38. Fejezet

A napok olyan lassan haladnak, mintha egy évvel öregebb lennék minden reggel, és minél öregebbnek érzem magam, annál szerelmesebb is vagyok Chanyeol-ba.

Heeyoung-gal ismét beszélünk, minden kezd olyan lenni, mint régen. Folyamatosan kérdéseket tesz fel Nari-val kapcsolatban, de valami hazugsággal mindig rövidre fogom a témát, nem áll szándékomban róla csevegni.

- Azt hittem, hogy tök jó lesz, hárman vásárolgattunk volna – Heeyoung lebiggyeszti az alsó ajkát.

- Nincs bajom Nari-val – hazudom –, csak nem egy szimpatikus személy – próbálok finoman fogalmazni.

- A barátnőim nem utálhatják egymást! - lassan kezd hiszti-módba váltani.

- Heeyoung... nem kényszeríthetsz, hogy bírjuk egymást.

Azt hiszem nem fogta fel amit akkor mondtam, időnként többször is próbált jobb belátásra bírni azzal, hogy áradozott milyen jófej Nari valójában. Na persze.

El sem hiszem, hogy végre a gipsz nélkül térek haza a kórházból. Bár sokkal könnyebben mozgok nélküle, mindig olyan érzésem van, mintha egy apró ütéstől újra el tudna törni a karom. Chanyeol-nak még nem tudja, hogy mától „szabad vagyok”, ezért este felemelem a telefont és felhívom őt.

- Hogy vagy, virágszálam? - vidám hangja melengeti a szívem.

- Jól vagyok, de jobban lennék, ha este át tudnál jönni – huncut mosolyra húzom a szám.

- Ahh – sóhajt. - Ne haragudj, de ma éjszakás vagyok a boltban... - érzem a csalódottságát.

- Mikor látjuk egymást? - alsó ajkamba harapok.

- Holnap?

- Oké, akkor holnap – elmosolyodok.

- Megbeszéltük. Csókollak, virágszálam.

A zsebembe csúsztatom a telefont, pár másodpercig még egy helyben állok, amíg egy gondolatmenet végigfut az agyamon. Átöltözök, felveszek egy farmert és egy egyszerű blúzt, amire egy vékony dzsekit húzok, majd elhagyom a lakást. Kellemes esti levegő van, ezért a gyaloglás mellett döntök a tömegközlekedés helyett. Kényelmes tempóban, húsz perces sétával odaérek a diszkonthoz, amúgy is kell otthonra kaja, akkor miért ne lephetném meg Chanyeol-t?

Egy kosarat akasztok az újra használatban lévő karom hajlatába és az első utam a kedvenceim sorához vezet. A csokik és különböző édességek mellett elsuhanok, megállok a chipsek és ropik előtt, szemeimmel pásztázni kezdem a kínálatot. Ilyenkor mindig a mennyben érzem magam, képtelen vagyok a választásra és most is elidőzök pár percet. Magamban kategorizálom a kedvenceim, hogy döntésre jussak, amikor valakik nevetgélve elhaladnak mögöttem, egyikük a vállával enyhén meglök és megy tovább, mintha mi se történt volna. Utánuk fordulok, ami rögtön feltűnik, hogy a két srácnak egyforma a hajszíne.

- A szőkítő túlságosan leszívta az agyad ahhoz, hogy bocsánatot kérj? - szólok utánuk.

Az egyikük megfordul, ekkor vág fejbe a felismerés, hogy ő Jongin.

- Hani? - meglepetten pislog rám.

Jongin szőke? Szőke?! - kiabál a gondolatom, de ami ez után jön...

A másik is megfordul, aki nekem jött és ő nem más, mint Sehun. Az ő látványára még nagyobbat koppant az állam. A haja kétoldalt felnyírva, ott barna, feljebb pedig hosszabb, szőke tincsek lógnak, középen elválasztva.

Érzem, hogy a vér kiszökik belőlem, az arcom teljesen elsápad és mire észbe kapok, Jongin már előttem áll.

- Levették a gipszed? - mosolyog.

- Szőke a hajad... és Sehun... - elpillantok Jongin válla fölött, hogy Sehun-ra nézzek, aki unott tekintettel áll, tőlünk távolabb.

- Hát igen – Kai a hajába túr. - Azt nem hittem volna, hogy itt találkozunk... örülök ennek... - elpirul, egy visszafogott mosoly van az arcán.

- Öhm... - zavartan nézek körbe. - Ha már így összefutottunk, szeretnék bocsánatot kérni a múltkoriért...

- Ne, neked ezért nem kell bocsánatot kérned, teljesen megérdemeltem.

- Menjünk már! - mordul fel Sehun.

- Vársz egy kicsit – meglep Jongin határozottsága. - Addig menj el sörért.

A fiatalabb felfújja magát, villámokat szóró tekintettel beletúr a szőke tincsekbe és heves fordulattal elsétál.

- Mit szólnál ma este egy mozihoz? - felvonja az egyik szemöldökét.

- Te most randira hívsz?

- Nem randi... csak szeretnék veled tölteni egy kis időt.

- Hát nem tudom... - vonakodok.

- Csak mondj igent! - magabiztosan mosolyog.

- Jól van – sóhajtok.

Szemei boldogságtól csillognak és az érzelmét mégjobban kimutatja a fehér fogai látványával, ezzel engem is mosolyra késztet.

- Találkozzunk egy óra múlva a mozi előtt – válaszként bólintok.

Int egyet, majd megfordul és elmegy Sehun után. Fáj a gondolat, de nem tudok hazudni magamnak, be kell vallanom, hogy Jongin nagyon dögös... Sehun pedig amellett, hogy így felismerhetetlen, mégis vonzó a külseje. De nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom, mert nekem ott van Chanyeol, akinek a helyét a szívemben még a világ legdögösebb pasija se veheti át.

Végül találomra lekapok a polcról egy zacskó chipset, ropit és popcornt, a kosárba dobálom őket, majd megyek tovább a sorok között, szemeimmel közben folyamatosan keresem Chanyeol-t. Ismét megállok a hűtők elé érve, ahol váratlanul, a semmiből előkerülve Sehun áll meg mellettem.

- Rég találkozunk – kinyitja a hűtőt és kivesz egy doboz tejet. - Mikor is...? Talán egy hónapja? - felegyenesedik, egyenesen rám néz.

Szótlanul nézek fel rá, jelenlététől végigfut rajtam a hideg, bár lehet, hogy csak a hűtőkből áradó hideg levegő az oka. Sehun egy félmosolyra húzza az ajkait.

- Szóba se állsz velem?

- De, csak tudod a megjelenésed eléggé... nos, szokatlan? - gonoszan elmosolyodok a komorsága láttán. - Ne haragudj, ha megbántottalak – elfordulok tőle, a karomon függő kosárba teszek egy doboz vajat.

Elindulok tovább, meglepetésemre Sehun jön mellettem, kezében az egy szem tejjel.

- Valahogy másnak tűnsz... - jegyzi meg halkan.

- Ezt mire véljem?

- Lehet, hogy csak azért, mert már régen találkoztunk, de valahogy most kevésbé bosszantó a jelenléted – szélesen elmosolyodik, ajkai mögül feltűnnek a fogai.

- Hiányoznak a tanácsaim a problémáidhoz, mi? - felvonom a szemöldököm.

- Chö... Megvagyok én nélkülük is – fintorog egyet, majd ismét elmsolyodik. - Jobban hiányzik a tested.

- Seggfej vagy – elfordítom a fejem. - Azóta sincs barátnőd?

- Nem kell nekem holmi barátnő...

- Esetleg... Luhan? - húzom tovább az agyát, had kapjon vissza egy kicsit abból, amit tőle kaptam. -

- Ez övön aluli volt – megemeli a fejét.

A légkörben egyáltalán nem érezni, hogy jó ideig nem láttuk egymást, olyan, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára, magyarul semmi nem változott.

- Na, baszd meg... - morogja halkan.

Követem az előre irányuló tekintetét és megpillantom Chanyeol-t a sor végén, amerre tartunk. Elmosolyodok, előre sietek és a háta mögé lopózva, könnyedén letakarom a szemeit a kezemmel, ugyanis a polcok előtt guggol.

- Ki vagyok? - kérdezem játékos hangon.

Feláll és megfordul, így a kezeim lecsúsznak az arcáról. Megfogja mindkét kezem amint felismer, egy széles mosolyra húzza ajkait, majd egy gyors puszit ad velük a számra, utána tűnik csak fel neki a változás.

- Levették a gipszet?! - mély hangja magasabb a meglepettségtől.

- Nahát... - dörmögi a háttérben Sehun. - A szépség és az óriás? Micsoda meglepetés... - tekintete semmitmondó, unott hangon ejti ki a szavakat.

- Nahát... - ismétli Chanyeol. - Valakinek a fejére esett a festékes vödör...

Értetlenül figyelem őket, ahogy szuggerálják egymást az utálkozó nézésükkel. Igyekszem valahogy megtörni a fagyott légkört, de a meglepettségtől hirtelenjében fogalmam sincs mit mondhatnék. Pár másodpercnyi kínos csend után Sehun vet véget a helyzetnek:

- További kellemes estét...

A hangja nyugodt, de közben láthatóan erősen szorítja a telejesdobozt, majd a zsebébe csúsztatja a szabad kezét és elsétál.

37. Fejezet

Sehun PoV:

Jongin megváltozott, még sose hallottam ennyire határozottnak és ezért érzem is a vesztem. Most muszáj lesz neki őszintén elmondanom mindent, végül is a legjobb barátom, és valószínűleg bántja a dolog, hogy titkolózom előtte.

Csendesen várakozva ül mellettem, sóhajtok egyet és meghúzom a sojus üveget, hogy valamennyire enyhítsem a rajtam lévő nyomást.

- Azt se tudom hol kezdjem – rázom a fejem.

- Mondjuk ott, hogy miért kértél tőlem tanácsot – biztatóan mosolyog.

- Mikor kértem én tőled tanácsot?

- Már el is felejtetted?

Dehogy felejtettem. Reméltem, hogy ő felejti el azt a napot.

Összeszorult torokkal haladok Jongin szobája felé, kezem a kilincsre teszem, de egy pillanatra megfagyok. Nem is olyan fontos a dolog – ezt gondolva megfordulok és elindulok a másik irányba, de ismét legyökereznek a lábaim. Erőt veszek magamon, visszafordulok és gyorsan benyitok a szobába, mielőtt megint meggondolnám magam.

- Beszélhetnénk? - felveszem a kifejezéstelen arcom.

- Valami baj van?

- Nem, csak... - leülök az ágyára. - Csak kérdeznék valamit.

Felül, törökülésbe vágja magát és az arcom szuggerálásába kezd, majd egy bólintással adja a tudtomra, hogy meghallgat.

Igyekszem úgy formálni a szavaim, hogy semmi gyanúsat ne mondjak, ami utalna a valóságra.

