14. Fejezet (2. rész)

Sehun PoV:

Donghae és Luhan folyamatosan beszélnek hozzám, de én csak arra tudok gondolni, hogy mi van Hani-val. Lehet, hogy csak gyorsan meg akart szabadulni tőlem?

- Sehun, figyelsz rám? - legyez előttem a kezével Luhan.

- Persze – bólintok.

- Mit mondtam? - néz rám gyanakodva.

- Öhm... rákok, tömegközlekedés, felszolgálók, csajok... - sorolom a témákat, amikről beszélni szokott.

Donghae szája elé emeli kezét, hogy visszatartsa a nevetést.

- Te nem is figyeltél! - háborodik fel mellettem a szőke hyung és a vállamra csap.

- Bocs srácok, de dolgom van – hazudok, hogy lelépjek.

- Nem mehetsz sehova! - pattan fel Donghae, pánikolva.

Értetlenül nézek fel rá, észbe kap és megköszörüli torkát, miközben visszaül a székbe.

- Úgy értem, hogy ne menj még el. Ritkán találkozunk, szóval most ki kell használni ezt az alkalmat.

- Csináljunk egy pasis napot, mint régen – erősködik Luhan is.

Húzom a számat, nem tetszik az ötlet, de végül belátom, hogy hiányzott a társaságuk, ezért rábólintok.

Megbántam. Egész nap rángattak egyik helyről a másikra, körbe jártuk egész Szöult, ami számomra nagy szó. Késő délutánra már hulla fáradt vagyok, a lábaim alig bírják el a súlyom a sok gyaloglástól, és az agyam is teljesen leszívták a hülyeségeikkel. Mindezek ellenére jól jött a fiús nap, nosztalgikus érzés volt eltölteni velük a napot.

Már majdnem nyolc óra van, a Nap lassan kúszik lefelé és úgy döntenek, hogy visszamegyünk abba az étterembe, ahol reggel találkoztunk.

Vacsora közben Luhan magyaráz mellettem, azt hiszem valami vicces történet akar lenni, mert ő alig bírja visszatartani a nevetést és Donghae is erősen kuncog, de én valahogy nem találtam viccesnek, hogy a buszon két idős nő a vad szexről beszélt.

Luhan a története végére már nem bírja tovább, fulladozásba kezd a hatalmas kacaja közben és arca eltakarásával igyekszik ezt visszafogni, vagy valami hasonló. Várom az étterem egyik dolgozóját, hogy kizavarja őket a hangoskodás miatt, erre váratlanul meglök Luhan és a kezemben lévő pohár tartalma teljes egészében a pólómon landol, végig folyik a szürke anyagon az ölemig. Sokkolva nézek végig a nagy terjedelmű folton és esnék Luhan torkának, de kétségbeesett tekintetétől megfagyok.

- Sehunnie, ne haragudj! - megragad egy szalvétát és dörzsölgetni kezd vele. - Annyira sajnálom!

Abban a pillanatban, mintha Hani-t látnám.

- Ezzel csak rontasz a helyzeten – tolom el magamtól.

Kisebb vitába kezdünk, de Donghae felveszi az apa szerepet és igazságot tesz köztünk.

- Sehun, fejezd be a hisztidet, bocsáss meg neki és veszünk neked egy másik felsőt – közli határozott hangon.

- Inkább hazamegyek – felállok és nyúlok a kabátomért, de Luhan megragadja a csuklóm.

- Még korán van, nem mehetsz – halkan beszél, szinte suttog.

- Én már nem megyek sehova! Egész nap csak sétáltam miattatok, lejártam a lábaim!

- Itt kint megvárlak titeket – int Donghae.

Sértődött tekintettel követem Luhan-t az egyik üzletbe. Utálok vásárolni, túl csajos dolognak tartom, ezért megragadom az első ruhadarabot, amit meglátok és már mennék is a pénztárhoz, de hyung ezt nem hagyja annyiban, fejébe veszi, hogy ő akar választani. Vagy fél órán át sétálgatunk oda-vissza, de egyik se felel meg neki.

