14. Fejezet (1. rész)

Sehun PoV:

Fogalmam sincs, hogy meddig voltunk ébren, vagy mit csináltunk egyáltalán. Az egyetlen dolog, amire emlékszem az egészből az Hani jóízű nevetése.

A nappaliban térek magamhoz, kiterülve a szófán. Ülőhelyzetbe tornázom magam, ásítok egyet, miközben kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat. Otthonosan felkelek és bemegyek a fürdőbe, intézni a reggeli tevékenységeket. Visszaérve a nappaliba körülnézek, egyedül vagyok a szobában, de valahonnan hallom Hani hangját. Elindulok az irányába, elérek a konyha ajtajáig, ahonnan jön a hang forrása.

- Biztos, hogy minden oké? - halkan kérdezi. - Jó, csak-

- Kihez beszélsz? - lépek be a helyiségbe.

Hani a konyhapulton ücsörög, utcai ruhában, kifésült hajjal, mint aki már órák óta ébren van.

- Öhm... - rémülten pillant felém. - Akkor, majd érkezem – lerakja a telefont. - Hogy aludtál? - mosolyog rám.

- Szarul – vágok egy fintort.

- Ez kedves... - vonja fel a szemöldökeit.

- Hova kell menned? - célzásként a kezében lévő telefon felé bökök a fejemmel.

- Hogy? Ja... csak a munkahelyemre kell beszaladnom... - megerősítésként hevesen bólogat. - De az most mindegy – ismét elmosolyodik, leugrik a pultról és elém áll.

- Mi van veled? - értetlenül nézek le rá.

- Jártam nálatok, elhoztam pár cuccod, a hajzseléd és fogkefédet megtalálod a fürdőszobai szekrényben, a ruháidat pedig bevittem a szobámba, meg fogod találni őket – hadar, mint akit felhúztak és nincs rajta stop gomb.

- Állj! - nyújtom elé a kezem. - Mi van? Mit kerestél te nálunk és minek-

- Ne kérdezősködj, menj és hozd rendbe magad, mert szörnyen festesz - megfordít és lökdösni kezd a fürdő felé. - Két perced van.

Határozottsága teljesen meglep, amitől meg is adom magam. Kérdésekkel teli gondolatokkal teljesítem az utasításait. Mi ez a nagy határozottság? Minek hozta ide a cuccaim? Mit tervez?

- Kész vagy már?! - dörömböl a szoba ajtaján.

- Még öltözök!

Habozás nélkül benyit, mit sem törődve azzal, hogy egy alsógatyán kívül semmi más nincs rajtam. Magam elé tartom a kezemben szorongatott pólót, igyekszem takarni magam.

- Hé! - kiáltok rá. - Süket vagy?!

- Most mit izélsz? - „ez most komoly?” tekintettel néz a szemeimbe. - Szerinted még nem láttam pasit egy szál alsóban?

Elfordul és a szekrényben valamit keresgélni kezd, amíg villámgyorsan magamra kapom a pólót és a farmert.

- Egyébként meg mi ez a felhajtás? - érdektelen tekintettel kezdeményezem a szemkontaktust, amit meg is tart.

- Gondolom éhes vagy, ezért elmegyünk reggelizni.

- Nem vagyok éhes – hazudom.

- A te bajod, én az vagyok – elmosolyodik.

- És nem tudsz magadnak valami ehetőt összedobni? - tisztában vagyok a szavaim súlyával, mégis felteszem a kérdést.

Látom, hogy hevesen kezdene bele egy mondatba, szólásra nyitja száját, de egy hang se jön ki rajta és megint elmosolyodik, így fordul vissza a szekrényhez. Őt ismerve most a fejemhez kellett volna vágnia, hogy mekkora seggfej vagyok, de nem tette. Fura.

- Így akarsz jönni? - állít meg a bejárati ajtó előtt.

- Miért, mi van? - fordulok felé fenyegető tekintettel.

- Na, ne viccelj velem – forgatja a szemeit. - Így nem jöhetsz.

Megragadja a csuklóm és visszarángat a fürdőbe.

- Mit csinálsz?! - háborodok fel.

Nem válaszol, leültet a kád szélére, elém áll és egy hajkefével esik neki barna hajzatomnak. Kezdeném az ellenkezést, de hamar belém fojtja egy hangos pisszegéssel. Csend telepedik közénk, amit csak a falon lévő óra kattogása tör meg minden egyes másodpercben. Gyengéden, óvatosan rendezi helyre a kósza hajszálakat, ami furcsa módon kellemes érzést kelt bennem. Lehunyom a szemeim, csak az óra kattogó hajára és a jóleső érzésre figyelek, ami újra és újra, hullámokban erősödik, Hani minden egyes mozdulatánál. Az idilli hangulatot éles fájdalom töri meg, miközben hallom, hogy néhány hajszálam tépődik ki. Fájdalmasan felszisszenve kapok a fejemhez, a fájó pontra szorítom a kezem.

- Ez fájt! - közlöm hangosan.

- Sajnálom, véletlen volt, én tényleg nem akartam – magyarázkodik, miközben a kitépett hajszálaimat szedegeti ki a fésű fogai közül.

