55. Fejezet (Vége)

Fogalmam sincs, hogy mennyi lehet az idő, talán olyan hajnali három körül járhat. Mereven bámulok Sehun szemeibe, fejünk fölött repülnek a csendben eltelt másodpercek.

- Ne haragudj, de ezt meg kellett tennem – halkan szólal meg.

- És most? - tanácstalan pillantásokat vetek felé.

- Tiéd a döntés, rajtad áll minden – halványan elmosolyodik, miközben gyengéden megsimogatja az arcom. - Eltűnök az életedből, ha azt szeretnéd...

- N-nem tudom... - sóhajtok. - Idő kell.

- Rendben.

Közelebb hajol, egy forró puszit nyom a homlokomra, amit lehunyt szemekkel fogadok. Még utoljára végigsimít az arcomon, amíg karja hosszúsága engedi, miközben elindul. Halkan lép ki a lakásból, majd becsukja maga után az ajtót, egyedül maradok a gondolataimmal.

Itt állok a folyosón, köntösömet szorosan összefogom magam körül, és kifejezéstelen tekintettel bámulok magam elé. Még mindig érzem csókját az ajkaimon, égető érzés, ahogy sóvárognak Sehun után. Mit tegyek? A józan eszem és a szívem is ugyan azt súgja, ezért még választási lehetőséget se adok magamnak, de a tanácstalanság és a bűntudat erősen mardos belül. Nem látok mást, csak Chanyeol szomorú arcát, ahogy darabokra töröm a szívét. Két tűz között érzem magam, és lehetetlen olyan döntést hozni, amivel nem ártok senkinek, legyen az Sehun, Chanyeol, vagy akár saját magam.

Tovább titkolózzak Chanyeol előtt, és tegyek úgy, mintha ez meg sem történt volna? Rengeteg boldog percet köszönhetek neki, ő mindig éreztette velem, hogy mennyire szeret, és a szerelme egy igazi, önzetlen ajándék, amit én csúnyán kihasználtam. Chanyeol törődése és jó szíve nem ezt érdemli, kezdek elbizonytalanodni a felé irányuló érzéseimmel kapcsolatban. Lehet, hogy ugyan azt a hibát követtem el, mint Jongin? Valaki mellettem állt és támogatott a nehéz időkben, ezért azt hittem, hogy szerelmes vagyok? Nem tudom.

Sehun teljesen más, nehezebb eset. Nem olyan egyszerű kiigazodni rajta, és lehet, hogy pont ezért kerültem ilyen helyzetbe. Ő a tökéletes ellentéte Chanyeolnak, arrogáns, pofátlan és sokszor idegesítő, de ezeket semlegesítik azok a pillanatok, amikor teljesen őszintén beszél, vagy önfeledten nevet. Szeszélyes és kiszámíthatatlan, azonban van egy kedves, vidám énje, ami ritkán bukkan fel a lelke mélyéről.

Lehet, hogy az lenne a legjobb és legigazságosabb, ha nem játszanék tovább Chanyeol érzéseivel és Sehunt se hitegetném, hiszen abban se vagyok biztos, hogy tudnám őt szeretni. Egy ilyen hullámvölgyekkel teli kapcsolat után nem hiszem, hogy tudnék úgy tekinteni rá, mint a szerelmemre.

Azon kapom magam, hogy a gondolatmenetek közben szorítom magamhoz az ölbe tett karjaimat és sírok. Nincs gombóc a torkomban, nyugodtan veszem a levegőt, de a könnyek mégis folynak a szemeimből.

Másnap borús időre ébredek, ami tökéletesen tükrözi a hangulatom. Nagy, sötétszürke felhők borítják az eget, egyetlen napsugár se képes áttörni rajtuk, szürkeségben úszik az egész város.

Még utoljára megnézem magam a tükörben, mielőtt elindulnék. Egy tanácstalan, kétségbeesett lány néz vissza rám, aki könyörög a segítségért. Magamat sodortam ebbe a helyzetbe, ezért most viselnem is kell a következményeket. Veszek egy nagy levegőt, majd kilépek a lakásból.

Halkan kopogok a tölgyfából készült ajtón, ami pár másodperc múlva ki is nyílik. Chanyeol pizsamában, szemeit dörzsölgetve néz, majd elmosolyodik, amint felismer.

