31. Fejezet

Jongin PoV:

Őrült módjára rontok ki az ajtón, ami tetőre nyílik. Megcsap a hideg levegő, a kabát alatt borsózik meztelen felsőtestem, szemeimmel a tetőtér peremét pásztázom. Sírás hangjára fordulok meg, meglátom Nari-t, sarkai már nem érik a talajt és lassan csúsztatja a lábát, egyre hátrébb.

- Nari, kérlek – lassan közelítek felé. - Ne csináld ezt, teljesen felesleges.

Pánikolok, de igyekszem nyugodtságot színlelni.

- Szeretlek, Kai... - szipog.

- Én is szeretlek – a szavak gondolkodás nélkül hagyják el a számat.

Még én is meglepődök magamon, hogy ilyet mondok, de mégis szükségesnek érzem ahhoz, hogy lebeszéljem Nari-t a hülyeségéről.

- Szeretlek – ismétlem. - Gyere le onnan, kérlek – nyújtom felé a kezem.

Hezitál, miközben a könnyei megállás nélkül folynak, de végül megfogja a kezem. Magamhoz húzom és szorosan átölelem, a karjaim közt keserves zokogásba kezd. Feje simogatásával próbálom nyugtatni, de az én szívem is sebesen kalapál az adrenalintól.

Sehun PoV:

Kimegyek a nappaliba és villanyt kapcsolok, amikor meghallom a bejárati ajtó nyitódását, amin belépnek Jongin-ék. Hyung szorosan öleli Nari-t, aki keservesen sír.

- Hol a francban voltatok ilyenkor? Ez a nőszemély miért bőg és Jongin, mit keres rajtad a kabátom, ráadásul úgy, hogy alatta meg látom az egész mellkasod? - zúdítom rájuk a kérdéseim.

Kai egy „ne most” pillantással válaszol, bevezeti Nari-t a szobájukba és becsukja az ajtót. Ölbe tett karokkal, mozdulatlanul várok és fél perc múlva Jongin ki is jön.

- Mi ez az egész? - fordulok felé.

- Miért nem alszol?

- Aludni? - felvonom a szemöldököm. - Olyan zajjal rohantál el, hogy még egy halottat is felébresztettél volna...

- Nari meg akarta ölni magát – leül a kanapéra.

- Mi van?

- Egy tető pereméről hoztam el – felsóhajt, zavartan a hajába túr.

- Hagytad volna leugrani – halkan jegyzem meg.

- Sehun! - meg se hallom a fegyelmezését.

- Ez is ugyan azt csinálja, mint Luhan...

- Luhan? - visszakérdezésére észbe kapok. - Hogy jön ide Luhan?

- Öhm... Hagyjuk – terelem a témát. - Nari úgyse mert volna leugrana – elmosolyodok.

- Nem tudom... elég komolynak tűnt. Ahj! Én csak... teljesen bepánikoltam.

- És akkor most ti...?

- Igen. Azt mondtam, amit hallani akart, úgyhogy megint együtt vagyunk... azt hiszem.

- Istenem! - kiáltok fel hirtelenjében. - Ezt most nem mondod komolyan?!

- Halkabban, kérlek.

- Hyung! A hülye picsa játszadozik veled, ne legyél már ekkora szerencsétlen!

- … - lehajtja a fejét.

- Állj a sarkadra, viselkedj férfiként és tedd ki a ribanc szűrét! Nem szabad ennyire befolyásolhatónak lenni... - elhalkulok, ahogy Hani szavait idézem.

Hani PoV:

A kiadós vacsora után bemegyünk Chanyeol-lal a szobájába, tanácstalanul áll meg a szekrénye előtt, majd kivesz egy pólót és egy nadrágot.

- Sajnálom, azt hiszem kicsit nagyok lesznek rád – elmosolyodik.

- Nem gond – viszonzom a gesztust. - Viszont az átöltözés már egy nagyobb probléma – tanácstalanul pillantok a gipszre.

Az órásmanó tanácstalanul megvakarja a fejét, majd közelebb lép és megragadja a pólóm alját, de lefagyva, kérdően pillant rám.

- Nem gond, ugye?

Megrázom a fejem, mire az anyagot felfelé húzva kezdi levenni rólam. A bal kezem könnyedén kihúzom, a nyakrészből is gond nélkül kibújtat és itt megakadunk. A póló ujja túl szűk ahhoz, hogy Chanyeol át tudja húzni a gipszen.

- Uhh... El kell vágni a felsőd... - sajnálattal közli. - Nincs jobb ötletem.

Kimegy a szobából és kicsit kellemetlennek kezdem érezni a helyzetet, ahogy ott ácsorgok a szoba közepén, lényegében egy szál melltartóban, a pólómmal a karomon. Chanyeol hamar visszajön, egy ollóval a kezében és óvatosan vág egy nagyobb lyukat a pólóm ujjára, amin már átfér a gipsz, majd a magas úriember gond nélkül rám adja a pólóját, aminek jellegzetes Chanyeol-illata van.

- A nadrág...? - ismét kérdően néz rám.

- Ne fogd vissza magad, vetkőztess – viccelődéssel oldom magamban a feszültségem.

Nem vagyok szégyenlős típus, ennek ellenére érzem a halvány pírt az arcomon. Őt elnézve egyáltalán nem tartja kellemetlennek a szituációt, elvégre nem is ő az, akit vetkőztetnek. Határozott mozdulatokkal gombolja ki a nadrágom, majd egészen a bokámig húzza. Megkapaszkodom Chanyeol-ba, amíg kilépek a sajátomból és belelépek az ő melegítőjébe. Lassabban húzza fel a csípőmig, mint ahogy a másikat levette, majd masnira köti a madzagot.

