53. Fejezet

A fürdőszobából egy apró neszt se lehet hallani, de az is lehet, hogy a fülemben lüktető szívdobbanásaim nyomják el a hangokat. Megfogom a zárban lévő kulcsot, és magamat kínozva, lassú mozdulattal kezdem elfordítani. Egyre nehezebb fordítani a kis fémet, majd a csendet megtöri a zár kattanása.

- Ne gyere be – halk, de annál fenyegetőbb hang jön bentről.

Egy pillanatra megfagyok, majd egy újabb mély légvétellel a kilincsre teszem a kezem, amit a bent tartott oxigén kifújásával lenyomok. Az ajtó szerény nyikorgással nyílik, óvatos mozdulatokkal lépek be, majd magam után becsukva nekidőlök a tömör fának.

Sehun kezeivel a csap szélén támaszkodik, feje lehajtva, és közben a teste dülöngél, mintha nem állna biztosan a lábán.

- Menj ki, mielőtt úgy járnál, mint Jongin – fenyeget.

- Azt hiszem mondtam már neked, hogy nőket nem bántunk – tapintatosan korholom, mire halkan felnevet. - Miért csinálod ezt?

- Mégis mit?! - dörren fel a hangja, a csaptól elrugaszkodva rám emeli tekintetét.

Összerezzenek a hirtelen felkiáltására, és biztossá vált számomra, hogy tényleg be van drogozva. Arca sápadt, szemei be vannak esve, minden egyes érnek élénkvörös színe van, és a pupillái is olyan hatalmasak, hogy szivárványhártyájából egy apró csík sem látszik.

- Jesszusom, Sehun – nyögöm elhűlve, kezem a szám elé kapom. - Hogy süllyedhettél ennyire mélyre? - mormolom a tenyerembe.

- Ti süllyesztettetek ilyen mélyre!

Nagyot fújtat, miközben szőke tincseibe túr. Elveszti egyensúlyát, bizonytalanul tántorog, és mikor már azt hinném, hogy elesik, a kád szélére ül. Kezeimet összefonom a mellem alatt, szúrós szemekkel nézek üveges tekintetére.

- Szánalmasan festesz – szökik ki a számon.

Dühösen kezd méregetni, majd ajkai egy sejtelmes mosolyra húzódnak.

- Hű, látom remek éjszakád volt – minden egyes szavából árad a gúny. - Nekem miért nem hagytad, hogy kiszívjam a nyakad?

- Sehun, hagyd abba – kezem a nyakamra teszem, hogy eltakarjam a foltot.

- Komolyan kérdeztem – a mosolyától nem tudom komolyan venni. - Ha szerinted akkoriban instabil voltam, akkor vajon most mi lehetek? - komor arccal elgondolkodik.

- Engem inkább az érdekelne, hogy miért változtál meg ennyire...?

- Hani – feláll, ráncolt homlokkal néz. - Már elmondtam, arról nem én tehetek, hogy ennyire ostoba vagy, hogy nem tudod felfogni. És, ha most megbocsátasz... - elindul felém.

Tudom, hogy ki akar menni, de én nem tágítok az ajtó elől. Egészen közel jön, a fejemet meg kell emelnem, hogy tartsam vele a szemkontaktust. Azok a hatalmas pupillák nagyon ijesztőek.

- Állj el az útból – morogja.

- Ha kell órákig itt ácsorgunk, amíg meg nem jön az eszed – magabiztos a hangom.

- Ó, tényleg? - elmosolyodik. - Én ebben nem lennék olyan biztos.

A bizonytalan egyensúlya ellenére könnyedén félrelök az útból és kilép a fürdőből.

- Sehun! - utána megyek.

Megfogom a karját, de egyből elrántja, miközben belép a szobájába. Megállok az ajtóban, amíg felkapja a hátizsákot az ágyáról, és elállom az útját, amikor ki akar jönni.

- Hani, nem akarlak bántani, jobb lesz, ha hagysz elmenni – ismét közvetlenül előttem áll.

- Képes lennél bántani?

- Igen – a rögtön adott válasza meglepetésként ér, mintha pofon vágott volna.

- Hát jó, engem nem érdekel, ha kell üss meg, de akkor is vissza akarom kapni a régi Sehunt! - magamból kikelve hadarom.

Hirtelen felindulásom láthatóan megdöbbenti, pár másodpercig csak bámul a szemeimbe, majd ismét elkomolyodik.

- Tudod te, hogy mekkora súlya van a szavaidnak, amiket gondolkodás nélkül kimondasz? - rosszallóan néz. - Nem vagyok beszámítható állapotban, tehetek olyat, amit még én se akarok.

Próbálom tartani magam, de nem megy tovább. Lendületesen felé lépek, karjaimmal szorosan átölelem a derekát, fejem a mellkasába fúrom, miközben ő mereven áll. Pólóján érződik a parfüm, amit annyira utálok.