Hani PoV:

Sötét van a konyhában, az orromig se látok, a gyomrom pedig remeg az izgalomtól, bár az is lehet, hogy csak azért, mert a mai nap egy falatot sem ettem. Síri csend van, csak a kinti szél süvítését lehet hallani a lakásban. Egyre türelmetlenebbül állok, muszáj lenne pár lépést megtennem, de a magassarkúimmal nagy zajt csapnék. Meghallom a zár kattogását, széles vigyor kúszik arcomra és még izgatottabbá válok. Fülemre hagyatkozva próbálom kitalálni, hogy mi történhet odakint. Belépnek a lakásba, csendes léptekkel mennek a nappaliba, ahol felkapcsolják a villanyt.

- MEGLEPETÉS! - hallatszik a kiabálás, egyszerre húsz ember szájából.

Valamennyi fény beszűrődik, így megkönnyítve a dolgom, hogy ne az asztalt gyújtsam fel a kezemben lévő öngyújtóval.

Sehun PoV:

Dermedten állok a nappali ajtajában és nagy szemekkel figyelem a tömeget, akik széles mosollyal az arcukon tapsolnak. A nappali lufikkal, zászlófüzérekkel és színes girlandokkal van díszítve, az ajtóval szemben lévő falon hatalmas betűkkel van kiírva, hogy „Boldog Születésnapot!”, ezt olvasva döbbenek rá, hogy milyen nap is van valójában. Az évek során annyira megutáltam az évnek ezt a napját, hogy mára el is felejtettem a mai „ünnepet”. Végignézek az embereken, akik sorra jönnek gratulálni, hogy egy évvel öregebb lettem. A legtöbb arcot fel sem ismerem, egy erőltetett mosollyal fogadom a gratulációjukat, a többiek pedig inkább régi ismerősök. Megpillantom Kai-t, aki egy széles mosollyal ölel magához.

- Isten éltessen – vereget hátba.

- Köszönöm, de nem kellett volna ekkora felhajtást rendezned... - suttogom bosszankodva.

- Nem az én érdemem – elenged és sejtelmesen mosolyogva áll el előlem.

Háta mögül feltűnik Nari, aki örvendezve ölel meg. Kissé habozva, de átkarolom törékeny testét, az ölelés szolid viszonzásaként. Kibontakozok a kellemetlen szituációból, mindenki énekelni kezdi a születésnapi dalt és feltűnik Hani, egy tortával a kezében, amin gyertyák égnek. Hát ezért koptatott le reggel... Jövök rá a titokra, részben megnyugszom, hogy az ő műve az egész, nem Nari-é, de egyáltalán nem nevezhetem magam nyugodtnak. Sőt, robbanni tudnék a haragtól, sikerült meggyújtania a kanócot. Minél közelebb ér hozzám, annál kevesebb marad abból a bizonyos kanócból. Megáll előttem, boldogan mosolyog.

- Kívánj valamit – tartja felém a tortát.

Ez volt az a pillanat, amikor a gyújtózsinór elfogy és robban a bomba:

- Kívánjak valamit?! - kiabálásom hatására halotti csend telepszik az egész lakásra. - Azt kívánom, hogy a sok idióta ember ne verjen nagydobra egy teljesen átlagos napot! - bőszen fújom el a gyertyákat.

- Ugyan már, Sehun – kínosan nevet, próbálja menteni a helyzetet. - Születésnapod van.

- Volt már jó sok és képzeld, minden évben lesz még egy – cinikusan vágom a fejéhez.

Tele szívom a tüdőm levegővel és elindulok a szobám felé, átverekedve a tömegen.

- Ő tényleg Sehun?

- Mekkora seggfej lett...

- Miért vált ilyenné?

Hallom, ahogy sugdolóznak az ismeretlenek, de figyelmen kívül hagyom őket, beviharzok a szobámba. Leülök az ágyamra és frusztráltan felsóhajtok. Ujjaimmal zavartan kopogtatom a térdem és igyekszem kellemes dolgokra gondolni, hogy lenyugodjak. Kopogásra leszek figyelmes, de nem törődöm vele. Nem vagyok rá kíváncsi, bárki is az. Az illetőt ez nem érdekli és Jongin személyében, önkényesen bejön.

