47. Fejezet

Sehun PoV:

- Te részeg disznó... - megállás nélkül szidom Jongin-t, még a lakásban is.

Folyik rólam az izzadtság, tényleg úgy érzem magam, mint egy rohadt testépítő. Kedvem lenne a megedződött izmaimat kipróbálni hyung arcán, de túl fáradt vagyok hozzá. Szerencséje van. Nemtörődöm stílussal az agyába fektetem és lehúzom a cipőit, majd a földre dobom őket és elindulok kifelé.

- Te seggfej - kijelentésére megtorpanok.

- Mi van?

Visszafordulok, kábult tekintetét figyelem, majd becsukja a szemeit és nyöszörög, miközben az egyik lábát próbálja elemelni az agytól.

- Ha te vagy részeg én sose hagyom, hogy kényelmetlenül aludj - mormolja alig hallhatóan. - Bár elbizonytalanít, hogy tisztában vagyok a hajlamaiddal.

Magában kuncog, miközben próbálom értelmezni a szavait. Valószínűleg ez is csak egy Luhan-nal kapcsolatos beszólás.

- Rohadj meg, de komolyan - szűröm ki a fogaim közül.

Visszalépek az ágyhoz, gyorsan és hatékonyan húzom le róla a farmert, majd összehajtva az ágy szélére teszem.

- Ejha. Luhan-on tanultad meg ezt a gyors vetkőztetést?

Megölöm.

- A pólója maradjon, Őfelsége? - arrogánsan kérdezem.

Csak legyint egyet, az oldalára fordul, kezei közé begyűjti az egyik kispárnáját és mosolyogva öleli magához. Fintorogva figyelem a tettét, majd óhatatlanul is mosolyognom kell rajta.

Az összehajtogatott takarót kihúzom Jongin lábai alól, majd betakarom vele, egészen a válláig. Halk szuszogásából rájövök, hogy már az állok mezején jár. Ha nem ő lenne a legjobb barátom, akkor most szívesen megfojtanám egy párnával. Elmosolyodok a gondolaton, majd csendesen elhagyom a szobát. Hajnali fél háromkor az órára pillantok, de még ez az alkalmatlan időpont se tart vissza attól, hogy elintézzek egy hívást.

- Felébresztettelek? - elterülök a,kanapén.

- Nem, csak most akartam lefeküdni – a szelíd hang megnyugtat. - Baj van?

- Ja, nem. Csak hallanom kell a hangod, különben Jongin perceken belül halott lenne - mosolygok.

- Ohh... Miért?

- Szeret beszólogatni.

Hani valószínűleg most a fejemhez vágna, hogy "Akárcsak te!", szinte hallom a fejemben, ahogy ezt mondja. Pont ezért van szükségem Minah-ra. Ő még a legnehezebb pillanatban is meg tud nyugtatni a lágy hangjával. Mondjuk most konkrétan semmi bajom, egyszerűen hallani akarom őt.

- Van kedved szórakozni? - játékosság virít a kérdéséből.

Chanyeol Pov:

Hani teljesen meztelenül fekszik alattam, már csak az alsónadrágom választ el minket egymástól. Végigsimítok kipirult arcán, majd óvatosan csókolom meg. Szemeim ködösek a vágytól, nehéz tiszta fejjel gondolkoznom.

- Akarlak - nyögi.

Leveszem magamról az utolsó ruhadarabot is, a sarkaimra térdelve kiveszek egy óvszert a fiókból, kicsomagolom es felgörgetem férfiasságomra. Visszafekszek, a könyökömre,támaszkodva elhelyezkedek Hani lábai között.

- Ha fáj, azonnal szólsz - határozottan jelentem ki.

Válaszként mosolyogva bólint, kezeit a nyakam köré fonja. Merev tagomat nyílásához irányítom, a csípőm lassan mozdul, figyelem Hani minden mozdulatát miközben óvatosan behatolok. Szemei csukva vannak, ajkai résnyire elválnak egymástól és kienged rajtuk egy sóhajt. Fájdalomnak nyoma sincs. Képtelen vagyok visszatartani egy nyögest, amikor teljes hosszamat körülveszi a forró lüktetés. Fejem Hani vállára hajtom és várok pár pillanatot, közben ő lapockáimat simogatja. Csípőm ismét mozdul, először hátra, majd lassan vissza, egészen ütközésig. Ágyékunk találkozásának pillanatában Hani felnyög, a légvételem is félbeszakad ennek hallatán. Felemelem a fejem, meglátom arcát, amin fájdalom tükröződik.