- Kerültél már olyan helyzetbe, hogy valamit megtettél és féltél a következményektől? - csak remélni tudom, hogy érti mire gondolok.

- Hát... talán? Fogalmam sincs mit értesz ez alatt, így elég nehéz válaszolni rá – mutatóujjával megvakarja a halántékát.

Nem akarok ennél többet mondani, de úgy érzem, hogy muszáj lesz. Máskor gond nélkül ki tudom mondani a nyers igazságot, de most valahogy mégis olyan nehezen megy.

- Egyéjszakás kaland után előfordulhat, hogy valaki szerelmes lesz?

- Ha később is látjátok egymást, akkor szerintem igen – bizonytalanul vállat von. - De miért kérdezel ilyeneket? Miről nem tudok? - vigyorog, egyik szemöldökét húzogatja.

- Nem volt semmi ilyen, csak úgy kérdeztem...

- Ne nézz ennyire hülyének – felnevet. - Komolyan, ki vele, ki volt az a szerencsés, aki megtörte a jeget?

- Nem törte meg senki, csak úgy magától megtörtént – hazudok.

- Sehun! - a vállamnak feszülve meglök. - Ne titkolózz már, áruld el, hogy ki az! - mosolyog.

- Hani... - sóhajtom a nevét.

Elhallgatok, megvárom a reakcióját. Rögtön bólint egyet, majd két másodperccel később eltűnik a mosolya, elkerekednek a szemei, szája résnyire nyílik.

- Mi? - sűrűn pislog párat.

- Elkezdett magyarázni nekem arról, hogy instabil vagyok, hangulat ingadozásaim vannak, meg szexuális frusztráltság, meg a tököm tudja miket mondott még – a hangomon nem tudom leplezni a frusztráltságom.

- És ezért lefeküdtél vele... - Jongin arca teljesen rezzenéstelen. - Ha jól értelmezem, akkor te most belezúgtál?

- Nem! - csattanok fel. - Attól tartok, hogy ő kedvelt meg engem.

- Na, emlékszel már? - vigyorog rám Jongin.

- Mindent elmondtam akkor – grimaszolok. - Azon nincs mit tárgyalni.

Így utólag visszagondolva jövök rá, hogy mekkora hülyeség volt ezzel Jongin elé állni. Akkor még nem tűnt fel, de most úgy gondolom, hogy nem mutatta ki, de valószínűleg nem tetszett neki, amit akkor hallott.

- Luhan-ról akarok hallani – komoly hanggal töri meg a csendet.

- Jajj, ne – szabad kezemmel eltakarom a szemeim, érzem, hogy vörösödök.

Nem látom, de tudom, hogy Jongin méreget a szemeivel, amitől még kellemetlenebb a helyzet. Tartom a pozíciót, remélve, hogy annyiban hagyja a dolgot és magától témát vált, de nagyon úgy tűnik, hogy nem tágít.

- Essünk túl rajta, ne akard, hogy Luhan-t kérdezzem meg.

- Megdugtam! - szakad ki belőlem.

Csend telepszik a szobára, az arcom lángol és aggaszt, hogy Jongin egy szót se szól. Rá se merek nézni, elég az is, ha elképzelem, hogy most milyen undorodó arcot vághat. Hallom, hogy iszik egy kortyot, majd újra csak a nyomasztó csend.

- Hm... nem is említetted, hogy meleg vagy...

- Mert nem vagyok! - elveszem a kezem, egyenesen a szemeibe nézek.

Tekintete semmitmondó, de valamiért mégis olyan, mintha mosolyogna. Nem mond semmit, felvont szemöldökkel egy újat kortyol a sojuból.

- Életem legnagyobb hibáját követtem el, kibaszottul megbántam! - elhallgatok, veszek egy mély levegőt. - Luhan régóta szerelmes belém, de elutasítottam és rákényszerített, hogy megtegyem – hadarom egy szuszra.

- Hogy tudta ezt rád erőltetni? - érzem a gúnyt a hangjában.

- Mindkét karja tele volt vágásokkal, miattam.

- Oh... - megenyhül a tekintete. - Baszki... Ezt mondhattad volna korábban is...

Megiszom az üvegemből az utolsó kortyot is, majd leteszem a földre, a térdeimre támaszkodok és a földet kezdem bámulni. Ismét csend telepszik ránk, megvárom, amíg Jongin feldolgozza az imént hallottakat. Nekem se könnyű a sok szarságra visszagondolni, de valamennyivel jobban érzem magam, hogy Jongin láthatóan megért.

- Kérdezhetek még valamit? - halkan szólal meg, felé fordítom a fejem. - Mi van Chanyeol-lal?

- Mire gondolsz?

- Amikor Hani karja eltört és megérkeztem a kórházba úgy tűnt, hogy valami nincs rendben köztetek...

Fújtatok egyet, az ujjaimat kezdem gyürködni és belekezdek az újabb őszinteségi rohamra.

- Menni fog egyedül is – mosolyog Hani az óriásra és bemegy a rendelőbe.

Ketten maradtunk Chanyeol-lal, akivel régebben jóban voltunk, de most nem óhajtok társalogni vele. Ő ezt másképp gondolja, nem néz rám, de hozzám szól:

- Nagy ellenszenvet keltesz bennem – hangja nyugodt. - Nem tudom, hogy mi történt, de Hani napokig elzárkózott mindentől és mindenkitől, miattad – utolsó szavát kiejtve felém fordul.

- Nem hinném, hogy túl sok közöd lenne ehhez – szúrós tekintettel nézek rá.

- Számomra nagyon fontos Hani, én legalább tisztelem annyira, hogy nem taposok a lelkébe – higgadt arckifejezése megtörik, homlokát ráncolja.

- Akkor miért engem hívtál? - gúnyosan elmosolyodok.

- Mert csak most tudtam meg, hogy seggfej vagy, ezért nem is fogom hagyni, hogy elvidd.

- Remek, akkor vidd haza te – vállat vonok. - Hol érdekel engem?

Leveszem róla a tekintetem, de a szemem sarkából látom, hogy ő még gyilkos tekintettel méreget, azt hiszem gondolatban már rég halott vagyok. Ajkaimat ismét mosolyra húzom, hogy még jobban felbosszantsam és sikerrel járva ezt le is reagálja.

- Mi ilyen vicces?

- Az, hogy ennyire véded Hani-t – felé fordulva a képébe vigyorgok. - Csak nem szerelmes vagy?

- Nem hinném, hogy túl sok közöd lenne ehhez – a szavaimat idézve elfordul tőlem.

- Egy utolsó kérdés – Kai rosszallóan csóválja a fejét. - Én miért csak most tudom meg ezeket? Ennyire nem bízol bennem, vagy mi?

- Ez két kérdés volt – megjegyzésemre egy „ne csináld már” nézéssel reagál. - Jobbnak láttam, ha nem tudsz ezekről.

- Ez fájt. Ígérd meg, hogy mostantól rögtön rohanni fogsz hozzám és őszintén mindent elmondasz, bármi történik.

- Még azt is, hogy mikor megyek vécére?

- Még azt is – vigyorog. - Ígérd meg.

- Megígérem – elmosolyodok.

Feláll az ágyról, leteszi az üveget és széttárt karokkal fordul felém. Felállok, karjai közé lépve átölelem. Megkönnyebbülést és nyugalmat érzek, hogy ennyivel kevesebb kimondatlan szó van köztünk, de valószínűleg ennyi nem elég neki, nem hagyja, hogy kibontakozzak az ölelésből.

- És most azt is tudni akarom, hogy mit érzel Hani iránt – hangján érződik a mosolya.

36. Fejezet

- Azt hiszem én inkább hazamegyek... - bontom le magamról Nari karjait.

- Miért? - értetlenül pislog Heeyoung.

- Nem vagyok kíváncsi Nari-ra – közlöm arrogánsan.

A levegő egy pillanat alatt megfagy körülöttünk, érezni a kellemetlenség szellőjét, ami egyenesen Jongin exbarátnője felől jön, aki zavart tekintettel méreget.

- Ne haragudj Heeyoung, majd később beszélünk.

Intézek egy szemhunyásnyi fintort a nemkívánatos személy felé és a tengelyem körül megfordulva elindulok hazafelé.

- Várj, Hani! - hangjától a hideg futkoz a gerincem mentén.

Nem törődöm vele, de utánam jön, megfogja a karom és ezzel megállásra késztet. Felháborodottan sóhajtva fordulok felé.

- Miért csinálsz úgy, mintha mi jóban lennénk? - visszaveszek a hangerőmből, hogy Heeyoung ne hallja.

- Én egyáltalán nem úgy gondolok rád, mint egy olyan személyre, akit utálnom kellene – mosolyog.

- …

- Volt időm, hogy elgondolkozzak a dolgokon és utólag én is belátom, hogy mennyire hülyén viselkedtem, és most itt a remek alkalom, hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért annyira elviselhetetlen voltam – őszintének tűnik.

- Nem tőlem kellene bocsánatot kérned, nem az én napjaimat tetted tönkre a jelenlétedre – célozgatok. - Haza szeretnék menni, megköszönném, ha elengednéd a kezem.

Úgy tesz és minden szó nélkül elsétálok. Hihető volt, amit mondott, de én kétlem, hogy ennyi idő alatt megváltozott volna. A másik dolog, hogy miért tőlem akar bocsánatot kérni? Alig találkoztunk, közünk nem volt egymáshoz, szerencsére.

Este vígan nassolva punnyadok a tévé előtt, amikor valaki kopog. Felpattanok és az ajtóhoz szökdelek, de mielőtt kinyitnám, megigazítom a köntösöm, aminek az öve időközben kikötődött, így teljes belátás lett a fehérneműmre.

- Virágot a virágnak! - vigyorog Chanyeol és egy csokor nárciszt nyom a kezembe.

Megilletődök, egy csókot nyom a számra és bejön. Otthonosan leveszi a cipőjét és beljebb sétál, amíg egy vázába teszem a virágokat. Beviszem a nappaliba, leteszem az egyik polcra, majd Chanyeol mellé bújok a kanapén, aki azonnal át is karol.

- Köszönöm a virágot – egy puszit nyomok az arcára.

- Látod, én ilyen figyelmes vagyok – büszkén mosolyog.

- Csodás – érdektelenséget színlelek.

- Te most gúnyolódsz?!

- Talán...

Pimasz mosolyra húzom a szám, feltérdelek a kanapén és megcsókolom Chanyeol-t. Visszacsókol, egyik keze a derekamra csúszik, míg a másikat a nyakamon pihenteti és hagyja, hogy én irányítsak. Szabad kezemmel a hajába túrok, nyelvem hegyével megérintem az alsó ajkát, ezzel utat kérve, amit rögtön meg is ad. Ajkai elválnak egymástól, ízlelőszerveink hamar egymásra találnak és lassú, szenvedélyes francia csók veszi kezdetét. Arcomon érzem, ahogy a bőrömre fújja forró leheletét; nyugodtan, mélyen vesz levegőt, míg az én lélegzeteim aprók és szaporák.