Egyik karjával magához húz, s megcsókolna, de kezem a mellkasának feszítem, mire értetlenül pislog le rám.

- Beszélnünk kell... - mondom halkan.

Arcán látom minden gondolatát, sejti, hogy mit akarok mondani. Karja lecsúszik rólam, majd bemegyek, de az előszobában meg is állok, feszülten figyelem, ahogy Chanyeol becsukja az ajtót és felém fordul.

- Hallgatlak – arca kifejezéstelen.

Veszek egy mély lélegzetet és habozás nélkül kimondom az őszintét.

- Megcsókoltam Sehunt – szemeibe nézek.

- Mi? - arcizmai megrándulnak, haragosan néz rám. - És ezt tegnap képes voltál eltitkolni előlem? - hangja feszült, zaklatott.

- Az után történt, hogy beszéltünk...

- Megígérted, hogy többet nem találkozol vele.

- Tudom és nagyon sajnálom.

- Azt hiszed, hogy ennyitől minden rendben van? - emeli a hangját, de még nem kiabál.

- Nem és nem is várom el, hogy megbocsáss, de én tényleg sajnálom. Nekem ez így nem megy tovább.

- Szakítani akarsz? - tekintete megmerevedik, elhűlve néz rám.

- Nem tartottam tiszteletben az érzéseid, és te nem ezt érdemled. Be kell fejeznünk, különben sose tudnék a szemedbe nézni.

- Inkább őt választod? - elkeseredik.

Nem mondok semmit, mert még én se tudom biztosan a választ.

- Hani – megragadja a vállaim, nézése a lelkemig hatol. - Nem akarom, hogy egy olyan emberrel legyél, mint amilyen ő.

- Te nem ismered – csóválom a fejem. - Meg kell értened-

Váratlan ölelésével fojtja belém a szót. Karjai szorosan feszülnek körülöttem, feje a vállamra nehezedik. Kezeimet felcsúsztatom a hátára, erőtlenül markolok a pólójába, közben szemhéjaimat erősen szorítom, hogy visszatartsam a feltörni készülő könnyeket. Chanyeol pont olyan megtört, bánatos arccal nézett rám, mint képzeltem, s az ölelés közben szinte hallom, ahogy a szíve megrepedezik, majd darabokra hullik. Szaggatottan, rendszertelenül veszi a levegőt, mintha sírna.

- Szeretlek – hangja erőtlen –, és azt akarom, hogy boldog legyél, ezért elengedlek...

Meglepnek a szívszaggató szavak, szemeim benedvesednek. Chanyeol eltol magától, könnyes tekinteteink összetalálkoznak. Halvány mosollyal letörli arcomról az épp legördülő könnycseppet.

- Köszönöm - szipogok. - Nagyon hálás vagyok... mindenért.

- Én is hálás vagyok azért a boldogságért, amit te okoztál nekem.

Ismét egy ölelésben forrunk össze, majd egy puszit nyom a fejem búbjára és elenged.

Chanyeol PoV:

Fájdalmas tekintettel nézem végig, ahogy Hani kilép a lakásból. Becsukódik az ajtó, s én azonnal a fal mentén a földre csúszok, keserves zokogásban kitörve. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy kiengedhetem ezt a szörnyű érzést magamból, nem akartam, hogy Hani lásson összetörni. Lábaimat felhúzom, térdeimen könyökölve fogom a fejem és szenvedésemnek hangot adok. Fáj, hogy ennyire kevés ideig tartott a boldogság, fáj, hogy többet nem ölelhetem magamhoz, nem csókolhatom Hanit. Elveszettnek és magányosnak érzem magam, ordítok a mellkasomat szaggató kíntól, levegő után kapkodok, és eközben a forró könnyek megállíthatatlanul zúdulnak le az arcomon.

Nyitódik a bejárati ajtó, Baekhyun aggódó tekintettel vágja le magát mellém, kezét a vállamra teszi.

- Mi történt? - kétségbeesetten kérdezi.

Nem válaszolok. Nem tudok válaszolni, túlságosan fáj az érzés, hogy elvesztettem az én virágszálam.

