Jongin PoV:
Délután három óra van és Sehun még
mindig alszik, már kétségtelen, hogy egész éjjel fent volt, és
a kérdés nem hagy nyugodni, hogy merre járhatott.
Megszólal a telefonom, megkönnyebbülés
és öröm fut végig rajtam, amikor meglátom Hani nevét a
kijelzőn.
- Ah, két napja nem lehet elérni és
vissza se hívtál, minden rendben? - hadarom számon kérően.
- Szia – kuncog. - Ne haragudj,
kicsit elfoglalt voltam – halkan beszél.
- Hol vagy most? - hallom, hogy autóban
ül.
- Megyünk hazafelé.
- Többes számban?
- Ühüm. Chanyeol itt alszik
mellettem.
- Értem. Valamikor tudunk találkozni?
- szorongok, a nyakamnál igazgatom a pólómat.
- Körülbelül egy fél óra és
otthon vagyok, majd felhívlak, oké? - mosolygós hangja megnyugtat.
- Jól van, vezess óvatosan.
Megszakad a vonal, ijedtemben megugrok,
amikor Sehun csoszog el mellettem. Beballag a konyhába, utána
megyek és leülök az asztalhoz, miközben ő vizet tölt magának.
- Merre voltál éjjel? - határozottan
teszem fel a kérdést.
- Miért vagy ilyen kíváncsi?
- Mert úgy jöttél haza, mint valami
lázadó tinédzser egy tüntetés után.
Nevetve fordul felém, álmos tekintete
ellenére is van valami rejtélyes csillogás a szemeiben. Komoly
arckifejezésemet tartva várom továbbra is a választ, de nagyon
úgy tűnik, hogy nem akar nyilatkozni. Kis kortyokkal issza meg az
üvegpohár tartalmát, majd üresen a konyhapultra teszi.
- Megint titkolózol? - feszültebb
hangzású vagyok, mint amit meg akartam engedni magamnak.
- Mondtam már, hogy kicsit szórakozni
voltam és hagyj ezzel, én nem kérdezgetlek állandóan minden
hülyeségről.
Vet felém egy szúrós, lenéző
pillantást, majd kimegy. A fejemet fogva mérgelődök, idióta
kamaszként viselkedik ez a barom, én pedig igyekszem a helyes
irányba terelgetni, mintha az apja lennék, de minden teljesen
hiába, Sehun túlságosan önfejű és makacs.
Mindent próbáltam már, de nem
használtak se a szép szavak, se a határozottság, ráadásul most
itt ez a Minah is, aki egyáltalán nem szimpatikus, és van egy
olyan sejtésem, hogy ő csak a rossz irányba húzza magával
Sehun-t.
Végül úgy döntök, hogy nem fogom
ennyiben hagyni a dolgot. Sehun a barátom, a legjobb barátom és
igenis beleszólok az életébe, mert én jót akarok neki, amit most
csinál, az pedig egyáltalán nem lehet jó.
Felkelek a székről és a szobájához
megyek, halkan bekopogok, majd benyitok, de teljes sötétség fogad,
a redőnyön egy apró fénycsík se tud beszűrődni. Villanyt
kapcsolok, a szokásos rendetlenség fogad, bevetetlen ágy, ruhák a
földön, de Sehun nincs itt. Bemegyek a fürdőbe is, de ott se
találom, mindenhova benézek, a nevét kiabálom, de sehol sincs,
mintha felszívódott volna. Azt nem hinném, hogy pizsamában elment
volna, de kilépek a teraszra is, hogy körbenézzek. Szemeim
elkerekednek, amikor meglátom, hogy a hintaágyon ringatózva árad
ajkai közül a füst, ujjai közt egy szál cigaretta pihen.
- Mi a francot csinálsz?! - visítok
fel.
Nem igazán hatja meg a helyzet, hogy
lebukott, nyugodtan szív egy slukkot, majd lomhán fordítja felém
a fejét, egy mosollyal az arcán.