Megint bebizonyosodott, hogy ez a pasi teljesen megbolondít, pillanatok alatt felborítja az elmém, minden gondolatom azonnal szerte foszlik. A fejem teljesen elsötétül, csak egy dolog jár a fejemben, hogy rettenetesen megkívántam Chanyeol-t.

Ujjaimat kivezetem tincsei közül és mellkasának feszítem a kezem, hogy ledönthessem a kanapéra, de nem engedi, megfogja a csuklóm.

- Ne... - nyögi a csókot megszakítva.

- Sajnálom – eltávolodok arcától, a másik keze még mindig a derekamon van. - Nem tudom, hogy mi ütött belém.

- Hidd el, hogy én is nagyon akarom – mosolyog –, de nem akarok elkapkodni semmit... legalább addig, amíg gipsz van rajtad – teszi hozzá.

- Addig csak két hét van vissza... - felvonom a szemöldökeim.

- Az bőven elég, nem? - utánoz.

Egyet kell értenem vele, lehet, hogy most tönkretennénk mindent, ha elsietnénk a dolgokat.

Újra elmosolyodik, a derekamat és a kezemet fogva hátradől és magára húzva elfekszik a kanapén. Lábait átfonja az enyémen, karjaival szorosan átölel, majd simogatni kezdi a hátam. Állam a szegycsontjára támasztom, mélyen a szemeibe nézek egy mosollyal az arcomon.

- Érzem, hogy feláll – közlöm halkan.

- Rajtam fekszel és teljes belátásom van a melleidre – elmosolyodik. - Elég szép látvány.

- Két hét – eszébe juttatom.

- Két hét... - sóhajtva ismétli.

Jongin PoV:

- Hyung, hogy tehetted ezt velem?! - Sehun ront a konyhába. - Annyira.... annyira awful... - túrja a haját.

- Higgadj már le, jól áll – nyugodtan eszem tovább a reggelim.

Napok óta megy a hajtéma, folyamatosan piszkálja és szitkozódik. Hangosan nem mondja ki, de tudom, hogy gondolatban engem is megillet egy-két jó szóval.

- Nem érzem így jól magam – hisztizik.

- Ezt most úgy mondod, mintha valaha is jól érezted volna magad – mosolygok.

- Haha... vicces vagy... - morcos tekintete pimasszá változik. - Ez így nem fair, úgyhogy tenned kell valamit.

Félrenyelek, sejtem, hogy mit forgat a fejében.

- Felejtsd el! - mordulok fel.

Aznap estére a barna helyett már szőke hajjal vacsorázok, de egyáltalán nem úgy, mint hittem. Tartottam a szőke színtől, mondván, hogy túl természetellenes, de be kell vallanom, hogy nagyon is tetszik. Sehun ezt nem igazán díjazza, de ő csak irigy, hogy én el tudom fogadni a változást és néhányszor az orra alá is dörgölöm ezt.

- Utállak – morogja, amikor belép a konyhába.

Egy visszafogott nevetést hallattok, megszólalnék, de a csengő hangja megzavar.

- Kinyitnád? - biccentek az ajtó irányába.

- Nem beszélek veled – hisztis kislány módjára puffog.

Kimegy, hallom, ahogy a bejárati ajtó kinyitódik.

- Hű... vagyis, öhm... szia – felismerem Luhan hangját.

- Mit keresel itt? - Sehun hozza a formáját.

- Én csak beszélni szeretnék veled.

- Nem érek rá.

Nagyokat pislogva fülelek, meglep Sehun modora. Becsapja az ajtót és fújtatva jön vissza konyhába, felállok a székről, a mosogatóba teszem az üres tányérom, és megállok Sehun mellett, miközben ő a szekrényeket nyitogatva keres valamit.

- Ez mi volt?

- Micsoda? - nem figyel rám.

- Ez az előbb. Mióta viselkedsz így Luhan-nal?

- Hogy viselkedek vele? - unottan fordítja felém a fejét.

- Hát nem valami szépen – ölbe teszem a kezeim. - Lemaradtam valamiről? - felvonom a szemöldököm.

- Nem.

Röviden válaszol, majd kivesz a hűtőből két üveg sojut és otthagy. Elhatározom magamban, hogy most nem hagyom magam olyan könnyen lerázni. Bemegyek utána a szobájába, becsukom magam után az ajtót és nekidőlök, elzárva Sehun elől a menekülő utat. Ő rám se hederít, az ágyában fekve, üvegből issza az alkoholt és a tévét bámulja.

- Azt hittem, hogy mi mindent megbeszélünk egymással – halkan szólalok meg, úgy tesz, mintha meg se hallaná. - Én mindent elmondok neked és elvárom, hogy te is bízz bennem ennyire.

Összefonom magam előtt a karjaim, szigorú tekintettel figyelem a kifejezéstelen arcát, de továbbra sem óhajt rám figyelni. Várok pár másodpercet, de még mindig semmi, ezért folytatom:

- Kezdem kicsit unni ezt az egészet... Teljesen kifordultál magadból! - felemelem a hangom. - Nem tudom, hogy mi a bajod, de hetek óta rád se lehet ismerni, azt hiszed, hogy minden majd magától megoldódik?!

Kikapcsolja a tévét, komótosan felül, lenyúl az ágy mellé és érzelemtől mentes arccal felém nyújtja a másik üveg sojut. Odamegyek és mosolyogva veszem el tőle, mert tudom, hogy most a lelkét is ki fogja önteni nekem.

35. Fejezet

Felébredek, az erős napsugarak bántják a szemeim, ezért eltakarom őket a kezemmel. Egy kézzel ülőhelyzetbe tornázom magam, elfordulok az ablaktól és az ágyon csak hűlt helyét látom Chanyeol-nak. Kissé csalódott vagyok, szerettem volna mellette ébredni, biztos fontos dolga akadt. Kimászok az ágyból, belebújok a köntösömbe és mezítláb megyek a fürdőbe. Megnyitom a csapot, hideg vízzel arcot mosok, hogy kimenjen az álmosság a szememből. Szárazra törlöm a bőröm, amikor halk zaj csapja meg a fülem kintről. A hangokat követve bemegyek a konyhába, ahol Chanyeol tevékenykedik, de nem vesz észre. Megállok és mosolyogva figyelem őt, a „most keltem”-féle kócos haj igazán illik hozzá, akárcsak az apró mosoly, ami a szája sarkában bujkál. Megfordul és megszeppenve néz rám.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – szabadkozik.

Nem mondok semmit, mosolyogva tartom vele a szemkontaktust, miközben odamegyek hozzá, majd átkarolom a derekát és megemelem a fejem. Érti a célzást, lehajol, ezáltal elérem az ajkait egy rövid, de annál szerelmesebb csókra.

- Hogy aludtál? - kérdezem, miután felegyenesedik.

- Jól – elmosolyodik.

Leültet az asztalhoz, kiszolgál, majd ő is csatlakozik hozzám. Csendben fogyasztjuk az isteni reggelit, amit csinált, majd nemsokkal később megtöröm a csendet. Tegnap óta egyetlen kérdés jár csak a fejemben, amit nem tudok tovább magamban tartani:

- Kérdezhetek valamit?

- Ühüm – rám néz, teli szájjal bólogat.

- Nem tudom eldönteni hogy kéne állnom a helyzethez... vagyis nem tudom te hogy állsz hozzá, így én sem tudom... - elhallgatok, próbálok érthetően fogalmazni.

- Micsoda? - értetlenül pislog.

- Úgy értem... - sóhajtok, Chanyeol-nak megint sikerült zavarba hoznia. - Mi van most köztünk? - a kezemre nézek és a gipszet kezdem piszkálni.

- Ez az asztal – jön az egyszerű válasz.

- Nem úgy értem... - rá emelem a tekintetem.

- Tudom – halványan elmosolyodik. - Én teljesen komolyan gondolok mindent, veled kapcsolatban.

- Akkor, mi most...?

- Ühüm – bólint. - Nem csak a hecc kedvéért csókoltalak meg. Azt hittem, hogy ez egyértelmű volt.

- Jó... én csak... - érzem, hogy vörösödök.

Fogalmam sincs, hogy miért van ez, de ez az ember teljesen felforgatja az érzelmeim. A közelében nem tudok normálisan gondolkodni és ezért folyton zavarba jövök.

Jongin PoV:

Nari távozása óta nem zeng a ház a veszekedésektől, Sehun is jóval nyugodtabbnak tűnik, sőt, újra a régi, arrogáns, savanyú Sehun, aki általában lenni szokott. Napok óta úgy érzem, mintha minden értelmetlen lenne, minden olyan üres és lényegtelen. Nincs olyan perc, hogy ne gondolnék Hani-ra, próbálok magamba fojtani minden érzést, ami felé irányul, mégis felemészt a hiánya. Hallani akarom a hangját, látni akarom a mosolyát, tudni akarom, hogy mi van vele, de tudom, hogy elszúrtam az egészet. A napokat egy álca mögött töltöm, mintha minden rendben lenne, miközben belül emészt a bűntudat és a vágyakozás. Minden egyes nap elmegyek a lakóház előtt, de arra már nincs bátorságom, hogy felmenjek hozzá és minden egyes nap felemelem a telefonom, hogy felhívjam, de arra sincs bátorságom, hogy elindítsam a hívást, ezért inkább csak hagyom, hogy felemésszen belülről a hiányérzet.

Megint unalom és semmittevés. Sehun a kanapén elterülve nézi a tévét, lábai az ölemben pihennek, miközben én csak a tévé melletti falat bámulom.

- Sehun... - felé fordítom a fejem, de rám se hederít. - Sehun.

- Hm?

- Kezdjünk már magunkkal valamit. Unatkozom.

- Végre csend és nyugalom van, hagyjál már, hadd élvezzem ki – morog.

- Napok óta élvezheted...

- Hagyj békén.

- Néztél már tükörbe?

- Mi van? - kérdésemre felkapja a fejét.

- Egy kicsit hosszú már a hajad, nem gondolod? - vigyorgok.

- Jó az – visszateszi a fejét a kanapé karfájára.

Végül mégis sikerül kirángatnom a lakásból, utunk egyenesen a fodrászhoz vezet.

Vizes hajjal ül a tükör előtt, amikor a csinos, fiatal lány mögé lép, egy ollóval a kezében.

- Mennyit vágjak belőle? - mosolyog.

Felkelek a nem messze lévő fotelből és félrehívom a fodrászt, halkan elmagyarázom az elképzelésem, egy sejtelmes mosollyal az arcomon.

- Jongin! - szólít erélyesen Sehun, a tükörből figyelve. - Nem kell szervezkedni, marad a szokásos.

- Az a béna frufru már rég kiment a divatból – legyintek felé.

Hazafelé sétálunk, folyamatosan a haját piszkálja egy grimasszal az arcán.

