7. Fejezet

Nem értek semmit. Bunkó, rideg és elutasító, mégis a tetteivel egy pillanat alatt meghazudtolja saját magát, Sehun. Teljesen összezavarodtam. Próbálok rendet tenni a fejemben, miközben leszállok a buszról és gyalog fejezem be az utat hazáig. A meleg lakásban levetem a téli kabátom, sálam is kibontom nyakamból és a televízió elé telepedve telefonomra pillantok. Lenémítottam, mielőtt az orvoshoz értem és most veszem észre, hogy jött egy üzenetem Kai-tól:

Hogy vagy, Hercegnőm?

„Hercegnőm”? Pislogva olvasom újra azt a bizonyos, vessző utáni szót, hátha rosszul látom. Lágy mosolyra húzott ajkakkal pötyögném vissza a választ, de közbe vág a kis készülék csengőhangja és Heeyoung neve a kijelzőn.

- Na, mi a helyzet? - szól bele izgatottan, miután felveszem.

- Istenem, de édes ez a Kai – áradozik, miután elmeséltem a tegnapi napom. - És nem is történt köztetek semmi?

- Miért, minek kellett volna?

- Hát... egy ágyban feküdtetek-

- Heeyoung! - visítok fel. - Most állj le.

- Jól van, na – kuncog. - Majd értesíts ám, ha történne valami!

- Most komolyan ezt akarod csinálni? - érzem, hogy vörösödök.

- Oké, befejeztem. Leteszem, majd beszélünk.

- Szia...

Kezeimmel legyezni kezdem arcom, hogy enyhítsem az égő érzést. Nagy sóhajt engedek ki ajkaim közül és megírom a választ Jongin üzenetére:

Jól vagyok, köszönöm. Épségben haza értél, ugye?

Pár másodperccel később újra megcsörren a telefon, ezúttal az ő nevével a kijelzőn.

- Szia, remélem nem rosszkor, de lenne egy sürgős dolog – hangja bizonytalan.

- Mi lenne az? Baj van? - aggódok.

- Csak találkozzunk, ígérem gyors leszek, de ezt személyesen kell közölnöm.

Fél órával később már a parkban állok és várom őt, miközben felemészt a kíváncsiság és az aggodalom keveréke. El sem tudom képzelni, hogy mi lehet ennyire sürgős. Megpillantom őt, elindulok felé és egymáshoz közeledve arcát fürkészem. Kétségbeesettség és tanácstalanság keveréke tükröződik róla. Megállunk, szemben egymással és várok, hogy megszólaljon, de habozik. Látszik rajta, hogy keresi a szavakat.

- Mi történt? Mi a baj? - buknak ki belőlem a kérdések.

Egyenesen szemeimbe néz, majd váratlanul magához húz és szorosan átölel. A kisebb sokk után kiveszem kezeimet kabátom zsebeiből és viszonzom ölelését, mire felsóhajt. Hosszú másodperceken át állunk a szállingózó hópelyhek alatt és türelmesen várok. Érzem, hogy ölelését még egy fokkal szorosabbá teszi.

- Ne haragudj, de nehéz most bármit is mondanom – mondja halkan a fülembe.

- Jongin, megijesztesz...

- Egy ideig nem látjuk egymást – távolodik el az ölelésből, de kezei továbbra is vállaimon pihennek.

- Miért? Mondd már, hogy mi van! - sürgetem aggódva.

- Édesanyámnak szívrohama volt és kórházba került - lecsúsztatja rólam kezeit, - ezért egy időre a szüleimhez költözöm, Geumsan-ba, Korea déli részére.

- Istenem... – ül ki a döbbenet arcomra, keresem a megfelelő szavakat.

Csend telepedik közénk, figyelem Kai földre szegezett tekintetét és egy szót se tudok kinyögni. Az agyam kattog, próbálnék valami bíztatót mondani, de semmi nem jut eszembe.

- Én... - nyelek egy nagyot és megrázom fejem. - Ne haragudj, de nem találok szavakat – vallom be végül.

