barna szín, kisfiús frufruval.

- Utállak – morogja és megint a hajába túr.

Otthon félóránként mászkál, hogy megnézze magát a tükörben, miközben különféle obszcén szavakkal jellemzi magát.

Hani PoV:

Ismét egy kórházi túra után hazaérve fülig ér a szám. Alig két hét múlva véget ér a korlátozott mozgás. A kulcsomat keresve megállok az ajtó előtt, nyitnám a zárat, amikor szemmagasságban feltűnik egy összehajtott cetli az ajtóra ragasztva. Leveszem, bemegyek a lakásba és miután leteszem a táskám, elolvasom.

„Szeretlek”

Ennyi áll csak rajta, de mégis melegséggel tölt el, a szívem egy nagyot dobban. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Chanyeol az, akire várnom kellett, nem véletlen, hogy ennyi év után ismét találkoztunk. Erősen hiszem, hogy ez így lett megírva odafent, Ő az, akit nekem szánt a sors.

A cetlit felragasztom a hűtőre és még egy percig bámulom. Ez az a pillanat, amikor jöhet bármi, történhet megint egy csőtörés, eltörhet a lábam, de még az se rontaná el a kedvem. Kihalászom a mobilom a táskámból, a névjegyzéket olvasva megakadnak a szemeim egy bizonyos néven.

Azonnal fel is hívom, közben azon jár az agyam, hogy hogy lehettem ekkora barom, amiért megfeledkeztem egy fontos személy létezéséről.

- Temetkezési vállalkozás, miben segíthetek? - jön a válasz, de nem dőlök be neki.

- Heeyoung, annyira sajnálom...

- Mégis mit? - érződik a hangjában a gúny. - A pasik annyira elvették az eszed, hogy rólam meg is feledkeztél... Ezen nincs mit sajnálni.

- Ne haragudj rám – erre nincs mentségem, ezért nem is próbálok kifogásokat gyártani.

- Sok bocsánatkérésbe és ruhába fog kerülni neked, hogy újra szóba álljak veled – érzem, hogy mosolyog.

- Értem – kuncogok. - Ha ráérsz, akkor most elkezdenék törleszteni.

- Ez esetben elérhető vagyok. Fél óra múlva a G.D.S előtt?

Időben megérkezek az üzlet elé, Heeyoung már ott áll.

- Jesszusom! - kiáltja el magát, felhívva magára a többi ember figyelmét. - Veled meg mi történt?! - nagy szemeket mereszt a gipszre mikor odaérek elé.

- Ne ilyen hangosan, mindenki minket néz...

- Mi történt? - kérdezi ismét, ezúttal normális hangerővel.

- Otthoni baleset – szerényen mosolyogva vállat vonok.

- Szegényem – szorosan átölel, majd el is tol magától, morcos tekintete van. - Ettől függetlenül még haragszom, hogy hónapokig nem kerestél.

Ismét bocsánatot kérek, végighallgatom a további panaszkodását, miközben bemegyünk az üzletbe és a választékot nézegeti. Tíz perccel később csendesen nézelődök, miközben még mindig mondja a magáét.

Mindkét keze tele van ezerféle ruhával, még az én szabad kezembe is aggatott párat, majd elfoglalja az egyik próbafülkét, én pedig kint várok.

- Amúgy mi van a srácokkal? Mi lett Jongin-nal? - kérdezi bentről.

- Nagyjából annyi, hogy szinte már együtt voltunk, amikor egy hétre elment a szüleihez, hazajött egy régi ismerőssel és egészen mostanáig együtt voltak, nem olyan régen szakítottak...

- Oh... - érkezik a reakció. - Én azt hittem, hogy ő ennél lelkiismeretesebb. Pedig annyira cuki srác... - rövid hatásszünet. - És a másik? A komor srác, akinek nem emlékszem a nevére...

- Sehun? Hát... meglepő, de vele összebarátkoztam, sokat találkoztunk, aztán tett valamit, amivel nagyot csalódtam benne – vázolom nagy körvonalakban, kihagyva a szaftos részleteket.

Heeyoung kilép az öltözőből, megmutatva magán a ruhát. A virágmintás, csipkés látványra megrázom a fejem, jelezve, hogy nem tetszik amit látok és visszamegy öltözni.

- Akkor mind a két srác kiikszelve?

- Azt hiszem – vállat vonok, bár tudom, hogy nem látja.

- Senki más a láthatáron?

- Ami az illeti... - elmosolyodok.

- Hallgatlak! - kidugja a fejét a fülkéből, erősen vigyorog.

- Emlékszel Chanyeol-ra?

- Na neeee! - visszamegy öltözni. - Most csalódtam benned.

- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire helyes.

- Micsoda?! - visít. - Biztos, hogy ugyan arról a Park Chanyeol-ról beszélünk?

Heeyoung öt ruhadarabbal frissítette a nyári ruhatárát, amiből csak egyet engedett kifizetni, a bocsánatkérésem gyanánt. Tasakokkal a kezében sétál mellettem és még mindig nem tudja elhinni, hogy Chanyeol is egy olyan férfi, aki átesett a pubertáson.

Megáll, leteszi a szatyrokat az egyik padra, értetlenül pislogok.

- Találkozom az egyik barátnőmmel – adja a magyarázatot. - Hárman elmegyünk egyet kávézni – lelkesen mosolyog.

- Öhm... oké – vállat vonok.

- Imádni fogjátok egymást, a személyiségetek teljesen egyforma.

Valóban?

Pár percet várunk, végül a semmiből megjelenik egy női alak, mosolyogva üdvözlik egymást Heeyoung-gal és két puszit is adnak egymásnak, már ekkor kezdek kételkedni benne, hogy egyformák lennénk ezzel a lánnyal. Felém fordul, hogy üdvözöljön és mindkettőnk ledermed.

- Nari, ő a barátnőm...

- Ismerjük egymást – szakítja félbe Heeyoung bemutatását.

- Wow, tényleg?! - meglepődik. - Honnan?

Fogalma sincs róla, hogy milyen helyzetet teremtett ide.

- Szia, drága – mosolyog rám Nari, amit nem tudok feldolgozni. - Hogy van a kezed? - megölel.

- J-jól? - zavart vagyok.

Nem emlékszem olyanra, hogy mi jóban lennénk...