25. Fejezet

Kissé szédelegve, zúgó fülekkel sétálok Chanyeol mellett az ő zakójában, és a kezével a derekamon.

- Miért nem hívunk egy taxit? - nézek fel rá.

- Jól esik egy kis séta és legalább józanodsz közben – elmosolyodik.

- De már fáj a lábam – megtorpanok és egy helyben toporgok a magassarkúmban, remélve, hogy enyhül a talpam sajgása.

- Gyere, felveszlek a hátamra – vigyorogva áll elém.

- Még sosem utaztam egy óriás hátán – kijelentésemre halkan kuncog egyet.

Behajlítja a térdeit, így alacsonyabbra kerül, felkapaszkodok a vállaiba, amíg ő megfogja a lábaim és egy apró szökkenéssel elrugaszkodok a földtől. Könnyedén kiegyenesedik, dob még rajtam egy kicsit, hogy biztosabb fogásom legyen. Érzem, hogy a ruhám valamennyire felcsúszik, de nem fordítok rá figyelmet, mert Chanyeol zakója több számmal is nagyobb a méretemnél, így teljes takarásban vagyok.

- Szóval ilyen a kilátás fentről – kezeim a mellkasa előtt lógatom.

- Tetszik? - elindul.

- Ühüm. Nem vagyok nehéz?

- Viccelsz? Olyan könnyű vagy, mint egy csokor virág.

- Miért pont egy csokor virághoz hasonlítasz?

Nem válaszol, fejem a vállára támasztom és élvezem, ahogy a nagy léptekkel ringat. Félhomály van, lassan világosodik, ahogy a Nap kúszik az égre az épületek mögül. Szemhéjaim egyre nehezebbek, de nem hagyom, hogy lecsukódjanak. Elfoglaltságként Chanyeol ingét találom meg, egyik kezemmel gyürködni kezdem az anyagot, amíg véletlenül ki nem gombolom az egyik gombját.

- Hey! Ne vetkőztess! - kuncog.

- Bocsánat – megpróbálom visszagombolni, de az egy sokkal nehezebb cselekedetnek bizonyul, ezért felhagyok vele. - Állj meg! - utasítom hirtelen, mire megtorpan.

- Mi a baj?

- Ahj... - sóhajtok. - Eszméletlen az a ruha.

Már napok óta nézegetem a kirakatban, de még egyszer se vettem rá magam, hogy felpróbáljam. Egyáltalán nem az én stílusom, de első látásra beleszerettem. Egy mély dekoltázsú, szűk szabású, combközépig érő koktélruha. A fekete csipkés anyagon gyönyörűen mutatnak az ezüst minták, amik néhány helyen díszítik, és a derekán is egy ezüst bevarrás megy rajta körbe.

- Hm... - újra elindul alattam az óriásmanó.

- Te ezt nem értheted – rázom a fejem.

- Igazad van, tényleg nem értem, mert én nem vagyok nő – helyesel, laza szarkazmussal.

A célhoz érve csalódott vagyok, hogy le kell szállnom, annyira kényelmes volt Chanyeol háta. Kibújok a zakójából és visszaadom neki.

- Köszönöm, hogy hazahoztál.

- Nincs mit, virágszálam – vigyorog.

- Fél órája még egy csokor virág voltam – cinkelem.

- De az milyen hülyén hangzana, hogy „virágcsokrom”?

- Eléggé.

Búcsúzásként hosszú karjait körém fonja, egy szoros ölelésbe invitál, amit viszonzok, majd egy „még látjuk egymást” mosollyal válnak el útjaink.

Sehun PoV:

Erős fejfájással és hányingerrel ébredek egy ismerős helyen. A Nap fénysugarai erősen szúrják szemeim, ezért a takarót a fejemre húzom, szenvedő nyöszörgéseim hallatása közben. Az ágynemű illata megcsapja az orrom, egyből felismerem és egy archoz kötöm a jellegzetes illatot. Mit keresek Luhan ágyában? Pár percig csak szenvedek a hasogató fejfájástól, majd kibújok a takaró alól, de továbbra is csak fekszem. Homlokomat fogva nézek körbe a tágas szobában, amikor észreveszem a mellettem lévő éjjeliszekrényen egy pohár vizet és egy fehér pirulát. Elveszem a pohárnak támasztott cetlit és az arcomhoz közel tartva tudom csak elolvasni:

Jó reggelt!

