37. Fejezet

Sehun PoV:

Jongin megváltozott, még sose hallottam ennyire határozottnak és ezért érzem is a vesztem. Most muszáj lesz neki őszintén elmondanom mindent, végül is a legjobb barátom, és valószínűleg bántja a dolog, hogy titkolózom előtte.

Csendesen várakozva ül mellettem, sóhajtok egyet és meghúzom a sojus üveget, hogy valamennyire enyhítsem a rajtam lévő nyomást.

- Azt se tudom hol kezdjem – rázom a fejem.

- Mondjuk ott, hogy miért kértél tőlem tanácsot – biztatóan mosolyog.

- Mikor kértem én tőled tanácsot?

- Már el is felejtetted?

Dehogy felejtettem. Reméltem, hogy ő felejti el azt a napot.

Összeszorult torokkal haladok Jongin szobája felé, kezem a kilincsre teszem, de egy pillanatra megfagyok. Nem is olyan fontos a dolog – ezt gondolva megfordulok és elindulok a másik irányba, de ismét legyökereznek a lábaim. Erőt veszek magamon, visszafordulok és gyorsan benyitok a szobába, mielőtt megint meggondolnám magam.

- Beszélhetnénk? - felveszem a kifejezéstelen arcom.

- Valami baj van?

- Nem, csak... - leülök az ágyára. - Csak kérdeznék valamit.

Felül, törökülésbe vágja magát és az arcom szuggerálásába kezd, majd egy bólintással adja a tudtomra, hogy meghallgat.

Igyekszem úgy formálni a szavaim, hogy semmi gyanúsat ne mondjak, ami utalna a valóságra.

- Kerültél már olyan helyzetbe, hogy valamit megtettél és féltél a következményektől? - csak remélni tudom, hogy érti mire gondolok.

- Hát... talán? Fogalmam sincs mit értesz ez alatt, így elég nehéz válaszolni rá – mutatóujjával megvakarja a halántékát.

Nem akarok ennél többet mondani, de úgy érzem, hogy muszáj lesz. Máskor gond nélkül ki tudom mondani a nyers igazságot, de most valahogy mégis olyan nehezen megy.

- Egyéjszakás kaland után előfordulhat, hogy valaki szerelmes lesz?

- Ha később is látjátok egymást, akkor szerintem igen – bizonytalanul vállat von. - De miért kérdezel ilyeneket? Miről nem tudok? - vigyorog, egyik szemöldökét húzogatja.

- Nem volt semmi ilyen, csak úgy kérdeztem...

- Ne nézz ennyire hülyének – felnevet. - Komolyan, ki vele, ki volt az a szerencsés, aki megtörte a jeget?

- Nem törte meg senki, csak úgy magától megtörtént – hazudok.

- Sehun! - a vállamnak feszülve meglök. - Ne titkolózz már, áruld el, hogy ki az! - mosolyog.

- Hani... - sóhajtom a nevét.

Elhallgatok, megvárom a reakcióját. Rögtön bólint egyet, majd két másodperccel később eltűnik a mosolya, elkerekednek a szemei, szája résnyire nyílik.

- Mi? - sűrűn pislog párat.

- Elkezdett magyarázni nekem arról, hogy instabil vagyok, hangulat ingadozásaim vannak, meg szexuális frusztráltság, meg a tököm tudja miket mondott még – a hangomon nem tudom leplezni a frusztráltságom.

- És ezért lefeküdtél vele... - Jongin arca teljesen rezzenéstelen. - Ha jól értelmezem, akkor te most belezúgtál?

- Nem! - csattanok fel. - Attól tartok, hogy ő kedvelt meg engem.

- Na, emlékszel már? - vigyorog rám Jongin.

- Mindent elmondtam akkor – grimaszolok. - Azon nincs mit tárgyalni.

Így utólag visszagondolva jövök rá, hogy mekkora hülyeség volt ezzel Jongin elé állni. Akkor még nem tűnt fel, de most úgy gondolom, hogy nem mutatta ki, de valószínűleg nem tetszett neki, amit akkor hallott.

- Luhan-ról akarok hallani – komoly hanggal töri meg a csendet.

- Jajj, ne – szabad kezemmel eltakarom a szemeim, érzem, hogy vörösödök.

Nem látom, de tudom, hogy Jongin méreget a szemeivel, amitől még kellemetlenebb a helyzet. Tartom a pozíciót, remélve, hogy annyiban hagyja a dolgot és magától témát vált, de nagyon úgy tűnik, hogy nem tágít.

- Essünk túl rajta, ne akard, hogy Luhan-t kérdezzem meg.

- Megdugtam! - szakad ki belőlem.