- Kérlek, Sehun! - zokogok. - Hiányzik az unott képed, hiányoznak a beszólásaid, hiányzik a parfümöd szaga, egyszerűen hiányzik a régi, seggfej Sehun...

Elcsuklik a hangom, egész testem remeg, ahogy próbálom visszafogni a könnyeket, de azok továbbra is kitartóan, patakokban folynak. Sehun még mindig mozdulatlanul áll, majd eltol magától, a könnyfátyol mögül látom, hogy az arca kifejezésektől mentes.

- Mit tegyek, hogy visszagyere? - szipogva törölgetem a könnyeim.

- Sose lennél képes rá, hogy azt megtedd.

- Miből gondolod?

Szótlanul megcsóválja a fejét, vállaimat megfogva eltol az útból és elsétál mellettem, egyenesen a bejárati ajtó felé.

- Sehun! - kétségbeesetten szólok utána, de nem mozdulok.

- Tessék? - megáll, visszafordul.

- Ne menj... - könyörgök, remegő ajkakkal.

- Ez kedves, hogy ennyire sírsz miattam, de most már hagyd abba – elmosolyodik.

- Tényleg ennyire Minah hatása alatt állsz, hogy még Jongint is képes vagy bántani? - gyűlölettel teli tekintettel teszem fel a kérdést.

- Neki ehhez semmi köze – szemöldökét ráncolja.

- Akkor csak egy kérdésre válaszolj, és felőlem mehetsz – letörlöm az utolsó könnycseppeket is. - Miért?

- Miért? - ismétli. - Miattad. Tényleg azt éreztem, amit régen Nari iránt, sőt talán még erősebb is volt az az érzés, aztán rájöttem, hogy faszság az egész. Faszság egy olyan lány után kajtatni, aki már másé, faszság játszani a jófiú szerepet, amikor a megfelelő emberek mellett az lehetsz, aki valójában vagy.

- De te nem vagy ilyen...

- Te már csak tudod.

- Mi a jó abban, hogy tönkreteszed magad?

- Van fogalmad róla, hogy mennyire jó a különböző tudatmódosítók hatása alatt lenni? - ismét elmosolyodik.

- Nem, téged elnézve nem is akarom megtapasztalni – elfordítom a fejem. - Most már mehetsz, Minah biztos vár.

Nyílik a bejárati ajtó, de nem általa.

- Sehun? - hallom Jongin meglepett hangját.

Feszült csend telepszik az előszobára, Sehun kifejezéstelen tekintettel állja barátja rá meresztett szemeit. Kai rám pillant, mire megrázom a fejem és lehajtom, a parkettát kezdem bámulni.

- Add vissza a telefonom – követeli Sehun.

- Ne csináld ezt...

- Nem érdekeltek, Jongin – pár másodperc csend. - Sajnálom, hogy megütöttelek.

Léptek hangja, majd az ajtó csukódása. Felemelem a fejem, Kai elhűlve bámul maga elé. Óvatosan közelítek felé, átölelem és összetörve borul a vállamra. Karjaival szorosan magához von, közben keservesen sír.

- Sajnálom, Jongin – suttogom. - Ő már nem ugyanaz az ember...

Majdnem egy órába telt megvigasztalni, sőt az megnehezítette a dolgom, hogy én is mélyen magam alatt vagyok. Nem akartam magára hagyni, de muszáj volt visszamennem Chanyeolhoz, fogalma sincs róla, hogy hol vagyok.

Megcsörren a telefonom, ő hív, de nem veszem fel, mert épp lépek be a lakásba. Megpillantom Chanyeolt, aki elrakja a mobilját, vészjóslóan feszültnek látszik.

- Szólhattál volna, hogy elmész! - ripakodik rám.

- Sajnálom... - beljebb megyek, a konyhába pillantva meglátom Baekhyunt, aki a fejét fogva, sajnálkozva néz rám.

- Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam?! - Chanyeol nem éri el a kiabálás szintjét, de a hangja elég erőteljes. - Kérlek nyugtass meg, hogy nem azzal a rohadékkal voltál...

Nem válaszolok, lehajtom a fejem.

- Ezt te se gondolhatod komolyan – cinikusan felnevet. - Nem szeretném, ha még egyszer a közelébe mennél!

- Chanyeol, én-

- Nem érdekel – a szavamba vág, azzal megfordul és elmegy.

A szobája ajtajának hangos csapódására összerezzenek, majd Baekhyunra nézek.

- Ne haragudj – sajnálattal néz rám. - Az én hibám...

- Micsoda? - higgadt maradok.

- Jongin elmondta, hogy mi történt Sehunnal, én pedig véletlenül kikotyogtam Chanyeolnak...

Megérdemeltem. Nem tudom ezért utálni Baekhyunt, mert tényleg megérdemeltem a kiosztást, ahogy Chanyeol is megérdemelte volna az őszinteséget, de én mégis eltitkoltam előle ezt a káoszt, ami most folyik Sehun körül.