13. Fejezet

- Mit akarsz csinálni? Amúgy is már késő van... - ellenkezik.

- Késő van? - ismétlem fennhangon. - Emlékeim szerint, te képes voltál hajnalban elrángatni itthonról.

Megadóan elmosolyodik, miközben egy halk sóhajt hallat:

- „Csináljunk valami vidámat...” - ujjaival mutatja az idézőjeleket.

Az egész napos lustálkodás általi álmosság rögtön kipattan a szememből és előbújik a gyerekes énem. Talán gyerekkoromban tartottam utoljára ilyesmi „pizsipartyt”. Úgy tűnik, hogy Sehun nem igazán repes az örömtől, de nem foglalkozok az unott tekintetével, felpattanok, kiszaladok a konyhába és összeszedek mindenféle fogakra- és egészségre káros élelmiszert. Visszamegyek a nappaliba és mindent az asztalra teszek, Sehun megilletődve, hatalmas szemekkel nézi a zacskókat, dobozokat.

- Tudnod kell, hogy rágcsa-mániás vagyok – kezembe veszem az egyik chipset, felbontom és majszolni kezdem.

- Rágcsa...? Mániás...? - pislog nagyokat.

- Miért ismételgeted folyton amiket mondok? - kérdezem burgonyaszirmokkal teli szájjal.

- Tudod te, hogy mennyi szart nyomnak az ilyenekbe? - mutat a kupac felé.

- De olyan finomak – tömök egy újabb adagot a számba.

- Ezekkel csak pakolod magadra a felesleges kilókat.

- Mi? - megilletődök. - Te most kövérnek neveztél?! - ráncolom a homlokom.

- Nem ezt mondtam – rázza a fejét.

- De azt mon-

- Tudom mit mondtam! - förmed rám. - Ne érts félre, jó alakod van, csak... - egy pillanat alatt zavarba jött – csak izé... mindegy, hagyjuk.

Kezével legyintve fordul el tőlem. Ráhagyok, tekintetem a tévére szegezem, kihúzom a kanapé egyik mélyedéséből a távkapcsolót és zongorázni kezdek az adókon, amíg meg nem állok egy vígjátéknak tűnő filmnél.

- Amúgy... - lenyelem az utolsó falat chipset és a vendégem felé fordulok. - Kint éltél Amerikában, ugye?

- Öhm... ja – értetlen tekintettel bólint.

- Akkor tudsz valamennyit angolul, igaz? - tapogatózok.

- Ühüm – bólogat.

Valószínűleg értheti, hogy mire akarok kilyukadni. Megint felsóhajt, felkönyököl a karfára és tenyerébe támasztja arca oldalát, csak a szeme sarkából figyel engem.

- Mondj valamit!

- Minek? - háborodik fel.

- Jelentkeztem tanfolyamra, mindig is meg akartam tanulni angolul, de nekem túl bonyolult – lebiggyesztem az alsó ajkam.

- Nem mindenki elég eszes hozzá – sunyin elvigyorodik.

- Hah! - kihúzom magam, jelezve a felháborodottságom. - Nem elég, hogy dagadtnak titulálsz, még le is hülyézel?!

- Csak vicceltem – mosolyogva megérinti az alkarom és enyhén meglök.

- Fuck you – kecsegtetem angol tudásom.

- Nahát – elismerően bólint. - Ennyit legalább tudsz.

- Most te jössz – bökök felé mutató ujjammal.

- *I know a weird, annoying girl. She's insane and really freaking annoying, but i like her – egy másodperc alatt hadarja el a mondatot.

(*Ismerek egy fura, idegesítő lányt. Őrült és tényleg rohadtul idegesítő, de kedvelem őt.)

- Hű – pislogok. - Egy szót sem értek...

- Azt mondtam, hogy van egy lány, aki nagyon okos és szép, imádom vele tölteni az időt – mosolyogva bámulja a tévét és egy aprót nyal ajkain.

- Oooh – vigyorgok rá.

Benyúlok a chipses zacskóba, de már csak levegőt érzek benne, ezért összegyűröm, az asztalra dobom és nyúlok a gumicukorért.

- Sósra savanyút? - fintorog Sehun.

- Ühüm. Te nem kérsz – nyújtom felé.

- Nem, köszi – tarja maga elé a kezeit. - Fura egy szerzet vagy...

Egy pillanatra belenézek a filmbe, ami a tévében megy, később már csak azt veszem észre, hogy teljesen magába szippantott és önfeledten nevetek az elhangzott poénokon. Egy újabb fél óra elteltével nyomást érzek a vállamon. Oldalra pillantok és meglátom Sehun-t, a vállamon pihenteti fejét.