- Hagyd már abba – megfogom a csuklóját és elhúzom a kezét.

- De az annyira... - fújtat. - El se hiszem, hogy rá tudtál beszélni. Úgy nézek ki, mint valami cirkuszi majom.

- Hülye vagy – nevetek. - Sokkal jobb, mint az a snassz barna szín, kisfiús frufruval.

- Utállak – morogja és megint a hajába túr.

Otthon félóránként mászkál, hogy megnézze magát a tükörben, miközben különféle obszcén szavakkal jellemzi magát.

Hani PoV:

Ismét egy kórházi túra után hazaérve fülig ér a szám. Alig két hét múlva véget ér a korlátozott mozgás. A kulcsomat keresve megállok az ajtó előtt, nyitnám a zárat, amikor szemmagasságban feltűnik egy összehajtott cetli az ajtóra ragasztva. Leveszem, bemegyek a lakásba és miután leteszem a táskám, elolvasom.

„Szeretlek”

Ennyi áll csak rajta, de mégis melegséggel tölt el, a szívem egy nagyot dobban. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Chanyeol az, akire várnom kellett, nem véletlen, hogy ennyi év után ismét találkoztunk. Erősen hiszem, hogy ez így lett megírva odafent, Ő az, akit nekem szánt a sors.

A cetlit felragasztom a hűtőre és még egy percig bámulom. Ez az a pillanat, amikor jöhet bármi, történhet megint egy csőtörés, eltörhet a lábam, de még az se rontaná el a kedvem. Kihalászom a mobilom a táskámból, a névjegyzéket olvasva megakadnak a szemeim egy bizonyos néven.

Azonnal fel is hívom, közben azon jár az agyam, hogy hogy lehettem ekkora barom, amiért megfeledkeztem egy fontos személy létezéséről.

- Temetkezési vállalkozás, miben segíthetek? - jön a válasz, de nem dőlök be neki.

- Heeyoung, annyira sajnálom...

- Mégis mit? - érződik a hangjában a gúny. - A pasik annyira elvették az eszed, hogy rólam meg is feledkeztél... Ezen nincs mit sajnálni.

- Ne haragudj rám – erre nincs mentségem, ezért nem is próbálok kifogásokat gyártani.

- Sok bocsánatkérésbe és ruhába fog kerülni neked, hogy újra szóba álljak veled – érzem, hogy mosolyog.

- Értem – kuncogok. - Ha ráérsz, akkor most elkezdenék törleszteni.

- Ez esetben elérhető vagyok. Fél óra múlva a G.D.S előtt?

Időben megérkezek az üzlet elé, Heeyoung már ott áll.

- Jesszusom! - kiáltja el magát, felhívva magára a többi ember figyelmét. - Veled meg mi történt?! - nagy szemeket mereszt a gipszre mikor odaérek elé.

- Ne ilyen hangosan, mindenki minket néz...

- Mi történt? - kérdezi ismét, ezúttal normális hangerővel.

- Otthoni baleset – szerényen mosolyogva vállat vonok.

- Szegényem – szorosan átölel, majd el is tol magától, morcos tekintete van. - Ettől függetlenül még haragszom, hogy hónapokig nem kerestél.

Ismét bocsánatot kérek, végighallgatom a további panaszkodását, miközben bemegyünk az üzletbe és a választékot nézegeti. Tíz perccel később csendesen nézelődök, miközben még mindig mondja a magáét.

Mindkét keze tele van ezerféle ruhával, még az én szabad kezembe is aggatott párat, majd elfoglalja az egyik próbafülkét, én pedig kint várok.

- Amúgy mi van a srácokkal? Mi lett Jongin-nal? - kérdezi bentről.

- Nagyjából annyi, hogy szinte már együtt voltunk, amikor egy hétre elment a szüleihez, hazajött egy régi ismerőssel és egészen mostanáig együtt voltak, nem olyan régen szakítottak...

- Oh... - érkezik a reakció. - Én azt hittem, hogy ő ennél lelkiismeretesebb. Pedig annyira cuki srác... - rövid hatásszünet. - És a másik? A komor srác, akinek nem emlékszem a nevére...

- Sehun? Hát... meglepő, de vele összebarátkoztam, sokat találkoztunk, aztán tett valamit, amivel nagyot csalódtam benne – vázolom nagy körvonalakban, kihagyva a szaftos részleteket.

Heeyoung kilép az öltözőből, megmutatva magán a ruhát. A virágmintás, csipkés látványra megrázom a fejem, jelezve, hogy nem tetszik amit látok és visszamegy öltözni.

- Akkor mind a két srác kiikszelve?

- Azt hiszem – vállat vonok, bár tudom, hogy nem látja.

- Senki más a láthatáron?

- Ami az illeti... - elmosolyodok.

- Hallgatlak! - kidugja a fejét a fülkéből, erősen vigyorog.

- Emlékszel Chanyeol-ra?

- Na neeee! - visszamegy öltözni. - Most csalódtam benned.

- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire helyes.

- Micsoda?! - visít. - Biztos, hogy ugyan arról a Park Chanyeol-ról beszélünk?

Heeyoung öt ruhadarabbal frissítette a nyári ruhatárát, amiből csak egyet engedett kifizetni, a bocsánatkérésem gyanánt. Tasakokkal a kezében sétál mellettem és még mindig nem tudja elhinni, hogy Chanyeol is egy olyan férfi, aki átesett a pubertáson.

Megáll, leteszi a szatyrokat az egyik padra, értetlenül pislogok.

- Találkozom az egyik barátnőmmel – adja a magyarázatot. - Hárman elmegyünk egyet kávézni – lelkesen mosolyog.

- Öhm... oké – vállat vonok.

- Imádni fogjátok egymást, a személyiségetek teljesen egyforma.

Valóban?

Pár percet várunk, végül a semmiből megjelenik egy női alak, mosolyogva üdvözlik egymást Heeyoung-gal és két puszit is adnak egymásnak, már ekkor kezdek kételkedni benne, hogy egyformák lennénk ezzel a lánnyal. Felém fordul, hogy üdvözöljön és mindkettőnk ledermed.

- Nari, ő a barátnőm...

- Ismerjük egymást – szakítja félbe Heeyoung bemutatását.

- Wow, tényleg?! - meglepődik. - Honnan?

Fogalma sincs róla, hogy milyen helyzetet teremtett ide.

- Szia, drága – mosolyog rám Nari, amit nem tudok feldolgozni. - Hogy van a kezed? - megölel.

- J-jól? - zavart vagyok.

Nem emlékszem olyanra, hogy mi jóban lennénk...

34. Fejezet

Rendszeresen járok kontrollra, az orvos szerint szépen gyógyul a karom, de éjjelente még mindig erős fájdalom gyötör. A bal kezem egyre ügyesebb, ahogy telnek a hetek, egyedül az öltözködéssel gyűlik meg a bajom, ezért ha itthon vagyok, mindig csak fehérnemű és egy köntös van rajtam. Jongin-ról azóta nem hallottam és Sehun-ról se. Mi lehet most velük? Mit csinálhatnak ebben a pillanatban? Vajon ők gondolnak rám? Néha felteszem magamban ezeket a kérdéseket, de hiányérzetem nincs miattuk, azt hiszem.

Chanyeol szinte minden nap átjön, gondoskodik róla, hogy ne csavarodjak be a bezártság miatt. Ma este sincs ez másképp, a kanapén szorosan egymás mellett ülve nézzük a kedvenc doramánk új részét. Az egy órás műsor után zongorázni kezdek a csatornák között, de semmi sincs, ami érdekesnek tűnne.

- Úúúgy unatkozom – nyögöm, miközben lejjebb csúszok a kanapén.

- Lepj meg! - Chanyeol vigyorogva fordul felém.

- Mi?

- Baekhyun-nal mindig ezt szoktuk csinálni, ha unatkozunk, meglepő dolgokat sorolunk egymásnak – lelkesen avat be. - Az nyer, aki jobban meg tudja lepni a másikat.

- Hány évesek vagytok, tíz? - felvonom a szemöldököm.

- Tudom, hogy hülyén hangzik – vesz egy nagy levegőt, egy pillanatra elgondolkozik. - Tizenhat évesen megnyertem egy modellversenyt.

- Hű – elképedek. - Csak azért találtad ki ezt a „játsszunk meglepősdit”, hogy eldicsekedj vele? - viccelődök.

- Nem – felnevet. - Most te jössz.

- Oké – távolabb húzódok tőle, a kanapé háttámlájára könyökölök. - Öhm... az eredeti hajszínem szőke; elvált asszony vagyok; van egy tíz éves kisfiam és AIDS-es vagyok.

Szemei egyre nagyobbak, a száját is egyre nagyobbra tátja, ahogy teljes komolysággal sorolom a dolgokat. Pár másodpercig így bámul rám, majd pislog párat.

- E-ez... ez m-most... - dadog. - Ez most komoly?

- Nem – nevetek. - Az állad szinte a földet verdeste, nem hiszem, hogy felül tudnád ezt múlni, szóval szerintem én nyertem – büszkén mosolygok.

- Ravasz, nagyon ravasz – elismerően bólogat. - Szerintem ezt is túlszárnyalom.

- Hallgatlak – rántok egyet a szemöldökömön.

- Ez nagyon bizalmas, úgyhogy gyere közelebb – tekintete teljesen komor.

- Nincs itt senki...

- Sose tudhatod... - sejtelmesen néz körbe.

Újra közelebb invitál magához a kezével, eluralkodik rajtam a kíváncsiság, ezért közelebb csúszok. Váratlanul elkapja a tarkóm az egyik kezével és közelebb húz magához. Az arcom pár milliméterre áll meg az övétől, a levegő a tüdőmbe szorul, szemeim elkerekednek. Annyira közel van, hogy homályosan látom és a szemeit nézve kancsalnak érzem magam.

- Hahh! - vigyorog. - Akkor, ki is nyert?

Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja, mert engem nem egyszerű, de ő most zavarba hoz. Ajkaimon érzem a leheletét, orrunk épphogy összeér és azok a csokibarna íriszek... Tudom, hogy tetszem neked és egyáltalán nem bánnám, ha most megcsókolnál... Még a gondolataim is teljesen megbabonázódtak.

A testem lebénul, nem tudok megmozdulni, a keze még mindig a tarkómon pihen és farkasszemet nézünk. Vigyora eltűnik az arcáról.

- Virágszálam...

Egyetlen egy szó, tizenegy betű, de a mély, búgó hangjától úgy érzem, mintha olvadna a szívem, mint egy jégkocka a tűző napon. Egy nagyot nyel, továbbra is szemezünk.

Szabad kezével eltűr egy tincset a fülem mögé, majd ujjaival gyengéden simít végig az arcomon. Mire vársz még?! Csókot akarok! Most!