- Cigizek – vállat von.
- Na, azt már nem!
Dühösen trappolok felé, hogy
elvegyem tőle, de elrántja a kezét, szúrós tekintettel néz fel
rám, szemei szikrákat szórnak.
- Felnőtt férfi vagyok, nem vagy az
apám se, hogy szabályozd mit tehetek, mit nem! - emeli a hangját.
- Tönkre akarod tenni magad?! -
kiakadva ordítok vele. - Jól van, akkor csináld csak, de ne az én
házamban!
- Jól van! Már itt se vagyok!
Felkel, vesz még egy szippantást,
majd az égő csikket a fűbe dobja, miközben a füstjét direkt az
arcomba fújja. Sehun bemegy, fintorogva legyezek az arcom előtt,
orromat marja a nikotin szaga, ami köhögésre késztet. Mélységesen
csalódtam benne, az iránta érzett tiszteletem szertefoszlott és
ez mind annak a Minah-nak köszönhető, ahogy a veszekedés is.
A füstszagot követve Sehun szobájába
megyek, ahol már utcai ruhában, megfésülködve, hevesen
pakolászik egy táskába.
- Mit csinálsz? - meglepetten állok
az ajtóban.
Nem válaszol, úgy tesz, mintha észre
se venne és tovább pakol. Pólókat, nadrágokat, pizsamaalsót
tesz a táskába, mögé állva megfogom a karját és magam felé
fordítom, de ő elhúzódik tőlem.
- Én azt nem úgy értettem, hogy menj
el – magyarázkodok.
- Pedig pontosan ezt jelentette amit
mondtál – folytatja a cuccai rakosgatását. - Örülj, nem kell
tovább elviselned – reszelős hangon teszi hozzá.
- Megváltoztál – közlöm a
nyilvánvalót –, és ez nem tetszik. Miért viselkedsz így?
- Mert ez esik jól – vállára kapja
a táskát és felém fordul. - Nem kötelező engem elfogadni
olyannak, amilyen vagyok, de azt nem fogom hagyni, hogy kedvedre
formálj, amilyenre akarsz – egyenesen a szemeimbe néz.
Elmegy mellettem, kisétál a szobából
és követem őt. Keresem a szavakat, de semmi értelmes nem jut
eszembe.
- Te most komolyan inkább Minah-t
választod? - hitetlenkedve figyelem Sehun-t.
- Ő úgy szeret, ahogy vagyok –
ajkai megfeszülnek.
Másodpercekig csak nézzük egymást
az előszobában, majd elfordul, kinyitja az ajtót.
- Sehun – szólítom, mire ledermed.
- Ha most kilépsz azon az ajtón... - mély lélegzetet veszek –
elveszted a legjobb barátod.
Feszülten figyelem a hátát. Óráknak
tűnő ideig csak ácsorgunk, próbálok találgatni, hogy mi járhat
most a fejében. Érezhető a feszültség és a tanácstalanság is
egyaránt a levegőben, a néma csendet még egy apró nesz se töri
meg. Sehun nem mozdul, keze a kilincsen pihen, az ajtó résnyire
nyitva, én csak figyelem ahogy a barátom vállai lassan, finoman
emelkednek fel és le, ahogy veszi a levegőt, majd egy nagyobbat
mozdulnak, mikor sóhajt egyet.
- Aki bele akar szólni az életembe,
az nem a barátom, hyung – utolsó szavát erősen hangsúlyozza.
Megmozdul, az ajtó teljesen kitárul,
ő kilép rajta, majd a tömör fa azonnal be is csukódik.
Hirtelenjében fel se fogom, hogy mi történik, csak állok és
bámulom az ajtót. Ezzel az bizonyosodott be, hogy neki ennyit
jelentett a több éves barátságunk. Pár nap alatt képes volt
kifordulni magából és inkább egy lányt választ, akit alig
ismer.
