54. Fejezet

Halkan kopogok az ajtón, de nem jön válasz, majd ennek ellenére lassan benyitok, megállok a küszöbön. Chanyeol az ágy túloldalán ül, nekem háttal és az ablakon néz kifelé.

- Bejöhetek? - bizonytalanul kérdezem.

Várok pár pillanatig, de nem szólal meg, ezért egy csalódott sóhajjal indulok el kifelé, azonban megtorpanok Chanyeol hangjára.

- Miért foglalkozol ennyit vele? - higgadtan kérdezi.

Nem nevezi meg, de tudom, hogy Sehunról beszél.

- Mert a barátom, és törődöm a barátaimmal.

- Akkor miért van az az érzésem, hogy többnek tartod egyszerű barátnál?

- Tessék? - meglepetten pislogok.

- Minden hülyesége fölött szemet hunysz, mindent megbocsátasz neki, és ahogy egymásra néztek... nem is tudom... szinte már ijesztő, hogy milyen lelki kötelék van köztetek.

- Lelki kötelék? - visszakérdezek. - Miről beszélsz?

- Arról, amit tapasztaltam. Lehet, hogy ti magatok se tudjátok, de én külső szemmel látom, hogy ez jóval több, mint egy egyszerű barátság.

- Chanyeol... - beljebb megyek, leülök mellé és csak ekkor látom, hogy egy keserű mosoly van az arcán.

- Mondd el, hogy mit gondolsz róla – rám néz. - De őszintén.

- Nem is tudom... - elgondolkozok. - Eleinte én is azt hittem, hogy egy igazi felfuvalkodott, beképzelt seggfej, de aztán jobban megismertem, tudom a múltját, ezért teljesen meg tudom érteni a viselkedését. Neki is voltak nehéz időszakai, de olyankor senki nem állt mellette, úgy érzem, hogy Jongin mellett én vagyok az egyetlen akiben megbízik, és ezért érzem azt, hogy felelősséggel tartozom érte...

- De ő többet ártott neked, mint segített – értetlenül megrázza a fejét.

- Ez nem igaz – elmosolyodok. - Miatta sokkal talpraesettebb, bátrabb, és őszintébb lettem az emberekkel szemben. Ha ő nincs akkor még mindig a csigaházamban lennék, és mi se találkoztunk volna.

- Ez igaz... - helyesel. - De akkor is...

- Channie – közelebb ülök, egyik kezem arcára teszem, hüvelykujjammal cirógatom a bőrét. - Sehun azóta teljesen megváltozott, ő már nem az az ember, akit én megismertem. Felejtsük el ezt az egészet – akármennyire fáj, de ezt tartom a legokosabb döntésnek.

- Hogy érted ezt?

- Elborult az agya... a lelki békéjét valami drogos társaságban találta meg...

- És te így találkoztál vele?! - kérdezi ingerülten.

- Nem tett semmi rosszat, csak szerintem azzal se volt tisztában, hogy miket mond.

- Ígérd meg, hogy távol tartod magad tőle – szemei szinte könyörögnek, hogy tegyek ígéretet.

- Megígérem... - hangom bizonytalan, ami meglep.

Szerencsére ez nem tűnik fel Chanyeolnak, közelebb hajol és megcsókol.

Álmatlanul fekszem az ágyamban, jobban mondva álmos vagyok, de nem tudok elaludni. Örülök, hogy Chanyeollal sikerült megbeszélni a problémát, ami leginkább aggaszt az Jongin. Teljesen megtört, és félek, hogy esetleg valami meggondolatlan dolgot tesz.

Egy részem szomorú Sehun miatt és nem akarja ilyen könnyen elengedni, de a józan eszem azt súgja, hogy ez a helyes. Engedem, hadd élje a saját életét, hátha közben rájön a hülyeségére és tanul a saját hibájából. Megrémiszt a gondolat, hogy az életével játszik, de számomra bebizonyosodott, hogy már semmit nem tehetek.

Az éjszakai csendet a telefonom rezgése és pittyegése töri meg, ami egy újabb bejövő üzenetet jelez.

Alszol?

Sehun

Megdörzsölöm a szemeim, hátha rosszul látok, de másodszorra és harmadszorra is ugyan azt olvasom. Értetlen pislogások közben pötyögöm be a választ, hogy „Még nem”.

Elküldöm és ebben a pillanatban kopogást hallok. Ledobom magamról a takarót sietős léptekkel megyek az ajtóhoz, egy mozdulattal kinyitom a zárat és kitárom az ajtót. A félhomályban is azonnal megismerem Sehunt.

- Nem zavarok? - halkan kérdezi.

- Mit keresel itt? - nem tudom, de nem is akarom leplezni a meglepettségem.

- Gondolkoztam...

Amíg a konyhában iszogatja a teáját, addig én besietek a szobámba a köntösömért, hogy valamivel eltakarjam a melltartó nélküli, topból és bugyiból álló pizsamámat, majd visszamegyek Sehunhoz, leülök vele szembe.