- Te vadállat – szűröm ki a fogaimon ezt a rövid mondatot, remélve, hogy nem hallja.

Szerencsére még mindig a sajnálkozással, bocsánatkéréssel volt elfoglalva, ezért kicsit rájátszottam. Már rég nem éreztem fájdalmat, de annyira szórakoztató volt nézni, ahogy aggódik és bocsánatért esedezik.

- Ennyire fáj? - kezd fél perc után gyanakodni.

- Hajolj közelebb és megmutatom milyen érzés!

Legnagyobb meglepetésemre közelebb hajol. Arcunk közt alig van egy arasznyi távolság, ami zavarba hoz, de ezt leplezem azzal, hogy hajába markolva megfogok egy tincset, amit nem túl erősen, de nem is gyengén húzok meg. Egy hang nem jön ki belőle, meg se nyikkan, csak egy halk kuncogással távolodik el tőlem.

- Most már befejezhetnéd a hisztidet – egy pimasz vigyorral néz.

Benyúl a szekrénybe és egy ismerős tubussal fordul felém.

- Mit akarsz te azzal? - mordulok fel, amint felismerem a hajzselét.

- Ez a lenyalt frufrus frizura már rég óta nem divat...

- Nem érdekel, ez így pont jó – tenyeremmel lenyomom a frufrum.

- Ne makacskodj - megfogja a csuklóm, hogy elvegye a kezem, de nem engedek neki. - Sehun!

- Nem! - próbálja elhúzni az útból a kezem.

- Ne ellenkezz!

- Hagyj!

- De hidd el, hogy-

- Nem!

- Sehun!

- Hani!

- Sokkal helyesebb lennél!

- Jól van!

Durcásan megadom magam, amit széles mosollyal díjaz. Miatta fogok megbolondulni, de most ő az egyetlen, aki mellett elfelejtem minden gondomat és önmagam lehetek.

- Csak hogy tisztázzuk: én mindenhogy tökéletes vagyok – jegyzem meg, kihangsúlyozva a „tökéletes” szót.

- Emeld feljebb a fejed – utasít, mint aki meg se hallotta az előző mondatom.

Megemelem a fejem, tekintetünk összetalálkozik. Fintorogva figyelem, ahogy a ragacsos folyadékot a tenyerébe nyomja és ujjaival a tincseim közé nyúl, felfelé állítva azokat. A kád szélén ülve alacsonyabb voltam nála és tökéletes rálátásom volt a melleire, de igyekeztem kikerülni őket a tekintetemmel, inkább oldalra pillantgattam a fürdőt pásztázva.

- Kész – kiált fel hirtelen, felrángat a kádról és a tükörrel szembe fordít. - Tádáá!

Alaposan szemügyre veszem az alkotását, ami nem is olyan rossz, ahhoz képes, hogy lány.

- Na? - reménykedő tekintettel néz a tükörbe. - Persze, tudom: te mindenhogy tökéletes vagy.

- Pontosan – mosolyodok el.

Miután megfelelt neki a kinézetem, végre elindulhattunk, aminek örültem, mert a gyomrom már vadul kántálta, hogy „Ka-ját! Ka-ját!”. Egyenesen egy kis étterembe vitt, elég céltudatosnak tűnt, amit még mindig furcsállok. Helyet foglalunk egy asztalnál, meglepő módom egy négy személyesnél és ő végig a telefonját nyomkodja, egy apró mosollyal az a szája szélén.

- Miért viselkedsz ilyen furán? - kertelés nélkül rákérdezek a dologra.

- Tessék? - rám se néz, továbbra is a telefonját piszkálja.

Átnyúlok az asztalon és kikapom a kezéből, rögtön utána nyúl és sikerül visszaszereznie. Összefonom magam előtt a karjaimat és sértődötten dőlök hátra a szék támlájának. Elfordítom a fejem a pincér felé, remélve, hogy végre a mi kajánkat hozza, de valami felkelti a figyelmem. Két ismerős integetve közeledik felénk. Közelebb érnek, ekkor jövök rá, hogy Donhae és Luhan az, aki rögtön levágódik a mellettem lévő helyre.

- Hát ti? - fogadom őket határtalan kedvességemmel.

- Öhm... Megláttunk és gondoltuk cseveghetnénk kicsit – válaszol Donghae, miközben helyet foglal Hani mellett. - Úgyis régen beszéltünk.

- Sajnálom srácok – áll fel Hani a helyéről. - Valamit haladéktalanul el kell intéznem, szóval rohanok.

- Hova mész? - kérdezem értetlenül.

- Van mára egy fontos programom, ami teljesen kiment a fejemből – kapkodva felveszi a kabátját. - Sajnálom, majd hívlak, ha lesz időm.

A szemem sarkából látom Luhan bosszankodó tekintetét, miközben figyelem, ahogy Hani elrohan.

- Mostanában elég sokat vagy vele, nem? - vigyorog rám Donghae.

- Nincs köztünk semmi, ha erre akarsz kilyukadni – közlöm.

- Pedig helyes lány – sejtelmes tekintetétől a hideg rázott.

- Kit érdekel? - szólal meg mellőlem Luhan.

Oké, ez a nap egyre különösebb. Mindenki meghülyült ma?