Nemsokára jövök és megmagyarázok mindent, addig is érezd otthon magad.

Luhan

Érdektelenül dobom el a papírdarabot, ami a földre hull. Mégis mit akar megmagyarázni? Beveszem a gyógyszert, majd visszafekszek a puha ágyneműbe és a tegnap estére gondolva rájövök, hogy minden kiesett. Az utolsó emlékem, hogy odamentem a lányhoz, akin azonnal észrevettem a házasságra utaló karikagyűrűt és inni mentem, de a negyedik pohár után már minden homályos lett.

A telefonomat keresve benyúlok a takaró alá, hogy kitapogassam a nadrágom, ami nincs is rajtam, csak egy alsónadrág. Ebben a pillanatban tűnik fel, hogy a rajtam lévő póló se az enyém, árasztja magából Luhan illatát. Nagyot sóhajtva dobom le magamról a takarót, kiülök az ágy szélére és térdeimre könyökölve a kezeimbe temetem arcomat. Már megint túl sokat ittam és ki tudja milyen hülyeségeket csináltam... Soha többet nem iszok alkoholt!

A fürdőbe megyek, megmosom az arcom, majd alaposan megvizsgálom magam a tükörben. Nem festek jól, a szemeim karikásak, az arcom sápadtabb mint általában. Nedves kezeimmel megigazítok pár kósza tincset, amikor mozgolódást hallok kintről. Kimegyek, Luhan megszeppenve áll meg az előszobában.

- Felébredtél? - feltűnően kerüli a tekintetem.

- Miért a te cuccod van rajtam? - kíméletlenül esek neki az első kérdésemmel.

- Öhm a... a fürdőben vannak a ruháid. Kimostam őket, mert egy kicsit lehánytad magad... - válaszára kikerekednek a szemeim. - Azt se tudtad ki vagy, ezért átöltöztettelek, de ne aggódj, nem taperoltalak le meg hasonlók, mielőtt azt hinnéd – lehajtott fejjel bemegy a konyhába.

- Hyung... - utána megyek.

Vöröslő arccal pakolja ki a kezében lévő szatyor tartalmát az asztalra; megállok az ajtóban és neki támaszkodok.

- Nem emlékszem semmire – zavartan túrok a hajamba. - Elmondanád, hogy mi volt este?

- Nem voltam ott végig – elfordul, így háttal áll nekem. - Már teljesen ki voltál ütve, amikor láttalak és mivel közel lakom, ezért mondtam a többieknek, hogy itt aludhatsz – hangja halk, koncentrálnom kell, hogy értsem a szavait.

- Hogy hoztál el egyedül?

- Chanyeol hozott, Hani-val elkísértek.

- És ők együtt mentek el?

- Azt hiszem igen.

Fújtatok egyet, majd megrázom a fejem.

- Hyung – közelebb lépek hozzá.

- Hm? - nem fordul felém.

- Miért nem tudsz a szemembe nézni?

Mögötte állva a hátát fürkészem, várva a válaszára. Letesz mindent a kezéből és halkan sóhajt, vállai enyhén rázkódnak.

- Luhan.

Kezem a vállára teszem, de egyből lesöpri magáról és hevesen fordul felém, szemei könnyektől csillognak.

- Én ezt nem bírom tovább! - csattan fel. - Nem tudok csak a barátod lenni, mert a közeledben megőrülök! Napról napra próbáltam magam túltenni rajtad, de nem vagyok rá képes! Van fogalmad róla, hogy ez mennyire-

Vehemens megnyilvánulását egy öleléssel fojtom belé, karjaimat nyaka köré fonom és szorosan magamhoz húzom a testét. Szinte rögtön átölel, hátamon a pólót szorongatja, fejét a mellkasomba fúrja és keserves zokogás tör ki belőle.

- Kikészítesz... - nyöszörög. - Utállak, amiért ennyire szeretlek...

- Shhh... - lapockáit simogatom.