- Mi van veled, haver? - esik nekem, de ignorálom magamban. - Normális vagy? Hogy lehetsz ekkor-

- Hagyj békén!

- Miért kell neked mindig mindent ilyen bunkó módon tönkre tenni? Mindenki miattad van itt!

- Azt se tudom kik ezek – mutatok a nappali felé.

- Hát ez elég szomorú... - halkul el. - Nem emlékszel a régi barátaidra? Nem emlékszel azokra, akik mindig melletted álltak? Chanyeol? Eunhyuk? Suho? Egyik se rémlik? - nem válaszolok. - Ők voltak azok, akikkel töltöttük a gyerekkorunkat és te már el is felejtetted őket? Mindenkit el fogsz veszíteni, ha így viselkedsz. Magányos, begyepesedett remete lesz belőled.

Lehajtom a fejem, tekintetem a földre szegezem, mert tudom, hogy igaza van. Tisztában vagyok vele, hogy elcseszett személyiségem van, de nem tudok tenni ez ellen semmit.

- Ücsörögj itt tovább és gondolkozz el – elindul kifelé, de az ajtó előtt visszafordul. - Hani egész nap azon dolgozott, hogy örömöt szerezzen, reggel óta talpon volt és szervezkedett, hogy ezt össze tudja hozni neked és egy pillanat alatt sikerült tönkre tenned mindent – kisétál.

Hani PoV:

Beletiport a lelkembe, szívem szerint felképeltem volna, de a kezemben volt a tortája, amiért bejártam az egész várost, kár lett volna érte. A másik opció a sírás lenne, de túl sok itt az ember, ezért egy álmosolyt ragasztok arcomra.

- Jól vagy? - érzem Kai kezét a vállamon.

- Ühüm – bólogatok.

- Mindenki érezze otthon magát, én beszélek a fejével – megy intézkedni.

Bemegyek a konyhába, visszateszem a tortát az asztalra, leülök és az édességet bámulom.

- Hani... - belép valaki a konyhába.

Már a hangjától is kiráz a hideg, ezt kellett hallgatnom reggel óta és kezd elegem lenni belőle.

- Mi van, Nari? - válaszolok ellenségesen.

- Jól vagy? - aggódva jön közelebb.

- Egyedül szeretnék lenni – tapintatosan küldöm el.

Szót fogadóan magamra hagy. Egész nap a nyakamon lógott és többet ártott, mint segített, egyedül a díszítés volt rá bízva, de azt is elrontotta, ezért nekem újra kellett csinálnom. Aztán úgy döntött, hogy majd ő elmegy a tortáért, de rosszat hozott el és nekem kellett elrohannom a mi tortánkért, szóval már a plafonig vagyok, ha meglátom. Még pár percig ücsörgök, majd váratlanul betoppan Sehun a konyhába.

- Szia – köszön halkan.

- Szia – viszonzom, de továbbra is a tortát figyelem.

- Egy köcsög vagyok – közelebb jön.

- Olyat mondj, amit még nem tudok.

- Sajnálom.

Megfogja a kezem és felállít a székről, így már kénytelen vagyok rá nézni.

Sehun PoV:

Itt áll előttem és csak most veszem észre, hogy mennyire szemrevalóan néz ki. Hosszú, barna haja könnyed hullámokban lóg a melleire; testhez simuló, fekete koktélruhája combközépig ér, középen egy díszes, ezüst bevarrással és mindezt megkoronázná egy mosollyal, de arcán csalódottság tükröződik.

- Csak megzavarodtam ennyi ember láttán – magyarázkodom. - Hálás vagyok, hogy ezt összehoztad nekem – szorosan magamhoz ölelem.

Megkönnyebbülök, amikor érzem, hogy viszonozza az ölelést.

- Boldog Születésnapot.

Szólásra nyitnám a szám, de ekkor éles fájdalmat érzek, Hani az oldalamba csíp.

- Hé! - lépek hátra. - Ezt miért?! - szorítom a fájó pontot.

- Bosszú, amiért elrontottad a bulid elejét – elmosolyodik és nyelvet ölt rám.