- Hallgatlak...

Tekintetét a bögréről rám emeli, pupillái normál méretéből ítélve „józan” lehet.

- Tudom, hogy mit gondolsz, de szeretném megmagyarázni... - arca kifejezéstelen, de valahogy mégis sajnálatot tükröz. - Igazából én se tudom, hogy miként keveredtem ebbe az egészbe – hajába túr –, de Minah azt éreztette velem, hogy jó dolog, amit teszek-

- Remek – gúnyosan vágok közbe, de szemet huny fölötte.

- Egy ideig élveztem is ezt a „változást”, de amikor kimondtad, hogy én nem ilyen vagyok... rájöttem, hogy igazad van. Fejfájást okoztam nektek és megütöttem Jongint... - elhallgat, frusztráltan felsóhajt.

Felállok az asztaltól, összehúzom magamon a köntöst és lenézek Sehunra.

- Ezzel a hülyeségeddel már tényleg túlmentél minden határon... azt hiszed, hogy idejössz és rögtön el lesz felejtve minden? - higgadtan kérdezem.

- Nem, de-

- Inkább Jonginnál kéne bocsánatért esedezned. Teljesen kiborítottad azzal, hogy magára hagytad.

Befejezem a mondatot és elindulok vissza a szobába. Sehun utánam jön, a folyosón megfogja a karom, maga felé fordít, s találkozok bocsánatkérő tekintetével.

- Nem voltam veled teljesen őszinte – továbbra is fogja a karom –, amikor azt mondtam, hogy szerettelek...

- Igen, már tudom, hogy értéktelennek tartasz – fintorgok.

- Nem. Ez nem igaz. Valójában még mindig szeretlek és ez nem csak amolyan kedvelés, hanem annál jóval több. Egyre nehezebben tudtam elviselni, hogy te Chanyeolt szereted, nem bírtam tovább azt a csalódottságot, ami ma is megkeseríti minden napom, ezért a drogokhoz fordultam, hogy legalább addig se érezzem magam teljesen elveszettnek, amíg a hatásuk alatt vagyok. Aztán elgondolkodtattak a szavaid, a szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy miattam sírsz, és úgy döntöttem, hogy inkább én szenvedjek, mint te – áradnak belőle a szavak.

Kifejezéstelen tekintettel bámulok a szemeibe, amikből sugárzik az őszinteség. Hallok mindent, amit kiejt a száján, és az első gondolatom, hogy ez a valóság-e. Nem tudom eldönteni, mert Sehun most teljesen más. Pár másodpercig még emésztgetem az imént hallottakat, majd teljesen a tudatomon kívül mozdulok, megcsókolom.

A pillanatnyi meglepettség után körém zárja karjait és viszonozza a csókot, párnáival szenvedélyesen marja az enyéim, mintha ez lenne életében az utolsó csókja. Nem tart sokáig, a fejemben megszólal a vészharang, eltolom magamtól Sehunt, és kétségbeesetten tapasztom a számra a kezem.

- Ezt nem lett volna szabad... - mormolom a tenyerembe. - Sajnálom.

Kifejezéstelenül méreget, majd lecsökkenti köztünk a maradék távolságot, tenyeremet elveszi az útból, mindkét kezével megfogja a fejem, és ismét megcsókol. Nem, nekem nem szabad ezt tennem. Folyamatosan ezt ismételgetem magamban, de Sehun csókja túlságosan érzelmes ahhoz, hogy ellen tudjak állni neki. Érzi, hogy ellazulok, egyik kezét levezetve szorosan öleli a derekam, másik a tarkómon pihen, én pedig a nyakát karolom át. Légzése felgyorsul, miközben ajkaink vadul simogatják egymást, majd tolni kezd, amíg a hátam el nem ér a falhoz. Testével szorosan tart a falnál, karjaival úgy ölel, mintha én lennék az utolsó mentsvára. A szívem zabolátlanul pumpál, dörömböl a mellkasomban, s csak azt várom, hogy mikor tör ki onnan. Sehun oldalra billenti a fejét, nyelvével utat tör a számba és izmaink összegabalyodva dörzsölgetik egymást. Fogy az oxigén, hevesen kapkodok levegő után – akárcsak Sehun –, de még egyikünk se szakítja meg a csókot.

Annyira furcsa érzés. Tisztában vagyok vele, hogy mit teszek, de mégse tudok magamra parancsolni, hogy leállítsam. Időközben teljesen megfeledkezem Chanyeolról, és elmerülök a pillanatnyi boldogság tengerében.

Sehun nyelve távozik a számból, fejét elhúzza, s szemhéjaim lassan nyitódnak fel. Mindketten zihálva nézünk egymás szemébe, az övé ragyogóan csillog, de semmit nem tudok kiolvasni belőle.

- Szeretlek – suttogja.

Akaratlanul is a cetli képe villan elém, ami egyik nap az ajtómon volt, ugyan ezzel az egy szóval.