Hani PoV:

Tudunk találkozni?

Hani

Másodpercekkel később érkezik a válasz.

Pár perc és ott vagyok.

Sehun

Idegesen mászkálok fel-alá a lakásban. Ezek az utolsó percek, hogy döntést hozzak, de én még mindig tanácstalan vagyok. A fejemben minden gondolat összegubancolódott, mint a gordiuszi csomó, és sehogy se tudom kibogozni. Sehun öt perccel később meg is érkezik, kopogás nélkül jön be a lakásba, s mintha csak tudná, hogy itt vagyok, egyenesen a nappaliba jön. Tekintete kifejezéstelen, ajkain bujkál egy rejtélyes mosoly. Felé fordulok, zavartan fürkészem arcát.

- Találkozni akartál – mosolya szélesebbre húzódik.

Közelebb megyek hozzá, megállok előtte és megfogom mindkét kezét, amitől boldog csillogást látok a szemeiben.

- Otthagyod a züllött társaságot, Minahval együtt?

- Igen – bólint.

- Ígérd meg! - kiráz a hideg, ahogy idézem Chanyeol szavait.

- Megígérem.

- Jó, akkor őszinte leszek – lehajtom a fejem, lábainkat bámulom. - Úgy döntöttem, hogy... - még utoljára átgondolom a dolgot –, hogy nem szeretnék veled lenni – mondom ki végül.

Sehun nem mond semmit, csak kezei feszülnek meg, amikkel szorosabban fogja az enyéim. Érzem, hogy várakozásteljes pillantásokkal követeli a magyarázatom. Felemelem a fejem, s látom, hogy ő valóban türelmesen néz le rám.

- Az első találkozásainkkor egy igazi seggfej voltál, ennek ellenére vonzódtam hozzád, de hamar megutáltattad magad velem a beszólásaiddal és az elutasító viselkedéseddel. Már fogalmam sincs hogyan, de egyre közelebb éreztem magam hozzád, és felfedeztem benned egy szerethető, gyámoltalan fiút, aki a nyers beszédével védi magát a többi embertől. Igaz barátként tekintettem rád, de te többször is eljátszottad a beléd vetett bizalmam, és ha most rohannék a karjaidba az Chanyeollal szemben nem lenne igazságos...

Elengedi a kezeim, kifejezéstelen arca mögött látom a visszafojtott feszültséget.

- Értem... - szavával ellentétben a hangja azt tükrözi, hogy egyáltalán nem tudja megérteni. - Remélem boldog leszel Chanyeol mellett.

Egy mosolyt erőltet magára, majd elfordul, és figyelem távolodó alakját, ahogy kimegy a nappaliból. Minden levegőt kipréselek a tüdőmből, hogy minél több friss oxigénhez jussak, de ez sem tud segíteni azon a rossz érzésen, ami erőteljesen mar belülről.

Sehun PoV:

Kilépek a lakásból, és hallatok egy hangos sóhajt, ami már olyan régóta kikívánkozott. Utoljára az ajtóra nézek, hogy jól az emlékeimbe véshessem ezt a helyet, ahol annyi minden történt az utóbbi hónapok során. Emlékszem, mikor először megpillantottam Hanit. Aznap jöttem haza Amerikából, megtört szívvel, bizalmatlan nézéssel minden ember felé. Megláttam őt a pult mögött, ahogy mosolyogva beszélt Jonginhoz, és azt gondoltam, hogy ő is csak egy fiatal csitri, aki tapad a pasikra. Eleinte ki nem állhattam, őt látva mindig azt gondoltam, hogy az összes nő álszent és megátalkodott, de a leányzó bebizonyította, hogy ő ennél sokkal több. Mindent elmondhattam neki, mindenben segített, támogatott a helyes út felé, de én mégis hátat fordítottam neki. Túl későn jöttem rá, hogy a legjobb, ha őszinte leszek vele az érzéseimmel kapcsolatban, és most a saját káromon kellett ezt megtanulnom.