- Így elpirulva aranyos vagy, virágszálam – enyhén belecsíp az arcomba. - És most pihenj, elég nehéz napod volt.

- Rendben.

- Jó éjszakát – egy puszit nyom az arcomra.

Rám villantja aranyos mosolyát, majd kimegy a szobából.

- Oh, mielőtt elfelejtem – az ajtóban fordul vissza. - Holnap dolgoznom kell, de majd Baekhyun vigyáz rád.

- Nem vagyok kisgyerek – ráncolom a homlokom.

- Nem vagy az, de most figyelni kell rád – közli határozottan. - Ha újra bajod esne, azt sose bocsátanám meg magamnak... - magamra hagy a szobában.

Fekszem az ágyban és csak bámulok a sötétben a plafon felé. Az érzéstelenítőnek már nyoma sincs, a karom még jobban fáj, mint előtte. A sírás most is fojtogat, néhány könnycsepp lefolyik az arcomról, rá a takaróra, de tartom magam, főleg azért, mert Chanyeol a másik szobában van és meghallhatja. Próbálok csendben maradni, de egyszerűen nem megy, nem tudom visszatartani a fájdalom okozta, elhaló nyögéseimet.

A gipsz alatt úgy érzem, mintha a törött csontom lüktetne, szörnyen zsibbad, ég és szúr is egyszerre. A kín teljesen ledermeszt, nem tudok megmozdulni és összeszorított szemekkel próbálom tűrni a fájdalmat.

Neszt hallok, majd a csukott szemhéjaimon keresztül érzékelem, hogy felkapcsolódik a lámpa.

- Mi a baj, Hani? - Chanyeol álmos hangja közeledik.

Nem tudok megszólalni, a szemeimet nem tudom kinyitni, de az arckifejezésemből rájön, hogy szenvedek. Pár percig néma csend van, majd újra a közeledő lépteit hallom, aztán besüpped mellettem az ágy.

- Hoztam fájdalomcsillapítót...

Óvatosan felültet, próbálom visszafogni a nyögéseim, de a fájdalom sokkal erősebb, mint a tűrőképességem. Résnyire nyitom a szemem, elveszem Chanyeol-tól a pirulát, majd a poharat is, amivel leküldöm a tablettát a torkomon.

- Szeretnéd, ha itt maradnék egy kicsit? - kérdezi halkan, miközben elveszi tőlem az üveget és az ágy mellé leteszi.

Válaszként csak bólintok, miközben letörli a könnyek által hagyott nedves csíkokat az arcomról. Befekszik mellém, hátát az ágy támlájának dönti. A fájdalom ellenére közelebb húzódok hozzá, és fejem a vállára hajtom, továbbra is lehunyt szemekkel, halkan sírdogálok.

- Mindjárt jobb lesz – simogatja a fejem.

Másnap reggel fáradtan ébredek, egyedül. A jobb karom teljes egészében csak kellemes zsibbadást érzek. Az éjjel érdekes álmom volt; nem láttam semmit, teljes sötétség volt, egyedül Chanyeol hangját hallottam, hogy beszél hozzám.

„Annyira rossz így látni, megszakad a szívem. Ha tehetném, magamra vállalnám minden fájdalmad, hogy te ne szenvedj... Soha ne kelljen átélned azt az érzést, amikor sírni látod a szerelmed a kíntól. Szörnyű.

Gyógyulj meg hamar és legyél újra a jókedvű, vidám Hani, aki az én Virágszálam...”

Kitántorgok a szobából és a nappaliban azonnal meglátom Baekhyun-t, aki barátságosan mosolyogva üdvözöl.

- Jó reggelt! Hogy érzed magad?

- Szörnyen – válaszolok a szememet dörzsölve. - Chanyeol elment már?

- Ühüm – bólint –, de előtte még csinált neked reggelit, még meleg.

Bemegyek a konyhába, az asztalon pirítós, rántotta és szeletelt zöldség vár, egy bögre gőzölgő tea mellett. Leülök és akaratlanul is elmosolyodok azon, hogy Chanyeol milyen figyelmes volt és villát tett ki, amivel könnyebben boldogulok az ügyetlenebbik kezemmel.

Másodpercekkel később Baekhyun is megjelenik és leül velem szemben.

- Hogy sikerült eltörnöd a kezed?

- Ráestem – mosolygok.

- Nem túl szerencsés dolog – barna tincsei közé túr. - Nem igazán ismerjük egymást, de tudom, hogy milyen vagy, mert Chanyeol állandóan csak rólad beszél – elmosolyodik.

- Tessék? - meglepődök.

- Általában ugyan azt ismételgeti, hogy mennyire aranyos, kedves és jófej vagy, viszont az utóbbi pár napban majdhogynem depressziós volt, nagyon aggódott érted – elkomolyodik. - Barátként én próbáltam valahogy segíteni, de folyton azt mondta, hogy egyedül szeretne lenni, ezért jobbnak láttam, ha inkább itthon hagyom egyedül.

- Oh... - sajnálkozó tekintettel figyelem Baekhyun-t.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántottam Chanyeol-t, most döbbenek rá, hogy milyen vak vagyok. Ő mindig közvetlen és segítőkész velem szemben, amit nem csak barátságból, hanem önzetlen szeretetből tesz. Baekhyun felnyitotta a szemem, kellemes érzés járja át a testem.

- Hani? - legyez előttem Bacon.

- Ne haragudj... elgondolkoztam.

- Akkor megkérdezem még egyszer: Jongin még együtt van Nari-val? - tekintete teljesen komoly, ami kissé megrémiszt.

- Öhm... - értetlenül pislogok. - Azt hiszem igen, miért?

- Ugh – komolysága aggodalomba megy át. - Nem akarom szépíteni a dolgot, valamit tudnod kell, ami Sehun születésnapján történt...