Felemeli fejét és egy pillanatra az égboltra néz, majd egy gyengéd mosollyal tekint rám és egy rakoncátlan tincset óvatosan simít ki arcomból.

- Nem is kell, csak valamit tegyél meg nekem.

- Persze, bármit – bólintok rögtön.

- Ne hagyd, hogy Sehun egész nap csak ücsörögjön otthon – mosolya egy vigyorrá változik. - Ha nem nyaggatják, akkor képes egész nap a tévé előtt zabálni.

- Ehh – kellemetlen mosoly ül arcomra. - Miért pont én? Ott van neki például Luhan...

- A srácok nem tudják kirángatni. Velem sok dolgon keresztül ment az évek során, ezért nekem a legtöbbször szót fogad – felnevet, amit jó hallani a jelenlegi helyzetét illetően. - Ne aggódj, meg fogom beszélni vele, hogy amíg én nem leszek itt, addig te veszed át a helyem.

- De én-

- Kérlek – fojtja belém a vonakodást. - Igazából bír téged, szóval-

- Mi? - ezúttal én szakítom félbe.

Csak mosolyog és egy újabb ölelésbe invitál. Viszonzom, gondolataimban próbálok helyette választ adni magamnak.

- Nagyon fogsz hiányozni – suttogja.

- Te is nekem. Kívánom, hogy anyukáddal minden rendben legyen...

- Ígérd meg, hogy nem szeretsz bele senkibe, amíg távol leszek.

Próbálom magamban értelmezni mondatát, miközben eltol magától és gyengéd mosollyal az arcán, lassan kezdi csökkenteni arcunk közti távolságot.

Lehunyom pilláimat és várom ajkai érintését, amik hosszasan tapadnak homlokomra, miután eltolta a sapkámat az útból. Eltávolodik, megigazítja a kötött anyagot és nehézkesen, de felnyitom szemhéjaim, hogy tekintetünk találkozhasson.

Csendben, kézen fogva sétálunk a városban, amíg meg nem érkezünk a lépcsőház elé. Keserédes érzés volt bennem, boldog voltam, de sajnáltam Kai-t és szomorú voltam, mert ki tudja, hogy mikor látjuk egymást legközelebb. Szembe fordulok vele és a másik kezemet is megfogja, majd újra közeledik felém egy puszira. Nem hunyom le a szemem, megszeppenek, amikor észre veszem, hogy egyenesen az ajkaimra céloz övéivel. Lábujjhegyre állok és lassan lefelé irányítom szemhéjaimat. Az idő befagy, a hópelyhek megállnak körülöttünk a levegőben és szinte érzem már puha párnáit, de egy pillanat alatt megtörik a varázs.

- Khm... - jön a hang mögülünk, amire szétrebbenünk.

Csalódott voltam, mert már annyira közel volt és felerősödött bennem a harag, amikor megláttam Sehun-t, zsebre tett kezekkel ácsorogni, pár méteres távolságban.

- Megzavarom a romantikus pillanatot, mert egy bizonyos személy nem hajlandó felvenni az okostelefonját, amikor keresik – zsémbelődik, leszidást sugárzó hangnemmel. - Valahogy sejtettem, hogy itt leszel...

- Jobbkor nem is jöhetnél – Kai-ról ordít a szarkazmus, látom rajta, hogy dühös. - Magunkra hagynál? - teszi fel a költői kérdést.

- Nem.

- Nem? - fordul felé teljes testével, ösztönösen karja után kapok. - Menj el, majd otthon beszélünk.

- Nincs nálam kulcs, mert mielőtt az orvoshoz mentem, azt mondtad nem mész sehova – forgatja szemeit, hogy még jobban felbosszantsa.

Kai nem szól semmit, zsebében turkál és egy csörgő kulcscsomót hajít felé, amit Sehun épphogy elkap, mielőtt fejéhez vágódna.

- Most menj – utasítja bosszúsan.

- Mi van veled? - látszik rajta, hogy direkt húzza tovább Kai agyát.

- Sehun... - szólítom meg, mielőtt Jongin mondana valamit, aminek rossz vége lenne. - Kérlek – tekintetemmel próbálom megértetni vele a helyzetet.