Mintha meghallaná az ordibáló gondolataim, szemeit lehunyja és ajkait az enyéimhez nyomja. Arcomon pihenő kezét tincseim közé futtatja, a másik marad továbbra is a tarkómon, miközben finoman kóstolgatjuk egymás ajkait. Megmagyarázhatatlan okból egy furcsa érzés vesz hatalmába, amit úgy hívunk, hogy deja vu, ami nem tart sokáig, mindössze egy-két másodperc és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is illan. Épségben lévő, használható kezem az arcára helyezem és feltérdelek, így magasabbra kerülök, de a fejét felfelé fordítja, hogy ne szakadjon meg az egyre szenvedélyesebb csókunk. Eleinte még félénken kóstolgatjuk egymást, majd Chanyeol felbátorodik és mohóbban birtokolja a számat, alsó ajkam néha beszívja, vagy a fogaival végigkaristolja, de a nyelve a helyén pihen, amit nem is bánok. Végre egy romantikus srác, aki nem akar az első csóknál felfalni. Visszaereszkedem a sarkaimra és a percekig tartó csókcsatának nehéz szívvel, de oxigénhiány miatt véget vetek. Kezeink továbbra is a másikon pihennek, felnyitom a pilláim és tekintetünk találkozásakor egymásra mosolygunk. Magához húz, homlokát az enyémnek támasztja, arcáról a nyakába vezetem a kezem és tarkóját kezdem az ujjbegyeimmel cirógatni.

- Hogy én mióta vágytam erre... - halkan szólal meg.

- Tudod, a bátorság egy hasznos dolog – kuncogok.

- Nekem sajnos nem jutott sok belőle – mosolyogva szidja magát.

Nem engedem haza, ragaszkodom hozzá, hogy velem maradjon reggelig és ebbe rögtön bele is egyezik. Nem feltételezem, hogy rögtön menne tovább és többet akarna a csóknál, ezért aggályok nélkül marasztaltam.

Csendesen, összebújva fekszünk az ágyon, egymást lélegzetvételeit hallgatva.

- Hani? - suttog a sötétségbe.

- Hm?

- Kérdezhetek valamit?

- Ühüm.

- Van okom a féltékenységre?

- Ezt hogy érted? - felnézek, de csak körvonalakat látok.

- Sehun? Vagy Jongin? - hangja bizonytalan.

- Semmi esetre se – mosolygok, bár tudom, hogy nem látja. - Sehun-nal kapcsolatban fel se merült bennem a gondolat, hogy több legyen egy barátnál--

- Pedig ti nagyon közel álltatok egymáshoz, kívülállóként ezt láttam...

- Én bíztam benne és igaz barátnak tartottam – hangomon érezhető a csalódottságom. - Ez minden.

- És Jongin?

- Sok esélyt kapott, de mindig félre dobott – közelebb húzódom az arcához. - Nincs miért aggódnod, mert sikerült teljesen levenned a lábamról - megkeresem ajkait és egy csókot nyomok rájuk. – Bár, előbb is megtehetted volna.

- Baekhyun-tól tudtad már, igaz? - némi gúnnyal fűszerezi hangját.

- Hogy tetszem neked? Igen.

- Ezért még elszámolok vele.

Ismét megcsókol, majd mellkasához bújok és lehunyom a szemeim.

33. Fejezet

Nem mondtam el Jongin-nak, amit Nari tett. Jobbnak láttam így, mert amiről nem tud, az nem fáj neki. Ha ő vele akar lenni, akkor nem fogok közéjük állni.

Átverve érzem magam, amiért megint őt választotta, de akármennyire is fáj, én elfogadom a döntését és majd valahogy túlteszem magam az újabb csalódáson.

Két napot töltöttem Chanyeol és Baekhyun társaságában. Azt hiszem kijelenthetem, hogy eddigi életem legvidámabb napjai voltak, leszámítva az álmatlan éjszakákat, amikor beleőrültem a gipsz alatti kínzó fájdalomba.

Nagy levegőt veszek, majd lenyomom a kilincset és a legrosszabbra felkészülten lépek be a lakásomba. Az előszobában rögtön megcsap a nyirkos levegő. A falak alján, öt-tíz centiméter magasságig penész takarja a festéket és jellegzetes szagot áraszt a lakásban. Undorodó tekintettel csukom be megyek beljebb, Chanyeol becsukja az ajtót, csendesen követ.

Minden útba eső helyiség ablakát kinyitom, beengedve a friss levegőt.

- Lehetne rosszabb is – Chanyeol látja rajtam, hogy elszontyolodtam, ezért próbál vigasztalni.

Nem mondok semmit, csak keserűen elmosolyodok.

Sehun PoV:

Már megint veszekednek. Két Istenverte napja csak marják egymást és az ok, mindig ugyan az: Nari gyerekes féltékenysége. Nem bírja elviselni, ha Jongin közelébe más lányok kerülnek.

„Kai, ne bámuld azt a lányt!”, „Kai, ki az a csaj?!”, „Kai, mit akar tőled az a nőszemély?!” visszhangzik a fejemben Nari picsogása.

Egy újabb nap, újabb veszekedés, amire reggel ébredek. Hosszas vergődés után bosszankodva, fújtatva dobom le magamról a takarót és heves léptekkel indulok el kifelé. Az ajtó előtt megtorpanok, amikor meghallom Jongin hangját. Ilyet még sose hallottam.

- Fogd már be! - ordít. - Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni az idegesítő vinnyogásodat! Fogadd el, hogy vannak lány ismerőseim, vagy eltakarodhatsz innen, te döntesz!

Ideges ordibálása hallatán egy kárörvendő mosolyra húzom ajkaim. Csend telepszik a lakásra, ezért kimegyek a konyhába, ahol igencsak fagyos a levegő. Kai ölbe tett karokkal áll, árad belőle a határozottság, míg Nari teljes megalázkodással húzza össze magát a széken ülve. Teljesen levegőnek néznek, miközben a reggeli kávémat készítem.

- Nos?! - dörren fel Kai hangja, mire még én is megrebbenek.

- N-ne haragudj – dadog a vele szemben szorongó lány.

A bögrével a kezemben feléjük fordulok, derekam a konyhapultnak döntve követem az eseményeket, miközben a kávét kortyolom.

- Jól van, akkor most felteszek egy kérdést. Megtennéd, hogy őszintén válaszolsz rá?

Nari arcán egyértelműen látszik, hogy megijedt. Szemeit lesüti egy pillanatra, majd egy aprót bólint, egy sóhaj közben.

- Megcsaltál? - hangzik Jongin kérdése.

Nari-val egyszerre szeppenünk meg, szemeim elkerekednek, ajkaim elválnak egymástól és Nari-t figyelem. Pár másodpercig tartó szótlanság közben a meglepettsége helyét bánat veszi át.

- Kitől tudtad meg? - halkan kérdez vissza, kerülve Jongin tekintetét.

A forró kávét félrenyelem, fuldokolva megfordulok és a csap fölé hajolok. Másodpercekig levegőért kapkodok, a bögrét leteszem és harsány nevetéssel fordulok vissza feléjük, de hyung rosszalló pillantására visszafojtom.

- Hülye és meggondolatlan vagy – fordul vissza Nari-hoz. - Elég sokan tartózkodtak a házban, voltak rá szem- és fültanúk – monoton hangon, szinte tagolva mondja a szavakat.

Nari lehajtja a fejét, nem mondd semmit.

- És még te hisztiztél nekem állandóan a féltékenységeddel – meglep Jongin higgadtsága. - Szedd össze a cuccaid, egy órát kapsz, hogy eltűnj az életünkből. Aztán felőlem meg is ölheted magad.

- Kai, ne haragudj rám – kezd szánalmas pityergésbe. - Hibáztam, beismerem-

- Nem érdekel – csendre inti. - Menj pakolni.

- Ne tedd ezt velem! - feláll, megindul felé, de Jongin elhátrál előle.

- Nari! - figyelmeztető hangomra megtorpan. - Kész, vége van, fogd fel. Vele is eljátszottad, innentől nincs miről beszélni.

Másodpercekig ácsorog még egy helyben, majd sarkon fordul és sírva hagyja el a konyhát. Összenézünk hyunggal, majd ugyan abban a pillanatban, egyszerre húzódnak az ajkaink egy széles mosolyra.

- Istenem, de jó érzés – lerogy az egyik székre.

- Én erről miért nem tudtam?

- Tegnap előtt kaptam egy üzenetet Baekhyun-tól, hogy a szülinapodon valakivel összefeküdt a nőszemély – grimaszol.

- Akkor?! - meglepődök. - Kivel?

- Eunhyuk. Megkérdeztem őt is, hogy igaz-e és fél órán át bocsánatért esedezett, mert nem tudta, hogy a csajom – nevetgél.

- Én figyelmeztettelek – korholom –, de nem hallgattál rám.

- Tudom – újra elmosolyodik, kinyújtja végtagjait. - Most végre szabad az út Hani-hoz.

Felvonom az egyik szemöldököm, tekintetem a plafon felé emelve hagyom magára a konyhában.

Jongin PoV:

Izgatottan hallgatom a telefon kicsörgésének hangját.

- Szia, Jongin – Chanyeol mély hangja üti meg a fülem.

- Beszélhetnék Hani-val?

- Tegnap hazavittem, hívd a mobilján – kedvesen javasolja.

- Oké, köszi.

Bontom a vonalat és hívom Hani-t, de közben meggondolom magam. Zsebre rakom a telefonom, felkapom a kocsikulcsot és kilépek a házból.

Hosszas várakozás után nyit ajtót, láthatóan meglepődik, ahogy meglát.

- Szia – mosolygok.

- Szia... - tekintete komor.

- Hogy vagy? - begipszelt karjára nézek.

- Megvagyok.

- Bejöhetek?

Szótlanul arrébb áll, a lakásba lépve friss festék illata csapja meg az orrom. Bemegyek a napaliba, leülök a kanapéra, megvárom amíg ő is helyet foglal.

- Nagyon sajnálom, hogy a múltkor csak úgy leraktam a telefont – kezdek bele.

- Hallottam mindent.

- Oh... - igyekszem leplezni a szégyenérzetem. - Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek és valami fontosat is szeretnék mondani – nem mond semmit, ezért folytatom. - Nari-val vége köztünk mindennek. Megjött az eszem, a sarkamra álltam és még mindig el kellene viselnem őt, ha te nem lennél.

Kérdően pislog.

- Sajnálom, ha csalódnod kellett – halványan elmosolyodok. - Ígérem, hogy nem fogok több fájdalmat okozni-

- Parancsolsz? - homlokát ráncolja. - Azt hitted, hogy dobod Nari-t és én rögtön a karjaidba borulok, azok után, hogy többször is átcseszted a fejem?

- Én... nem, én csak... - hebegek.

- Akkor?

- Reméltem, hogy újrakezdhetjük.

- Mégis mit?

- Én csak több időt szeretnék tölteni veled – zavartan vakarom a fejem. - Reméltem, hogy minden olyan lesz, mint azelőtt.