- Fáj?

- Folytasd - utasít anélkül, hogy felpillantana.

Bizonytalanul, de úgy teszek, még egyet lökök rajta. Megint az a fájdalmas nyögés a válasz.

- Ne állj meg, kérlek - zihálja.

Nincs ínyemre, de azt teszem amit kér. Mindent megpróbálok, lassan mozgok, nem hatolok be teljesen, de meg így is fájdalmat okozok. Nem bírom tovább hallgatni azokat a nyögéseket, ezért kihúzódok belőle, mire Hani láthatóan megkönnyebbül, csukott szemekkel piheg alattam.

- Mit csinálok rosszul? - idegesen túrok a hajamba.

- Velem van a baj - suttogja.

Felnéz, tekintetünk találkozik, és ismét látom íriszeiben a csalódottságot.

- Én... én nagyon sajnálom... - szipog. - Ne haragudj... - könnyek gyűlnek a szemeibe.

- Hé, ne sajnáld – arcát simogatom. - Nem kell ezért bocsánatot kérned.

Megszakad a szívem. Karjaival teljesen lehúz magához, súlyommal ránehezedve én is átölelem őt, vállát lepem el puszik sokaságával. Halkan hüppög a fülembe, nagyon szeretném megvigasztalni, de egyszerűen nem tudok mit mondani a torkomban hatalmasodó gombóctól. Csendben megvárom, hogy megnyugodjon, majd kimegyek a fürdőbe, hogy kidobjam az újabb felhasználatlan óvszert. Mire visszamegyek Hani már a hálóingében fekszik, a derekáig betakarózva, és könnyektől csillogó szemekkel néz rám. Felveszem az alsónadrágom és bebújok Hani mellé, szorosan átölelem.

- Ne sírj, virágszálam – homlokon csókolom.

Álomba sírja magát a karjaimban, én pedig álmatlanul töltöm az egész éjszakát, végignézem ahogy a Nap felkel.

Táskás szemekkel bámulom a plafont, amikor a szerelmem mocorogni kezd mellettem. Figyelem miközben kinyújtóztatja lábait, miközben pilláit lassan nyitogatja. Eleinte hunyorog az erős fénytől, majd gyermekekre emlékeztető mozdulattal dörzsöli meg a szemeit, végül rám emeli tekintetét.

- Olyan szépet álmodtam – elmosolyodik, fejét a mellkasomra hajtja.

- Mit? - haját kezdem piszkálni.

- Egy szigeten voltunk, csak te meg én – hangja álmosságát tükrözi –, senki nem zavart minket és olyan romantikus volt az egész...

Felnéz rám, boldog arckifejezése átmegy megdöbbentbe.

- Jól vagy? - pislog.

- Igen – mosolyogva tűrök egy tincset a füle mögé. - Adj egy csókot.

Feljebb kúszik az ágyon, hogy elérjen, majd egy rövid, de édes csókot ad a számra. Kimászok az ágyból, fáradtan csoszogok be a fürdőbe, ahol megrémülök saját magamtól. A tükörbe nézve megértem Hani kérdését. Sápadt az arcom; szemeimben vöröslik minden egyes apró ér; alattuk pedig hatalmas mélyedés, mintha napok óta nem aludnék. Megmosom az arcom hideg vízzel, de nem mondanám, hogy javított volna bármit is a megjelenésemen. Mi a szar van velem?

Hani PoV:

Szomorúan gondolok rá, hogy haza kell mennünk, de az még jobban aggaszt, hogy Chanyeol-lal valami nincs rendben. Határozottan tagadja, de egyértelműen látszik rajta, hogy egy szemhunyásnyit se aludt.

Kézenfogva belépünk a hatalmas házba, az étkezőben beszélget Jungsu és Yura, akik azonnal fel is pattannak a padról.

- Hű, de nyúzott vagy fiam – vigyorog a nagybácsi. - Hosszú volt az éjszaka, mi? - szemöldökét húzogatja.

