17. Fejezet

Kinyitom a szemeim, reggel van. Az első gondolatom Sehun, nem emlékszem rá, hogy szólt volna, hogy elmegy. Ledobom magamról a takarót, kimegyek a szobából és sietős léptekkel haladok, miközben ujjaimmal bontogatom a nagyobb gubancokat a hajamból. Beérek a nappaliba, rögtön meglátom Sehun-t, aki a kanapén elterülve alszik. Halkan közelebb megyek, hogy kikapcsoljam a tévét és egy ideig figyelem, ahogy alszik. Kezeit használja párnaként, állkapcsán látom, hogy feszülnek izmai és szemöldökeit is enyhén ráncolja. Nem akarom felébreszteni, ezért csendesen kiosonok a konyhába és óvatosan tevékenykedek, ne csapjak nagy zajt, miközben két főre készítek kávét, meg néhány szelet pirítóst. Az utolsó kenyér ugrik ki a pirítóból, egy gyors mozdulattal kapom ki és teszem az egyik tányérba, hogy ne égessen meg. Megfordulok az egyik tányérral és bögrével a kezemben, hogy leüljek reggelizni, amikor meglátom Sehun-t, aki már az asztalnál ül, álmos tekintettel. Ijedtségemben majdnem leejtek mindent a kezemből.

- Felébredtél? - lepakolok elé, amit egy bólintással köszön meg. - Észre se vettem, hogy kijöttél.

Magamnak is leteszem a reggelit és leülök Sehun-nal szembe, aki szótlanul ül és bámulja a tányérját.

- Elvitte a cica a nyelved? - elmosolyodok és bele kortyolok a kávémba.

Nem válaszol, megkomolyodok és továbbra is arcát fürkészem, miközben nekilát az evésnek. Csendben megreggelizünk, elpakolom a piszkos edényeket a mosogatóba, megfordulok és derekam a konyhapultnak támasztom, ölbe tett karokkal nézek Sehun-ra.

- Elmondanád végre, hogy mi van? - kérdezem határozottan.

- Nari – meglepettségemre azonnal válaszol. - Tegnap este nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne üssem meg – rám emeli tekintetét.

- Nőket nem bántunk – ráncolom a homlokom.

- Tudom, ez az egy dolog akadályozott csak meg benne.

- De mégis mit tett, hogy bántani akartad?

Az asztalra könyököl, fejét öklének támasztja és felsóhajt, ami azt sugallja, hogy ez egy hosszú történet lesz.

- Megvolt az első veszekedés Jongin és Nari közt – kezd bele, de már itt felmerül bennem egy kérdés.

- Min vesztek össze?

- Azt nem tudom – vállat von. - Kai eléggé furcsán viselkedett és szerintem nem bírta már szó nélkül hagyni Nari hülyeségeit. De mindegy, a lényeg, hogy fél óra ordibálás után már rájuk szóltam, hogy befejezhetnék végre, ekkor Nari nekem esett, hogy én ne szóljak bele a dolgaikba, törődjek a saját életemmel – az emlékek miatt kezdi felhúzni magát.

- Miket mondott? - lehet, hogy megbánom a kérdésem és most még idegesebb lesz, de furdalt a kíváncsiság.

- Hogy nekem semmi keresnivalóm abban a házban, csak zavarom a légkört.

- Azta – eltátom a szám, nem gondoltam volna, hogy Nari ekkora álszent. - És Jongin hagyta, hogy ilyeneket mondjon neked?

- Dehogy. Az kellett volna még, hogy ő is ellenem legyen – háborodik fel.

- Én sejtettem, hogy ez lesz – felülök a pultra. - Nem volt jó ötlet, hogy Nari beköltözzön.

- El akartam költözni, de Kai lebeszélt róla. Nem akarta, hogy otthagyjam, pedig előbb-utóbb választania kell, hogy én, vagy Nari.

Tudom, hogy több is történt tegnap, látszik rajta, hogy nem akar mindent elmondani, ezért nem is erőltetem.

- És megint egyből hozzám szaladtál – huncut mosolyra húzom a szám, szemöldökeim párszor megemelem.

- Ja – oldalra tekint, mint aki zavarba jött.

- Valld be, hogy élvezed a társaságom.

- Nagyon – rövid választ ad, de arról ordít a szarkazmus.

- Seggfej vagy – vágom sokadszorra a fejéhez.

Leugrok a pultról és elindulok kifelé, de az ajtóban eszembe jut valami fontos, ezért megtorpanok és vissza fordulok, Sehun felé.

- Mit felejtettem el tegnap?

- Mi? - értetlenül visszakérdez.

- Írtál sms-t, hogy valamit elfelejtettem – válaszomra elmosolyodik.

- Seggfej vagyok, úgyhogy nem mondom el – végignyal alsó ajkán.
Hirtelen majd' pukkadni tudnék a dühtől, nyelvet öltök rá és kitrappolok a konyhából.