Hani PoV:

Viszonylag kipihenten ébredek, nem tapasztalom a másnaposság jeleit. Az első gondolatom, hogy most vajon mi lehet Sehun-nal, őt ismerve letámadta szegény Luhan-t és most mindenfélét feltételez róla, hogy esetleg kihasználta volna az alkalmat, hogy Sehun nincs magánál. Eluralkodik rajtam a kíváncsiság, ezért felhívom, de még a második próbálkozásomnál se veszi fel.

Valaki kopog, ezért magamra kapom a köntösöm, kicsoszogok az ajtóhoz és az óriásmanóval találom szembe magam.

- Reméltem, hogy ébren vagy – mosolyogva bejön.

Értetlenül nézem a becsomagolt dobozt a kezében, amit észre is vesz és válaszol, mielőtt bármit is kérdeznék:

- Egyik ismerősömnek ma van a születésnapja – leteszi az ajándékot az asztalra.

- És minek köszönhetem a látogatást? - mosolygok.

- Ühm... csak kíváncsi voltam rá hogy festesz másnaposan, de azt kell mondjam, hogy meglepően jól nézel ki, virágszálam.

- Te most flörtölsz velem? - felvonom az egyik szemöldököm.

- Nem, csak kimondtam, amire gondolok.

Chanyeol az a fajta srác, aki értékes példája a pubertás csodájának. Egy szerencsétlen, duci, hélium-hangú törpe volt, gyakori célpont a szekálásra és mára teljesen megváltozott, leszámítva a kajla füleit, amik az adottságaihoz megadják az aranyos külsőt.

- … és az ötödikes osztálykirándulásra emlékszel? - fogja a fejét.

- Amikor bezártad magad a strand öltözőjébe és bepisiltél? - válaszként bólint, visszafogott nevetésbe kezdek.

- Te hallottad meg a kiabálásom és kiengedtél. Megkértelek, hogy ezt ne mondd el senkinek, de utána egy évig ezzel szívattak a többiek...

- Sajnálom – szégyenkezve pillantok le.

- Nincs ezzel baj, az évek során megszoktam, hogy mindenki csesztet – mosolyog. - Nem állt mellém senki és nem védtek meg, egyedül kellett átélnem a megaláztatásokat. Ennek köszönhetem, hogy ma már erős vagyok és leperegnek rólam a rossz dolgok.

- És mi volt veled a középiskolában?

- Az első évben még csendes és visszahúzódó voltam, Baekhyun volt az első, aki barátkozott velem, onnantól kezdve pedig megnőtt az önbizalmam, nyitottabb lettem mások felé és életemben először sikerült barátokat szereznem.

Csak ámulok azon, hogy mennyire boldog, amikor ezeket a szavakat kimondja és engem is megmosolyogtat a belőle áradó jókedv.

- Baekhyun...?

- Ő is itt volt Sehun születésnapján. Barna hajú, alacsony...

- Neked mindenki alacsony.

Már egy órája nosztalgiázunk, amikor megszólal a mobilom. Ránézek a kijelzőre, amin Sehun neve világít és nem tudom, hogy miért, de nem veszem föl, tovább beszélgetek Chanyeol-lal, aki nem sokkal később hazaindul.

- Jó volt visszagondolni a régi időkre – mosolyogva fordul felém az ajtóban. - Ismételhetnénk valamikor.

- Mindenképp – vágom rá.

- Az ajándék pedig a tiéd – egy puszit nyom az arcomra. - Szia – int egyet.

- Mi az, hogy-

Kérdésemet nem tudom végig mondani, addigra már elhagyja a lakást. Értetlenül fordulok a doboz felé, felveszem és a nappaliban, a kanapéra ülve nyitom ki. Gondosan lebontogatom róla a csomagolást és felnyitom a dobozt, egy összehajtott papír kerül a szemem elé.

Egy kis meglepetés annak örömére, hogy ismét összehozott minket a sors.

Mosolyogva olvasom el, de azonnal le is fagy az arcomról, amikor a másik csomagolópapírt is kiveszem, döbbenet ül ki az arcomra.

- Ezt most nem mondod komolyan?

Kikapom, közelebbről szemügyre veszem és megbizonyosodom róla, hogy ez valóban az a ruha, ami napokkal ezelőtt a szívembe lopta magát. A ruhában való gyönyörködésem a telefonom zavarja meg.

Kinyírlak.

Sehun