Csend telepszik a szobára, az arcom lángol és aggaszt, hogy Jongin egy szót se szól. Rá se merek nézni, elég az is, ha elképzelem, hogy most milyen undorodó arcot vághat. Hallom, hogy iszik egy kortyot, majd újra csak a nyomasztó csend.

- Hm... nem is említetted, hogy meleg vagy...

- Mert nem vagyok! - elveszem a kezem, egyenesen a szemeibe nézek.

Tekintete semmitmondó, de valamiért mégis olyan, mintha mosolyogna. Nem mond semmit, felvont szemöldökkel egy újat kortyol a sojuból.

- Életem legnagyobb hibáját követtem el, kibaszottul megbántam! - elhallgatok, veszek egy mély levegőt. - Luhan régóta szerelmes belém, de elutasítottam és rákényszerített, hogy megtegyem – hadarom egy szuszra.

- Hogy tudta ezt rád erőltetni? - érzem a gúnyt a hangjában.

- Mindkét karja tele volt vágásokkal, miattam.

- Oh... - megenyhül a tekintete. - Baszki... Ezt mondhattad volna korábban is...

Megiszom az üvegemből az utolsó kortyot is, majd leteszem a földre, a térdeimre támaszkodok és a földet kezdem bámulni. Ismét csend telepszik ránk, megvárom, amíg Jongin feldolgozza az imént hallottakat. Nekem se könnyű a sok szarságra visszagondolni, de valamennyivel jobban érzem magam, hogy Jongin láthatóan megért.

- Kérdezhetek még valamit? - halkan szólal meg, felé fordítom a fejem. - Mi van Chanyeol-lal?

- Mire gondolsz?

- Amikor Hani karja eltört és megérkeztem a kórházba úgy tűnt, hogy valami nincs rendben köztetek...

Fújtatok egyet, az ujjaimat kezdem gyürködni és belekezdek az újabb őszinteségi rohamra.

- Menni fog egyedül is – mosolyog Hani az óriásra és bemegy a rendelőbe.

Ketten maradtunk Chanyeol-lal, akivel régebben jóban voltunk, de most nem óhajtok társalogni vele. Ő ezt másképp gondolja, nem néz rám, de hozzám szól:

- Nagy ellenszenvet keltesz bennem – hangja nyugodt. - Nem tudom, hogy mi történt, de Hani napokig elzárkózott mindentől és mindenkitől, miattad – utolsó szavát kiejtve felém fordul.

- Nem hinném, hogy túl sok közöd lenne ehhez – szúrós tekintettel nézek rá.

- Számomra nagyon fontos Hani, én legalább tisztelem annyira, hogy nem taposok a lelkébe – higgadt arckifejezése megtörik, homlokát ráncolja.

- Akkor miért engem hívtál? - gúnyosan elmosolyodok.

- Mert csak most tudtam meg, hogy seggfej vagy, ezért nem is fogom hagyni, hogy elvidd.

- Remek, akkor vidd haza te – vállat vonok. - Hol érdekel engem?

Leveszem róla a tekintetem, de a szemem sarkából látom, hogy ő még gyilkos tekintettel méreget, azt hiszem gondolatban már rég halott vagyok. Ajkaimat ismét mosolyra húzom, hogy még jobban felbosszantsam és sikerrel járva ezt le is reagálja.

- Mi ilyen vicces?

- Az, hogy ennyire véded Hani-t – felé fordulva a képébe vigyorgok. - Csak nem szerelmes vagy?

- Nem hinném, hogy túl sok közöd lenne ehhez – a szavaimat idézve elfordul tőlem.

- Egy utolsó kérdés – Kai rosszallóan csóválja a fejét. - Én miért csak most tudom meg ezeket? Ennyire nem bízol bennem, vagy mi?

- Ez két kérdés volt – megjegyzésemre egy „ne csináld már” nézéssel reagál. - Jobbnak láttam, ha nem tudsz ezekről.

- Ez fájt. Ígérd meg, hogy mostantól rögtön rohanni fogsz hozzám és őszintén mindent elmondasz, bármi történik.

- Még azt is, hogy mikor megyek vécére?

- Még azt is – vigyorog. - Ígérd meg.

- Megígérem – elmosolyodok.

Feláll az ágyról, leteszi az üveget és széttárt karokkal fordul felém. Felállok, karjai közé lépve átölelem. Megkönnyebbülést és nyugalmat érzek, hogy ennyivel kevesebb kimondatlan szó van köztünk, de valószínűleg ennyi nem elég neki, nem hagyja, hogy kibontakozzak az ölelésből.

- És most azt is tudni akarom, hogy mit érzel Hani iránt – hangján érződik a mosolya.