Az utam egyenesen haza vezet, vagyis oda, amit eddig az otthonomnak neveztem, de most már csak Jongin lakik a házban. Megállok a veranda lépcsője előtt, hosszú másodpercekig bámulom az ajtót, majd óvatos léptekkel állok a ház bejárata elé. Farmerom zsebéből kiveszek egy kissé meggyűrődött borítékot, megpróbálom valamennyire kisimítani a ráncokat, majd becsúsztatom az ajtó és a tok közé annyira, hogy ne essen ki. Távolabb sétálok, s végignézek a ház minden egyes pontján, miközben megdörren az ég.

- Sajnálom, hyung – suttogom magam elé.

Zsebembe csúsztatom a kezeim, és elsétálok.

Jongin PoV:

Késő délután van, az eső odakint csöpög, de nem érdekel. Nem bírom tovább a bezártságot az üres házban, ezért az enyhe időjárási viszonytagság ellenére is kimegyek, legalább sétálni pár percet, hogy valamennyire kitisztuljon a fejem. Kilépek az ajtón, s azonnal megcsap az eső illata, de sokáig nem tudok erre koncentrálni, mert hallom, hogy valami leesik. Lenézek, felemelem a fehér borítékot, majd ösztönösen körbenézek, de egy lélek sincs az utcában. Becsukom az ajtót, helyet foglalok a hintaágyon és kibontom a borítékot. Egy fehér lap van benne, néhol meg van gyűrődve, de ettől függetlenül olvasható a szöveg. A betűkről azonnal tudom, hogy ez Sehun kézírása, nagyot nyelve kezdek az olvasásba.

Jongin,

Sajnálom, hogy egy ilyen idiótával kellett élned a napjaid. Folyton csak megbántottalak, ezért meg se érdemlem, hogy a legjobb barátodnak nevezz.

Köszönöm, hogy megtetted a lehetetlent és képes voltál elviselni ennyi éven át. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen remek barátot kaptam a sorstól, de én ezt önző módon nem tudtam se viszonozni, se meghálálni.

Nem vagyok az érzelmes szavak embere (gondolom ezzel te is tisztában vagy), de most bátran elárulom, hogy én gyerekkorunk óta felnézek rád. Tökéletes példája vagy annak, amilyen én mindig is lenni akartam: kedves, közvetlen, barátságos. Én nem nevezhetem magam egyiknek se, és ezért sokszor utáltalak, irigykedtem rád.

Lehet, hogy sokszor tiszteletlen voltam veled, amit nem érdemeltél meg (legalábbis nem mindig), de te akkor se veszítetted el a fejed, okossággal érveltél az én hülyeségemmel szemben.

Talán soha nem voltam még veled ennyire őszinte, úgy éreztem, hogy ennek is eljött az ideje...

Ahhoz már nincs bőr a képemen, hogy személyesen köszönjek el tőled, ezért ne gyűlölj még jobban, kérlek.

Sajnálom, hogy megütöttelek. Tudom, hogy erre nincs mentség, de tiszta fejjel ilyet soha nem tettem volna.

Mindenki követ el hibákat, ezért remélem meg tudsz bocsátani és nem úgy fogsz rám gondolni, mint „Az idióta seggfej”.

Szeretlek, hyung. Hiányozni fogsz.

Ui.: Majd küldök képeslapot (ha kell, ha nem).

Sehun                                                   

Hani PoV:

Szakad az eső, hatalmas vihar tombol, villámok sokasága világítja meg az égboltot, a dörgések hol harsányak, hol pedig szerényebbek. Őrült módjára rohanok, lábaim alatt háborognak a tócsák, miközben a vízcseppek folyamatosan ostromolnak, tetőtől talpig vizes vagyok. Az emberek esernyővel védekeznek az ellen, hogy úgy járjanak, mint én; értetlen tekintettel fordulnak utánam, mikor elfutok mellettük.

Lábaim automatikusan visznek, a szívem irányítja őket, amíg a gondolatok lefoglalnak.