- Sehun? - előrébb hajolok, hogy láthassam arcát.

Frufruja rálóg a lehunyt szemeire, nyugodt tekintettel alszik. Rezgés hangjára figyelek fel, ami felőle jön, ezért megpróbálom finoman felébreszteni, de nem járok sikerrel. Tudom, hogy ez illetlen, de benyúlok a farmerja zsebébe és kiveszem a mobilját, aminek kijelzőén Kai neve villog.

- Halló? - suttogok.

- Hani? - meglepettség hallatszik hangján.

- Shhh – csendre intem.

- Nálad van Sehun?

- Igen.

- Oh. Értem... j-jól van, csak... csak a-aggódtam... - furcsán dadog.

- Minden rendben?

- Pe-persze – idegesen kuncog. - Majd megmondanád neki, hogy kerestem?

- Ühüm.

- Köszönöm, szia – azzal le is rakja.

Ez fura volt... Leteszem a mobilt az asztalra, ekkor villámként csap belém az érzés, hogy majd' szomjan halok a sok rágcsa után. Lassan mászok ki Sehun alól, a feje közben lecsúszik a vállamról, de sikerül megtartanom és óvatosan eresztem le a kanapéra. Kicsoszogok a konyhába, út közben megtorpanok előtte, mert valami szemet szúr az előszobában. Sehun kabátja alatt valami fekete, négyzet alakú tárgy van a földön. Felveszem, beazonosítom, hogy az egy pénztárca és a kíváncsiság eluralkodik rajtam. Vajon hogy néz ki az igazolványképén? Szétnyitom a tárcát és azonnal elém is tárul a kis kártya. Kihúzom a résből, hogy jobban szemügyre vehessem és egy halk kuncogás tör ki belőlem. A megszokott, kifejezéstelen arc volt, de itt egy szembe lógó gombafrizurával, amit különösen mókásnak tartottam. A kép kielemzése után az adataira téved a szemem.

„Oh Sehun”, „April 12, 1994”... április... tizenkettő... Felnézek a fali naptárra, majd vissza az igazolványára. Április... tizen... kettő...

Kell pár másodperc, mire felfogom, hogy holnap lesz a születésnapja.

- Mit csinálsz? - jön a hangja a hátam mögül.

Ijedtemben felsikoltva megugrok. Felé fordulok, hátam mögé rejtve a dolgait.

- Semmit... - kínosan vigyorgok. - Azt hittem te alszol már...

- Mi van a kezedben? - sejtelmesen közeledik felém.

- Se-semmi – hátrálok, de hamar beleütközöm a bejárati ajtóba.

- Ne nézz hülyének, látom, hogy-

Hirtelen ötlettől vezérelve megiramodok felé, megpróbálok mellette elrohanni, de a csuklóm után kap és kicsúszik a kezemből a tárcája.

- Te turkáltál a cuccaim között?!

- Nem, én nem! Ott volt a földön, és... és én csak...

- Fuh, te – bosszankodva fújtat.

Kihúzom a csuklóm az ujjaim közül és sikítva rohanok előle, de közben nem tudom visszatartani a nevetést.

- Menekülhetsz! - hallom, hogy fut utánam.

A nappaliban utol ér, megállít és egyenesen a földre nyom, kényelmesen helyet foglal a csípőmön és lefogja a kezeim.

- Ne bánts, kérlek – könyörgök neki, színlelt rémültséggel.

Mosolya mögül kivillantja fehér fogait és őrült csiklandozásba kezd. Vergődök alatta, mint egy partra vetett hal, közben fuldoklom a nevetéstől és próbálom leállítani, de minden hiába. Pár perc múlva megunja a kínzásom és megkönnyebbülve lélegzek fel, hasizmaim végre ellazulnak.

- Ez nagyon rossz volt – nyafogom.

- Megérdemelted.

Egy diadalittas mosollyal a arcán felkel rólam és engem is felsegít a földről. Vártam, hogy egy szomszéd átjöjjön a hangoskodás miatt, de egyiküket sem zavarhatta annyira, hogy felkeljenek.

Lenyugodtak a kedélyek, visszatelepedtünk a kanapéra.

- Hívott Kai – közlöm, amint eszembe jut.

- Hogy?

- Igazából nem tudom... Csak fogalma se volt róla, hogy hol vagy, de eléggé zavartnak tűnt – elmélkedem.

- Hehh – kuncog halkan.

- Mi az?

- Semmi – legyint, de a mosoly az arcán marad.