Különösebben nem zavar a jelenléte, sőt talán még örülök is neki, hogy nem vagyok teljesen egyedül a lakásban. Kilépek a zuhany alól, szárazra törlöm magam és öltözni kezdek. Felveszem a fehérneműt, bele bújok a nadrágba és épp gombolnám össze, amikor meghallom Sehun hangját.

- Csörög a telefonod – kiabál a nappaliból. - A főnököd keres!

A főnököm? Lefagyok egy pillanatra. Jesszus! Kirongyolok a fürdőből egy szál nadrágban és melltartóban, elveszem a telefon Sehun-tól, aki felvonja egyik szemöldökét és mosolyogva néz végig rajtam.

- H-hallo? - félénken veszem fel.

- Han Hyehwa! - kiált rám a főnököm. - Mi a franc van magával?!

- Nagyon sajnálom, én-

- Jöhet, hogy aláírja a felmondási papírját – meg se várja, hogy bármit reagáljak, megszakítja a vonalat.

- Basszus – nézek elhűlve magam elé.

- Hogy tudod elfelejteni még a munkahelyed is? - nevet rajtam Sehun.

Bevágok felé egy fintort és visszamegyek a fürdőbe. Annyi minden történt, hogy teljesen ki is ment a fejemből, hogy véget ért a betegszabadságom és be kellene mennem dolgozni. Egy ideig még agyalok ezen, majd nevetek egyet a saját hülyeségemen és elhagyom a fürdőt, ezúttal teljes ruházatban. Bemegyek a szobámba és pakolászni kezdek, megágyazok, a felesleges ruhadarabokat visszateszem a szekrénybe. Halk kopogásra leszek figyelmes, Sehun áll a nyitott ajtóban, megvárja amíg tekintetem találkozik az övével.

- Kérdezhetek valamit? - nekidől az ajtófélfának.

- Ne kímélj – sóhajtva fordul felé.

- Mi a véleményed Luhan-ról? - elmosolyodik.

- Luhan-ról? - értetlenül pislogok.

- Ühüm.

- Hát... öhm. Nem tudom, nem igazán ismerem, ezért nincs róla különösebb véleményem.

- Ugyan már – közelebb jön, elém áll. - Mit gondolsz a külsejéről? Helyes, nem igaz?

- Mire akarsz kilyukadni? - felvonom az egyik szemöldököm.

- Csak válaszolj a kérdésemre.

- Oké, szerintem helyes – válaszomra még szélesebb lesz a mosolya.

- Ezt most magamra veszem, mert hasonló az arcunk – kivillantja fehér fogait.

- Az lehet, de te seggfej vagy és elcsúfít a személyiséged – elmosolyodok a reakcióján, hirtelen komor tekintete lett a szavaim hallatán.

- Hagyjuk – grimaszol, hogy tudtomra adja nemtetszését.

- De mi ez a kérdezősködés?

- Semmi, csak érdekelt, hogy mit gondolsz róla.

- Ok nélkül ez nem érdekelne téged – gyanakvóan méregetem arcát.

Csak elmosolyodik és megfordul, indulna ki a szobából, de nem hagyom, hogy ott hagyjon, csuklója után nyúlok és mind a két kezemmel megfogom.

- Addig nem mész el, amíg ezt meg nem magyarázod – közlöm határozottan.

- Mégis mit kéne megmagyaráznom? - felém fordul, egy sunyi vigyorral a képén.

- Ne játszd a hülyét! - förmedek rá.

- Barátok vagyunk, igaz? - hirtelen témaváltásával meglep.

- Öhm... igen? - válaszolok bizonytalanul.

- Akkor bízz bennem, idővel mindent megtudsz majd – mosolyog.

- Bízni? Benned? Hah, jó vicc.

- Fejezd be a szemtelenkedést! - csattan fel, én csak nevetek rajta. - Kihúzod a gyufát, kislány – hangja fenyegető, de nem veszem komolyan.

- Mi az, hogy kislány? Csak egy évvel vagyok fiatalabb nálad és te is egy vén róka vagy már – nyelvet öltök.

- Vén róka? - ismétli magas, felháborodott hangon.

Hirtelen felkap, az ágyra dob, combjaimra ül, a térdeivel összefogva azokat és megint egy csiki támadással indul ellenem. Eltalálja az összes pontot, ahol csiklandós vagyok és már folynak a könnyeim a nevetéstől, miközben ficánkolok alatta. Kezeimmel a vállánál fogva próbálom eltolni magamtól, de meg se moccan, ezért csak viháncolok és levegőért kapkodok. Egy percnyi kínzás után végre abba hagyja, de továbbra is rajtam ücsörög, miközben én a könnyeimet törlöm és igyekszem megnyugodni.

- Te vadállat – nyögöm erőtlenül, amit egy győzelmi mosollyal figyel.