Tudatalattim kitisztul, mintha a zivatar lemosna róla minden tévhitet, amik eddig eltakarták előlem az igazságot, hogy valójában mennyire vak és hülye voltam. Most döbbenek csak rá, hogy Sehun igenis több, mint barát. Mélyen magamba zártam a valódi érzéseim, amiknek most sikerült csak a felszínre törniük. Mellette mondhattam magam igazán boldognak, minden meggondolatlan tette ellenére is. Miután lefeküdtünk kizártnak tartottam, hogy megszeressem, annyira igyekeztem minden erősebb érzelmet visszatartani, hogy ez által még saját magamnak is hazudtam. Eddig képtelen lettem volna bevallani még magamnak is, de most, hogy azt érzem el fogom veszíteni, végre felnyílt a szemem. Nem akarom, hogy kisétáljon az életemből, mellette akarok lenni, éreztetni akarom vele, hogy fontos számomra.

Zihálva, elázva, csapzottan torpanok meg a repülőtér előcsarnokában. Megpillantom Jongint, aki az információs pultnál áll, odasietek hozzá. Néhány vizes tincsemet a fülem mögé tűröm, amíg Jonginra várok. Az ő ruhája is tapad rá, haja csurom víz, akárcsak az enyém. Frusztráltan lépek közelebb hozzá, amikor eljön a pulttól.

- Öt perce szállt fel a gépe... - tenyereibe temeti arcát, halk sírásba kezd.

- És, ha másikkal megy? A váróterem? - reménykedek, hogy nem késtünk el.

- Nincs ott, már néztem – szipog.

Ez nem lehet. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy fogta magát és visszament Amerikába. Én is abba a hibába estem, mint ő, én is későn tértem észhez. Hatalmas űr költözik belém, kinézek a hatalmas üvegfalon, látom, hogy egy repülő éppen a magasba emelkedik. Ezt nem akarom elhinni, hogy tényleg itthagyott.

- Nem, nem, nem, nem – rázom a fejem, körbenézek. - Nem mehetett el!

- Ki ment el, és hová? - az egész előcsarnokban visszhangzik a pár méteres távolságból jövő kérdés.

Jonginnal mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket.

- Te rohadék! - zokogja az idősebb.

Odarohan a barátjához, meglöki, majd szorosan átölelik egymást. Ledermedve, elhűlve figyelem, ahogy Jongin sírva szorongatja Sehunt, aki csak lehunyt szemekkel, vigyorogva simogatja hyungja hátát. Beszélnek pár szót, de nem értek semmit, csak Jongin szájáról tudok leolvasni egy „Csak nyugodtan” választ, majd könnyeit törölve néz rám, miközben Sehun elindul felém. Mosoly játszadozik az arcán, túl lassúnak találom a távolság csökkenését, ezért a földbe gyökerezett lábaimat megmozdítva felé iramodok, és karjai közé nagy lendülettel érkezem. Szorosan ölelem magamhoz, közben az ő kezei csak pihennek a nyakam körül.

- Miért vagy ilyen csapzott? - szórakozottan kérdezi.

- Miattad, te seggfej! - ellököm magamtól, könnyes szemekkel nézek rá. - Azt hittem, hogy elmész, te barom; rohantam az esőben, mint valami idióta, és azt mondták, hogy a gép elment, ezért-

Egy csókkal fojtja belém a kirohanásom. Kezei a nyakam két oldalán pihennek, ajkaimat finoman simogatja párnáival. Viszonzom a csókot, karjaimat átfonom a dereka körül, és határtalan öröm tölt el az egész testemben. Megszűnik körülöttünk minden, elhalkul a rohanó emberek cipőjének kopogása, a bőröndök kerekeinek nyikorgása. Minden érzékszervem csak Sehunra koncentrál.

A csók után felnézek rá, tekintetén látszik a boldogság, amit most ő is érez.

- Miért maradtál? - halkan kérdezem.

- Úgy gondoltam adok egy utolsó esélyt, hogy megszerezz magadnak – öntelten vigyorog.

- Seggfej vagy – átölelem –, de én így szeretlek.

- Én is szeretlek, te leányzó – karjait körém fonja.

Sehun válla fölött Jonginra, pillantok, aki mosolyogva követi az eseményeket. Tekintetünk találkozásakor a mosolya még szélesebbre húzódik, és aprót bólint, amivel egy „Örülök nektek” üzenetet kézbesít. Ajkaim felfelé görbülnek és Sehun vállára hajtom a fejem, mélyen magamba szívom az illatát. Halk kuncogással szagolom a parfümjét, amit még mindig nem szeretek.