- Persze, mindent elfelejtünk és kezdünk mindent elölről – erős szarkazmus van a hangjában.

- Megértem, hogy haragszol rám...

- Remek, ennek örülök. Most menj el légy szíves, sok a dolgom.

Határozottsága és gyűlölettel teli tekintete meglep. Tisztában vagyok vele, hogy megérdemlem, de mégis fáj, hogy eljátszottam nála minden esélyem. Mindent máshogy kellett volna csinálnom, de tudjuk, hogy az ember utólag mindig okosabb. Most pedig idegeskedhetek a saját hülyeségem miatt.

Az estében teszek egy pár kört a városban, mielőtt hazamennék. Vezetés közben kitisztul a fejem, az útra való koncentrálás a legjobb gondolat-elterelés számomra. A házba lépve rögtön letámad Sehun:

- Na, mi volt? - hangja kíváncsiságtól cseng, nem kap választ. - Kosarat kaptál?

- Azt hiszem...

- Az idióta – grimaszol. - Ne is foglalkozz vele – vállamra teszi a kezét.

- Nem adom fel – vigyorgok. - Nem hagyom, hogy a tiéd legyen.

- Pffff... - forgatja a szemeit. - Nekem nem kell.

32. Fejezet

- Régóta el akartam mondani neki, mert Jongin a barátom, de egy gyáva nyúl vagyok – kezd bele Baekhyun.

- Egy szavadat se értem – pislogok.

- Ahj, oké... csak adj egy percet – sóhajt.

Figyelem a tanácstalan arcát, miközben lebiggyesztett ajakkal piszkálja az asztalon lévő terítőt, ide-oda gyűrögetve azt. Halkan hümmög párat, végül felemeli a fejét, rám néz.

- Azt hiszem Nari megcsalta Jongin-t – suttog, pedig csak mi ketten vagyunk a lakásban.

- Ezt meg honnan veszed? - felvonom a szemöldököm.

- Furcsa hangok szűrődtek ki a vendégszobából...

- Furcsa hangok? - úgy kell belőle kihúznom mindent.

- Hát... tudod... amikor... na.... érted mire gondolok - zavartan motyog. - Aztán, nem sokkal később hatalmas vigyorral jött ki a szobából Nari, meg Donghae haverja... Eunhyuk?

- … - elkerekednek a szemeim. - Hol volt akkor Jongin?

- Nem tudom – vállat von. - Azt hiszem akkor mentetek ki a teraszra... De ha nem hiszel nekem, megkérdezheted Suho-t, ő is látott és hallott mindent.

- Hiszek neked – bólintok.

Egyszerre érzek szánalmat és sajnálatot Jongin iránt, miközben elméleteket gyártok a fejemben, Nari kivégzéséről.

Baekhyun remek társaság, egy percig se unatkoztam mellette, így teljesen elterelte a figyelmem a karom lüktető fájásáról. Mintha eleinte kicsit zavarban lett volna, de hamar feloldódott és megmutatta, hogy mennyire közvetlen és vicces srác valójában. Azt hiszem benne egy rokonlelket fedeztem fel, időközben kiderült, hogy szinte teljesen megegyezik a felfogásunk az élet dolgaival kapcsolatban, ráadásul a humorérzékünk is egyformán idióta és nem ismer határokat.

Este a kádban ülök, a begipszelt karomat kilógatva belőle és erősen gondolkozom azon, hogy elmondjam-e Jongin-nak, amit Baekhyun mondott. Nem ismerem Nari-t, de tudok róla annyit, hogy higgyek Baekhyun-nak.

Még soha semmi nem tartott ennyi ideig, hogy egy kézzel kimásszak a kádból és felöltözzek, ami egy fél órányi bajlódás után végre sikerül. Kilépek a fürdőből és azonnal egy óriás terem előttem, jókedvű mosollyal az arcán.

- Szia! - kiáltja.

Ijedtségemben kishíján hanyatt esek, de hamar visszanyerem az egyensúlyom.

- Halálra ijeszted azt a szegény lányt... - jegyzi meg Baekhyun.

- Jongin hívott, hogy veled akar beszélni – vált témát.

Turkál a zsebében, majd felém nyújtja a telefonját, amit habozva veszek el tőle. Elnézek Baaekhyun felé, aki a gondolataimban olvasva válaszol egy bólintással.

- Mi van veletek? - értetlenül néz ránk Chanyeol.

- Semmi – mosolygok.

Megkeresem Kai nevét és félre vonulok Chanyeol szobájába, amíg kicsöng. Az ágyra ülve, feszengve szorongatom a telefont a fülem mellett.

- Igen?

- Sehun? - lepődök meg, amikor felismerem a hangját.

- Na, mi a helyzet? - gúnyt érzek a hangján. - Hogy telnek a napjaid Chanyeol mellett?

- Jól, de én most Jongin-nal akarok beszélni – közlöm határozottan.

- Jongin most nem ér rá, de én szívesen társalgok veled.

- Nem akarok társalogni veled, Jongin-nal kell beszélnem – ismétlem.

- Mondtam, hogy most nem ér rá, épp Nari-val romantikáznak – érződik, hogy mosolyog.

- Akkor... majd mondd neki, hogy kerestem.

- Mindenképp – válaszol, kevésbé őszintén. - További kellemes időtöltést Chanyeol mellett.

- Meglesz.

Jongin PoV:

Az ágyban fekszem, kezeimmel a tarkóm alatt bámulom a plafont, miközben Nari feje a mellkasomon pihen.

- Min gondolkozol? - kérdezi halkan.

- Semmin – csak azon, hogy mi tegyek.

- Akkor miért nem mondasz semmit?

- Mit kellene mondanom? - rá nézek, tekintetünk találkozik.

- Nem tudom... Régen annyit beszélgettünk. Hova lett a régi Kai, akibe beleszerettem? - nem válaszolok, újra a plafont kezdem bámulni. - Miért érzem azt, hogy már nem szeretsz?

Nagy hévvel nyitódik az ajtó, majd' kiszakad a helyéről, ahogy Sehun bejön rajta.

- Hyung, az előbb keresett Hani – közli mosolyogva. - Beszélni akar veled.

Átlátok rajta, tudom, hogy nem véletlenül jött be és közölte ezt Nari előtt, aki azonnal úgy reagál, ahogy számítottam rá:

- Mit akar tőled az a lány? - felül, számon kérő tekintetével villámokat szór.

- Öhm... fogalmam sincs.

Végig érzem magamon a tekintetét, miközben felkelek az ágyból és kimegyek a szobából.

- Normális vagy?! - húzom magammal Sehun-t, messze az ajtótól.

- Mi rosszat tettem? - mosolyog.

- Mire volt ez jó?

- Arra, hogy végre kitedd a picsa szűrét – mutat a szoba irányába.

- Te is tudod, hogy képtelen vagyok rá.

- Ez a szomorú. Mi lesz így Hani-val?

Még nem mondtuk ki egymás előtt, de mind a ketten tudjuk, hogy erősebb érzelmeket táplálunk Hani iránt.

Szúrós nézéssel figyelem a mosolyát egy ideig, majd sarkon fordulok.

- Ezek szerint neked nem ér ennyit – szól utánam. - Téged egy kicsit se nyomaszt, hogy ő most a kajlafülű óriással van?

- Miért, téged igen? - visszafordulok, látom, hogy már nem mosolyog.

- Engem teljesen hidegen hagy – vállat von.

Kiülök a teraszon lévő hintaágyra és újra felhívom Chanyeol-t, de ezúttal Hani veszi fel.

- Azt hittem, hogy Sehun nem fog szólni – kuncog.

- De, szólt... - sóhajtok.

- Valami baj van?

- Nem, csak... - megdörzsölöm a szemeim és megint sóhajtok egyet. - Vagyis de, baj van – vallom be végül.

- Mi történt?

- Nari. Tegnap szakítottam vele, de... - elhallgatok.

- De...?

- Le akart ugrani egy tetőről, úgyhogy most ugyan ott tartunk, mint azelőtt.

- Oh... értem.

- Sajnálom... én tényleg... nagyon sajnálom.

- Nincs miért sajnálkoznod, csak tedd azt, amit jónak érzel.

Meghallom az ajtó nyitódását, meglepetten nézek Nari-ra, aki láthatóan nem repes a boldogságtól.

- Hani-val beszélsz, igaz?!

- Nari... - letakarom a telefon mikrofonját a kezemmel.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha róla hallok! - folytatja a kirohanását, nem enged megszólalni. - Mondd meg neki, hogy hagyjon békén, ne keressen többet!

- De, hát-

- Nem érdekel, Jongin! Ő vagy én?! - ölbe teszi a kezeit.

Megadóan veszem le a telefonról a kezem.

- Hani, most le kell tennem...

Meg se várom a válaszát, egyből megszakítom a vonalat.

31. Fejezet

Jongin PoV:

Őrült módjára rontok ki az ajtón, ami tetőre nyílik. Megcsap a hideg levegő, a kabát alatt borsózik meztelen felsőtestem, szemeimmel a tetőtér peremét pásztázom. Sírás hangjára fordulok meg, meglátom Nari-t, sarkai már nem érik a talajt és lassan csúsztatja a lábát, egyre hátrébb.

- Nari, kérlek – lassan közelítek felé. - Ne csináld ezt, teljesen felesleges.

Pánikolok, de igyekszem nyugodtságot színlelni.

- Szeretlek, Kai... - szipog.

- Én is szeretlek – a szavak gondolkodás nélkül hagyják el a számat.

Még én is meglepődök magamon, hogy ilyet mondok, de mégis szükségesnek érzem ahhoz, hogy lebeszéljem Nari-t a hülyeségéről.

- Szeretlek – ismétlem. - Gyere le onnan, kérlek – nyújtom felé a kezem.

Hezitál, miközben a könnyei megállás nélkül folynak, de végül megfogja a kezem. Magamhoz húzom és szorosan átölelem, a karjaim közt keserves zokogásba kezd. Feje simogatásával próbálom nyugtatni, de az én szívem is sebesen kalapál az adrenalintól.

Sehun PoV:

Kimegyek a nappaliba és villanyt kapcsolok, amikor meghallom a bejárati ajtó nyitódását, amin belépnek Jongin-ék. Hyung szorosan öleli Nari-t, aki keservesen sír.

- Hol a francban voltatok ilyenkor? Ez a nőszemély miért bőg és Jongin, mit keres rajtad a kabátom, ráadásul úgy, hogy alatta meg látom az egész mellkasod? - zúdítom rájuk a kérdéseim.

Kai egy „ne most” pillantással válaszol, bevezeti Nari-t a szobájukba és becsukja az ajtót. Ölbe tett karokkal, mozdulatlanul várok és fél perc múlva Jongin ki is jön.

- Mi ez az egész? - fordulok felé.

- Miért nem alszol?

- Aludni? - felvonom a szemöldököm. - Olyan zajjal rohantál el, hogy még egy halottat is felébresztettél volna...