- Ne már – vigyorog szerénykedve Chanyeol, annyira őszintének tűnik a mosolya. - Indulnunk kell, hosszú lesz az út...

- Oh, máris mentek? - Yura bánatos képet vág. - Vigyázzatok magatokra – megöleli a bátyját.

- Úgy lesz.

Yura nekem is ad egy barátságos ölelést, majd eltűnik a konyhában.

- Gyertek vissza minél hamarabb! - Jungsu mindkettőnket egyszerre ölel meg. - Az ajtóm mindig nyitva áll előttetek.

Nagybácsi elkísér minket az autóig, ott ad még egy ölelést.

Percekkel később egy keskeny aszfaltúton haladunk, de Chanyeol nem fest túl jól, látom, hogy erősen koncentrál, de a kocsi így is úgy megy, mintha szlalomozna.

- Biztos, hogy minden rendben?

Nem válaszol.

- Nem aludtál semmit, igaz?

Rám se figyel.

- Állj meg, kérlek...

Az autó azonnal lassulni kezd, majd megáll; Chanyeol kérdőn néz rám.

- Inkább én vezetnék, te pedig pihenj.

- De-

- Igen, van jogsim – mosolygok.

Helyet cserélünk, Chanyeol hátradől az ülésben, látszik rajta, hogy alig tudja nyitva tartani a szemeit. Egy darabig még ismerkedem az idegen autóval, majd indulunk tovább hazafelé.

- Engem is kikészít ez az egész... - mondom halkan, az utat nézve.

- Én nem készültem ki.

- Ne tagadd. Nem lenne jobb megbeszélni?

- Nézd, még én magam se tudom, hogy mi van. Össze vagyok zavarodva, aggódom és félek, hogy nagyobb a baj, mint gondoljuk.

- Találunk rá megoldást... Nem akarlak ez miatt elveszíteni...

- Ne beszélj hülyeségeket, virágszálam – megfogja a sebváltón lévő kezem. - Nem fogsz elveszíteni.

Jongin PoV:

Kínzó fejfájással ébredek. Perceken át csak szenvedek, két kézzel szorongatom a fejem, miközben forgolódok az ágyban, próbálok olyan pozíciót találni, ami enyhítene a sajgó fájdalmamon. Ezen az érzésen hamar felülkerekedik a szomjúság. Kinyitom a szemeim és azonnal kiszúrom az éjjeliszekrényemre készített fájdalomcsillapító pirulát, meg egy pohár vizet. Sehun mióta ilyen figyelmes? Habozás nélkül veszem be a gyógyszert, egy levegővel lehúzom a pohár tartalmát, de ez sem oltja a szomjam, a torkom még mindig teljesen ki van száradva. Felkelek, a halántékomat masszírozva botorkálok ki a konyhába, kezembe veszem az egész flakon vizet és kifulladásig, mohón kortyolok belőle. Halvány emlékeim sincsenek a tegnapi estéről, azt se tudom, hogy miként kerültem haza. Gondolkodásomban a bejárati ajtó nyitódása zavar meg, pillanatokkal később Sehun jelenik meg előttem, kissé megviselt kinézettel. Haja kócos; pólója félre van csúszva, néhol fekete foltok tarkítják; nadrágja ki van szakadva a térdénél, alatta kilátszik a felhorzsolt bőre; arcán mosoly van.

- Jó reggelt, te részeges barom – vigyorogva veszi el a vizes üveget, beleiszik. - Sokkal jössz nekem.

- Mi van? - ráncolom a homlokom.

- Hazáig kellett cipeljelek – gúnyos tekintettel felhorkant.

- Nagyon nehéz lehetett az a hatvanöt kiló – cukkolom. - De te merre jártál? Most értél csak haza?

Ismét elmosolyodik, de most sokkal titokzatosabb az előbbinél. Újabb kortyokat iszik, majd végignéz magán és a hajába túr.

- Hát... - vállat von. - Minah-val kicsit szórakoztunk.

- Mi? - hirtelenjében a levegő is belém szorul. - Ezt meg hogy érted?

- Elég, ha ennyit tudsz.

Visszanyomja a kezembe az üveget, megveregeti a vállam, közben végig ott a képén az a mosoly, ami olyan „Ha te azt tudnád...” jelentésű, majd sarkon fordul és elsétál.