- Jól van! - kiabálok az ajtóhoz. -
Akkor menj csak!
Hani PoV:
Kicsatolom a biztonsági övem, majd
kiszállok az autóból és átsétálok a túloldalra. Kinyitom a
Chanyeol felőli ajtót, az ő övét is kicsatolom, miközben alvó
tekintetét figyelem.
- Channie – óvatosan simítok végig
az arcán. - Ébredj.
Szemöldökeit ráncolva, halkan
nyöszörög, de a szemei csukva maradnak.
- Ébresztő, kicsim – egy csókot
nyomok a szájára.
- Túl magas vagyok a „kicsim”
megszólításhoz – mosolyogva, álmos hangon mondja, miközben
szemeit nyitogatja.
Nyújtózkodik egyet, annyira, hogy az
egész teste beleremeg, majd fáradt tekintettel körbenéz.
- Megjöttünk? Ne haragudj, nem
akartam elaludni – bocsánatkérően néz rám.
Adok neki még egy csókot, majd
kiszáll ő is a kocsiból és újra nyújtózkodik egyet, aztán egy
ölelésbe von, állát a fejemre támasztja.
- Nagyon szeretlek – suttogja.
- Én is téged – átkarolom a
derekát, szorosabban a mellkasához bújok. - Köszönöm a
hétvégét.
- Jól érezted magad? - érzem, hogy
mosolyog.
- Igen... bár jobb lett volna, ha az
éjszakák is úgy alakulnak, ahogy akartam... - csalódottan teszem
hozzá.
- Hé – eltol magától, hogy a
szemeimbe nézhessen. - Mondtam, hogy ezen ne problémázz, én
várok, amíg csak kell – tekintete teljesen komoly, szavaiból
árad az őszinteség.
Nem akarom azzal aggasztani, hogy én
már rég kész vagyok a dologra és más van a háttérben –
amiről még én se tudok – ezért nem mondok semmit. Finoman húzza
végig a kézfejét az arcélemen, majd ad az ajkaimra egy érzéki
csókot.
- Holnap hívlak – egy puszit nyom az
arcomra.
- Nem jössz fel?
- Most nem, mert mindkettőnknek
pihennie kell – elmosolyodik.
Szorosan átölelem, ő nyom még egy
puszit a fejem búbjára.
- Vigyázz magadra – elengedem.
- Te is, virágszálam.
Egy csókkal búcsúzik, beül az
autóba, én pedig elindulok a lépcsőház felé.
A postaládában pár levél vár,
köztük van egy összehajtott papír is, amit még ott megnézek.
Miért nem veszed fel a telefont?
Aggódom érted.
Kai
Mosolyogva teszem
vissza a többi közé, majd nekiesek a lépcsők megmászásának. A
lakásba lépve mindent leteszek a kezemből, a kulcs halkan koppan a
konyhaasztalon. Előveszem a telefonom és visszahívom Jongin-t,
ahogy ígértem neki.
- Szia... - hangja
halk, rekedtes és mintha erős szarkazmust árasztana magából.
- Öhm... -
zavartam pillantok körbe. - Minden oké?
- Nem! Semmi nem
oké! - ezúttal már frusztrált.
- De ne velem
kiabálj.
- Ne haragudj... -
fújtat. - Valakivel muszáj beszélem...
- Hát... most
velem beszélsz.
- Kérlek, Hani...
- Jó, értem. Hol
akarsz találkozni?
- Tizenöt perc
múlva ott leszek érted, a parkolóban várlak.
Abban a negyed
órában lezuhanyzok és átöltözök, mielőtt elmennék. Jongin
percre pontosan érkezik. Nem száll ki a tekintetet vonzó autóból,
bentről int, hogy menjek oda.
- Szia – ülök
be Jongin mellé.
Nagyot sóhajtva
fordul felém, tekintetével szinte segítségért kiált.
ouhhhh
VálaszTörlés