- Nari meg akarta ölni magát – leül a kanapéra.

- Mi van?

- Egy tető pereméről hoztam el – felsóhajt, zavartan a hajába túr.

- Hagytad volna leugrani – halkan jegyzem meg.

- Sehun! - meg se hallom a fegyelmezését.

- Ez is ugyan azt csinálja, mint Luhan...

- Luhan? - visszakérdezésére észbe kapok. - Hogy jön ide Luhan?

- Öhm... Hagyjuk – terelem a témát. - Nari úgyse mert volna leugrana – elmosolyodok.

- Nem tudom... elég komolynak tűnt. Ahj! Én csak... teljesen bepánikoltam.

- És akkor most ti...?

- Igen. Azt mondtam, amit hallani akart, úgyhogy megint együtt vagyunk... azt hiszem.

- Istenem! - kiáltok fel hirtelenjében. - Ezt most nem mondod komolyan?!

- Halkabban, kérlek.

- Hyung! A hülye picsa játszadozik veled, ne legyél már ekkora szerencsétlen!

- … - lehajtja a fejét.

- Állj a sarkadra, viselkedj férfiként és tedd ki a ribanc szűrét! Nem szabad ennyire befolyásolhatónak lenni... - elhalkulok, ahogy Hani szavait idézem.

Hani PoV:

A kiadós vacsora után bemegyünk Chanyeol-lal a szobájába, tanácstalanul áll meg a szekrénye előtt, majd kivesz egy pólót és egy nadrágot.

- Sajnálom, azt hiszem kicsit nagyok lesznek rád – elmosolyodik.

- Nem gond – viszonzom a gesztust. - Viszont az átöltözés már egy nagyobb probléma – tanácstalanul pillantok a gipszre.

Az órásmanó tanácstalanul megvakarja a fejét, majd közelebb lép és megragadja a pólóm alját, de lefagyva, kérdően pillant rám.

- Nem gond, ugye?

Megrázom a fejem, mire az anyagot felfelé húzva kezdi levenni rólam. A bal kezem könnyedén kihúzom, a nyakrészből is gond nélkül kibújtat és itt megakadunk. A póló ujja túl szűk ahhoz, hogy Chanyeol át tudja húzni a gipszen.

- Uhh... El kell vágni a felsőd... - sajnálattal közli. - Nincs jobb ötletem.

Kimegy a szobából és kicsit kellemetlennek kezdem érezni a helyzetet, ahogy ott ácsorgok a szoba közepén, lényegében egy szál melltartóban, a pólómmal a karomon. Chanyeol hamar visszajön, egy ollóval a kezében és óvatosan vág egy nagyobb lyukat a pólóm ujjára, amin már átfér a gipsz, majd a magas úriember gond nélkül rám adja a pólóját, aminek jellegzetes Chanyeol-illata van.

- A nadrág...? - ismét kérdően néz rám.

- Ne fogd vissza magad, vetkőztess – viccelődéssel oldom magamban a feszültségem.

Nem vagyok szégyenlős típus, ennek ellenére érzem a halvány pírt az arcomon. Őt elnézve egyáltalán nem tartja kellemetlennek a szituációt, elvégre nem is ő az, akit vetkőztetnek. Határozott mozdulatokkal gombolja ki a nadrágom, majd egészen a bokámig húzza. Megkapaszkodom Chanyeol-ba, amíg kilépek a sajátomból és belelépek az ő melegítőjébe. Lassabban húzza fel a csípőmig, mint ahogy a másikat levette, majd masnira köti a madzagot.

- Így elpirulva aranyos vagy, virágszálam – enyhén belecsíp az arcomba. - És most pihenj, elég nehéz napod volt.

- Rendben.

- Jó éjszakát – egy puszit nyom az arcomra.

Rám villantja aranyos mosolyát, majd kimegy a szobából.

- Oh, mielőtt elfelejtem – az ajtóban fordul vissza. - Holnap dolgoznom kell, de majd Baekhyun vigyáz rád.

- Nem vagyok kisgyerek – ráncolom a homlokom.

- Nem vagy az, de most figyelni kell rád – közli határozottan. - Ha újra bajod esne, azt sose bocsátanám meg magamnak... - magamra hagy a szobában.

Fekszem az ágyban és csak bámulok a sötétben a plafon felé. Az érzéstelenítőnek már nyoma sincs, a karom még jobban fáj, mint előtte. A sírás most is fojtogat, néhány könnycsepp lefolyik az arcomról, rá a takaróra, de tartom magam, főleg azért, mert Chanyeol a másik szobában van és meghallhatja. Próbálok csendben maradni, de egyszerűen nem megy, nem tudom visszatartani a fájdalom okozta, elhaló nyögéseimet.

A gipsz alatt úgy érzem, mintha a törött csontom lüktetne, szörnyen zsibbad, ég és szúr is egyszerre. A kín teljesen ledermeszt, nem tudok megmozdulni és összeszorított szemekkel próbálom tűrni a fájdalmat.

Neszt hallok, majd a csukott szemhéjaimon keresztül érzékelem, hogy felkapcsolódik a lámpa.

- Mi a baj, Hani? - Chanyeol álmos hangja közeledik.

Nem tudok megszólalni, a szemeimet nem tudom kinyitni, de az arckifejezésemből rájön, hogy szenvedek. Pár percig néma csend van, majd újra a közeledő lépteit hallom, aztán besüpped mellettem az ágy.

- Hoztam fájdalomcsillapítót...

Óvatosan felültet, próbálom visszafogni a nyögéseim, de a fájdalom sokkal erősebb, mint a tűrőképességem. Résnyire nyitom a szemem, elveszem Chanyeol-tól a pirulát, majd a poharat is, amivel leküldöm a tablettát a torkomon.

- Szeretnéd, ha itt maradnék egy kicsit? - kérdezi halkan, miközben elveszi tőlem az üveget és az ágy mellé leteszi.

Válaszként csak bólintok, miközben letörli a könnyek által hagyott nedves csíkokat az arcomról. Befekszik mellém, hátát az ágy támlájának dönti. A fájdalom ellenére közelebb húzódok hozzá, és fejem a vállára hajtom, továbbra is lehunyt szemekkel, halkan sírdogálok.

- Mindjárt jobb lesz – simogatja a fejem.

Másnap reggel fáradtan ébredek, egyedül. A jobb karom teljes egészében csak kellemes zsibbadást érzek. Az éjjel érdekes álmom volt; nem láttam semmit, teljes sötétség volt, egyedül Chanyeol hangját hallottam, hogy beszél hozzám.

„Annyira rossz így látni, megszakad a szívem. Ha tehetném, magamra vállalnám minden fájdalmad, hogy te ne szenvedj... Soha ne kelljen átélned azt az érzést, amikor sírni látod a szerelmed a kíntól. Szörnyű.

Gyógyulj meg hamar és legyél újra a jókedvű, vidám Hani, aki az én Virágszálam...”

Kitántorgok a szobából és a nappaliban azonnal meglátom Baekhyun-t, aki barátságosan mosolyogva üdvözöl.

- Jó reggelt! Hogy érzed magad?

- Szörnyen – válaszolok a szememet dörzsölve. - Chanyeol elment már?

- Ühüm – bólint –, de előtte még csinált neked reggelit, még meleg.

Bemegyek a konyhába, az asztalon pirítós, rántotta és szeletelt zöldség vár, egy bögre gőzölgő tea mellett. Leülök és akaratlanul is elmosolyodok azon, hogy Chanyeol milyen figyelmes volt és villát tett ki, amivel könnyebben boldogulok az ügyetlenebbik kezemmel.

Másodpercekkel később Baekhyun is megjelenik és leül velem szemben.

- Hogy sikerült eltörnöd a kezed?

- Ráestem – mosolygok.

- Nem túl szerencsés dolog – barna tincsei közé túr. - Nem igazán ismerjük egymást, de tudom, hogy milyen vagy, mert Chanyeol állandóan csak rólad beszél – elmosolyodik.

- Tessék? - meglepődök.

- Általában ugyan azt ismételgeti, hogy mennyire aranyos, kedves és jófej vagy, viszont az utóbbi pár napban majdhogynem depressziós volt, nagyon aggódott érted – elkomolyodik. - Barátként én próbáltam valahogy segíteni, de folyton azt mondta, hogy egyedül szeretne lenni, ezért jobbnak láttam, ha inkább itthon hagyom egyedül.

- Oh... - sajnálkozó tekintettel figyelem Baekhyun-t.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántottam Chanyeol-t, most döbbenek rá, hogy milyen vak vagyok. Ő mindig közvetlen és segítőkész velem szemben, amit nem csak barátságból, hanem önzetlen szeretetből tesz. Baekhyun felnyitotta a szemem, kellemes érzés járja át a testem.

- Hani? - legyez előttem Bacon.

- Ne haragudj... elgondolkoztam.

- Akkor megkérdezem még egyszer: Jongin még együtt van Nari-val? - tekintete teljesen komoly, ami kissé megrémiszt.

- Öhm... - értetlenül pislogok. - Azt hiszem igen, miért?

- Ugh – komolysága aggodalomba megy át. - Nem akarom szépíteni a dolgot, valamit tudnod kell, ami Sehun születésnapján történt...

30. Fejezet

- M-mi az? - meglepetten pislogok Jongin-ra.

- Semmi – megfogja a kezem. - Seggfejnek érzem magam – ujjával a kézfejemet simogatja.

- Közöd sincs a seggfejekhez – rácáfolok. - A seggfejek olyanok, mint Sehun.

Felnevet a hasonlatomra, mosolyogva figyelem örömét kifejező arcát. Elcsodálkozom éles állvonalán, mosolygó szemein és a széles vigyorra húzott, telt ajkait. Ekkor jut eszembe, hogy miért is szerettem meg Jongin-t. Egy jóképű, csupaszív ember, aki képes a legrosszabb napokon is jobb kedvre deríteni. A lábaim maguktól lépnek közelebb hozzá és a bal kezem is magától fonódik a derekára. Érzem, hogy a levegő egy pillanatra a tüdejébe szorul a meglepettségtől és óvatosan zár a karjaiba, állát a fejem búbjára támasztja. Lehunyt szemekkel hallgatom a szívverését, ami a normálisnál valamennyivel gyorsabb, akárcsak az enyém.
- Micsoda romantikus pillanat – Sehun hangjára rebbenünk szét. - Sokáig fog tartani még? Én már mennék haza...

Próbálkozik a pókerarccal, de amennyire ismerem már látom rajta, hogy ideges. Zsebeiben lévő kezeitől a nadrág anyaga kitüremkedik, mintha ökölbe lennének szorítva.

- Menjünk – bólint Kai.

Sose fogom megérteni, hogy hogyan tudja ilyen higgadtan kezelni Sehun modorát. Mögötte nem sokkal lemaradva, Jongin mellett megyünk vissza a parkoló felé, amikor megérinti a vállam, hogy felhívja magára a figyelmem.

- Még mindig haragszol rá? - suttog.

- Igen – tudom, hogy kiről beszél anélkül, hogy mondaná.

- Nézd, semmi nem változott meg attól, hogy megtudtam, ami történt – sejtelmesen elmosolyodik.

Számomra eléggé kétértelmű jelentése van annak, amit mond, mégse tudom eldönteni, hogy ezt most mire véljem, amit valószínűleg lát is a tekintetemen.

- Ezen kívül még mondott pár dolgot, amikből arra következtetek, hogy nektek barátoknak kell lennetek.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy mi pletykás öregasszonyként mindent elmondunk egymásnak és ugyan ezt nem mondta ki, de én tudom, hogy jól érzi magát veled, ami a szeszélyes jellemét illetően nagy dolognak számít, és ez számomra biztossá vált azzal, hogy most látom először kijönni a szobájából, amióta összevesztetek.

Eltátom a számat, miközben Sehun hátára pillantok. A viselkedése teljesen az ellentétét mutatja annak, amit Kai mond és az üzenete is azt sugallta számomra, hogy egyáltalán nem fogok hiányozni az életéből, ami ezek szerint nem igaz. Én akkor se fogok odamenni hozzá, hogy „Borítsunk fátylat rá, legyünk újra barátok”, minimum egy bocsánatkérést elvárok tőle, de azt hiszem erre jó sokáig várhatok.

A parkolóba érve megpillantom Chanyeol-t, aki az autójának támaszkodva, mosolyogva int, hogy menjek oda. Sehun egyenesen Jongin kocsijához igyekszik, kinyitja, majd levágódik az anyósülésre és becsapja az ajtót.

- Vigyázz magadra – ölel át Jongin.

- Oké.

- Este tudunk beszélni?

- A telefonom otthon maradt...

- Akkor Chanyeol-t hívom – elenged.

Duda hangjára leszünk figyelmesek, ami egyenesen az Audiból jön, Sehun ezúton akarja sürgetni a barátját.

- Kérlek majd beszéljétek meg.

- Még meggondolom.

- Oké, három lehetőséged van – szólal meg Chanyeol miközben beszállunk az autójába. - Egy: felhívunk valaki mást, kettő: szálloda, esetleg, ha nincs ellenedre... - elhallgat egy pillanatra. - Ha nincs ellenedre, akkor jöhetsz hozzám is.

- Nincs ellenemre – rázom a fejem.

- Tényleg? - felcsillanó szemekkel fordul felém. - Úgy értem... tényleg? - mélyebb hangon ismétli.

- Nem gondolom azt, hogy egy őrült gyilkos, vagy valami hasonló...

- Ez biztató – mosolyog. - Akkor kösd be magad.

A biztonsági öv felé nyúlok, de a gipsz miatt nem tudok mozogni, egy kézzel pedig nem tudom becsatolni. Tanácstalanul pillantok Chanyeol-ra.

- Mi az?

- A kezem...

- Oh, ne haragudj.

Közelebb hajol, átnyúl előttem, hogy elérje, majd becsatolja az övem és elindulunk.

- Egyébként nagyon vagánynak tűnsz a gipsztől – vigyorog.

- Ja, de amikor elmúlik az érzéstelenítő hatása, akkor vagányan visítani fogok a fájdalomtól – viccelődök, mire halkan felnevet.

Kinézek az ablakon és gyorsan megtárgyalom magammal, hogy megszólaljak-e, végül az „igen”-t választom:

- Kérdezhetek valamit? - fordulok felé.

- Ühüm.

- Sehun-nal miről beszéltetek, amíg a rendelőben voltam?

- Öhm... - egy pillanatra megszeppen. - Csak megbeszéltem vele, hogy inkább másnál alszol...

- Ez minden?

- Igen, miért?

- Csak kérdeztem.

Kíváncsian lépek be a lakásba és az első dolgom, hogy körülnézzek. Az előszoba folyosóként funkcionál, onnan nyílik a konyha, vele szemben pedig a fürdőszoba. A folyosó másik felén a nappali van, két oldalt pedig egy-egy szoba. Elég nagy és tágas lakás.

Chanyeol izgatottan vezetett körbe, utoljára hagyva a szobáját – az ajtón lévő felirat szerint az övé -, ami viszonylag rendezett. A falak vanília színűek, a bútorok pedig hófehérek és ezeket kompenzálja a sötét parketta.

- Itt fogsz aludni – mosolyog rám. - Én addig átköltözök Baekhyun szobájába.

- Oh, ti együtt laktok Baekhyun-nal? - meglepődök

- Valami olyasmi. Mostanában rengeteget van a barátnőjével, majdnem minden nap nála alszik... - látom rajta, hogy egy kicsit csalódott.
Összecsapja, majd megdörzsöli a tenyerét és újra elmosolyodik:

- Nem vagy éhes?

Aznap még nem sikerült ennem semmit, pedig már délután hat óra is elmúlt.

Ámulva nézek a tányérokra, amiket az asztalra tesz; rizs, hal, kimchi, tenger gyümölcsei; minden, ami szem-szájnak ingere és mindezt rövid idő alatt elkészítette.

- Azta – ez minden, amit ki tudok nyögni.

Chanyeol leveszi magáról a kötényt és visszaakasztja a fogasra, majd leül velem szembe. Egy darabig még sokkoltan figyelem a sok ételt, amíg ő csendesen nekilát az evésnek. Bal kezemmel kissé ügyetlenkedve veszem fel a fém pálcikákat, nehezen találok rajtuk fogást.

- Ez nem fog menni – sóhajtok, miután harmadszorra esik vissza a kiszemelt falat a tányérba.

Az óriásmanó felkel a helyéről és leül a mellettem lévő székre, egész testével felém fordulva.

- Várj, segítek.

Mosolyogva veszi ki a kezemből a pálcikákat, gond nélkül közéjük szorítja a fél perce kiszemelt falatomat és a szám elé tartja.

- Ááááá – kinyitja a száját.

Én is úgy teszek, mire egy gyors mozdulattal elveszi előlem és jóízűen kapja be.

- Hé! - sértődöttséget színlelve szólok rá.

Jongin PoV:

A levegő teljesen fagyos a konyhában. Az asztal másik felén ülve Sehun úgy tesz, mint akit nem érdekel, ami körülötte zajlik, mégse próbálja elrejteni a széles vigyort az arcáról.

- Jongin, én nagyon szeretlek! - ismétli Nari, már sokadjára.

- Sajnálom.

- De mégis miért akarod ezt?!

- Már elmondtam és nem akarom megismételni...

Felállok és a konyhapulthoz megyek, nyugalmat színlelve öntök magamnak egy pohár vizet.

- Az nem magyarázat, hogy már nem szeretsz!

- Nem is azt mondtam – a pohárral a kezemben fordulok felé –, hanem azt, hogy én sose voltam szerelmes beléd.

- Akkor egész eddig csak szédítettél?!

- Nem, mert erre én is csak most jöttem rá.

- És mégis miért...? - elhallgat, Sehun felé fordul. - Magunkra hagynál minket?

- Hülye vagy? Semmi pénzért nem hagynám ki ezt a szakítós jelenetet – mosolyog.

Tekintetemmel és a fejem oldalra biccentésével kérem meg, hogy menjen ki. Morgolódva és szemforgatva, de végül felkel, kezében a tányérával kimegy a konyhából.

- Én őszintén sajnálom – nézek Nari-ra.

- Sajnálod? - feláll a székről, elém áll. - Minden a ribanc miatt van, igaz?!

- Miről beszélsz? - felvonom az egyik szemöldököm.

- A kis Hani barátnődről – cinikus mosolyra húzza a száját. - Tudtam én, hogy a hátam mögött kefélsz vele!

- Ez nem igaz.

- Ne hazudj! - kiabál. - Egy utolsó rohadék vagy, Kim Jongin!

Heves mozdulattal veszi el tőlem a poharat és a benne levő maradék vizet az arcomba loccsantja, majd elviharzik. Vakon tapogatózok valamiért, amivel megtörölhetem az arcom.

- A hülye picsa... – hallom közelről Sehun hangját.

Érzem, hogy a mellkasomhoz nyom valamit, megfogva rájövök, hogy a konyharuha és letörlöm vele a vízcseppeket.

- Kegyetlen voltam vele? - kinyitom a szemeim.

- Nem eléggé – mosolyogva veregeti meg a vállam. - Jó voltál, már hónapok óta ezt a napot vártam.

- Egy kicsit rosszul érzem most magam.

- Nem kell! Helyesen cselekedtél, bár... - elhallgat egy másodpercre. - Mi az oka, hogy hirtelen dobtad? - gyanakvóan néz rám.

- Már rég óta agyaltam a dolgon – vállat vonok. - Teljesen elidegenedtünk egymástól és nem akartam tovább húzni az időt.

- Aha... - látom rajta, hogy nem hisz nekem.

- Ez az igazság, te szemét – mosolyogva lököm meg.

Mély álomból riadok fel, a telefonom csörgésére. Megköszörülöm a torkom, de így is rekedten szólok bele:

- Igen?

- Adok egy utolsó esélyt – megismerem Nari sírós hangját –, hogy mondhass valamit.

- Miről beszélsz? - felülök az ágyban.

Süvítő szél hangját hallom, ami nem sejtet sok jót.

- Szeretlek, Kai – zokog. - Szeretlek, nem tudok nélküled élni...

- Nari, ne csináld ezt – megdörzsölöm a szemeim, hogy enyhítsek az álmosságon.

- Emlékszel arra, amikor száz naposak lettünk? Akkor mindent teljesen komolyan mondtam...

- Mi...? Ne! - megszakad a vonal. - Bassza meg!

Az álmosságom azonnal szertefoszlik, ledobom magamról a takarót, felhúzok egy nadrágot és kutyafuttában veszek le egy kabátot a fogasról, amit meztelen felső testemre húzok, miközben elhagyom a házat.

Hajnalok hajnalán száguldozok az autóval a városban, gondolataimat ellepik az emlékképek.

- Milyen szép innen a kilátás – Nari csodálkozva áll a tető peremén.

Erősen fogom a kezét, attól félve, hogy egy óvatlan lépéssel lezuhan a mélybe és inkább magamhoz húzom, biztos távolságra az épület szélétől.

- Boldog 100. napot! - megcsókol. - Szeretném, ha feljönnénk ide az évfordulónkon is.

- Rendben – mosolyogva nyomok egy puszit az arcára.

- Ha egy napon szakítani akarnál velem-

- Miért akarnék? - szakítom félbe.

- Nem tudhatod... bármi megtörténhet – mosolyog. - Mielőtt szakítanál velem, jusson eszedbe, hogy én innen fogok leugrani, ha összetöröd a szívem.

- Jézusom, ne mondj ilyeneket!

- Csak vicceltem – kuncogva bújik a mellkasomhoz.