Ingerülten méreget minket, majd egy szemforgatás kíséretében hátat fordít és elsétál.

- Basszus... - fordul vissza felém Kai. - Nem akartam így összekapni vele – megvakarja tarkóját.

- Jongin – felhívom magamra a figyelmét. - Menj vele – mosolyogva bíztatom és egy puszit nyomok arcára.

- Vigyázz magadra – ő is megajándékoz egy puszival az arcomon, majd barátja után megy.

Figyelem, ahogy utol éri és beszélnek valamit. Elmosolyodok, amikor megölelik egymást, majd elindulnak. Jongin hátra fordul és még int nekem, amit viszonzok.

Épp indulnék én is a lépcsőház felé, amikor észre veszem, hogy Sehun is hátra pillant a válla felett, de abban a másodpercben vissza fordul, amint tekintetünk találkozik. Ismét sikerült meglepnie.

6. Fejezet

Érzem, hogy gyengéden simogatják a hajam, játszanak kócos tincseimmel. Felnyitom pilláimat és egy meglepett szépfiú mellett találom magam.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – elveszi kezét és megbánó tekintettel néz, - csak annyira édes voltál és...

- Semmi gond – nyugtatom.

Hirtelen felül és háttal nekem törökülésbe vágja magát, fejét lehorgasztja, közben barna hajkoronájába túr.

- Sajnálom, hogy mellettem kellett ébredned, nem tudom mi ütött belém, hogy ezt tettem...

- Jongin – szólítom meg, mire elhalkul szégyenkező hangja.

Feltápászkodok, háta mögé mászok és habozva ugyan, de végül átölelem, kezeimet összekulcsolom mellkasa előtt, állam a vállának támasztom.

- Egyáltalán nem zavart. Amúgy is tartozom, mert hála neked, már sokkal jobban érzem magam – elmosolyodok.

- Semmiség – oldalra fordítja fejét, meglepődik arcunk közelségén és gyorsan elfordítja, de látom a pírt orcáján. - De... de azért me-menj orvoshoz... - zavarában dadog.

- Rendben – elengedem ölelésemből.

- Elkísérlek – közli felbátorodva, miután megnőtt köztünk a távolság.

- Nem szükséges, már így is sok mindent tettél értem.

Nagy nehezen, de meggyőztem, hogy egyedül is oda találok. Nem lett volna gond, ha elkísér és jól esik a gondoskodása, de nem akarok visszaélni a kedvességével, ráadásul ott van Sehun, aki szintén beteg. Nem ismerem Kai-t rég óta, de teljesen belopta magát a szívembe, mosolyával és gondoskodásával teljesen levett a lábamról. Ezt nem nevezném még szerelemnek, az biztos, hogy már most érzek valamit iránta, de nem akarom elsietni a dolgokat, mert hamar véget érhet.

Belépek az orvosi rendelő várótermébe, illedelmesen köszöntöm azt a pár, várakozó embert. Valaki felköhög és a tekintetem egyből az irányába szögeződik. Elmosolyodok és helyet foglalok az illető melletti üres széken.

- Szia – köszönök, de rám se néz.

- Miért csinálsz úgy, mintha jóban lennénk? - kérdezi ridegen, szinte suttogva és lassan felém fordítja fejét.

- Nem csinálok úgy, gondoltam inkább ide ülök, mint egy idegen mellé – sértődötten elfordulok Sehun-tól.

- Egyáltalán nem ismersz, én is egy idegen vagyok számodra...

- Ha ennyire zavarlak, akkor-

Közben állnék fel, de megfogja a karom és vissza húz a székre, a szó is a torkomon akadt. Meglepettségemet elrejtve, magyarázatra várva nézek rá, de egy szót se szól, elenged és tekintetét leveszi rólam. Rá hagyok és csendesen telnek a percek, néha Sehun köhögése visszhangzik, miközben az emberek fogynak a váróból.

- Kai mikor ért haza? - töröm meg halk kérdésemmel a köztünk lévő csendet.

- Nem tudom, mert még... - hirtelen elhallgat. - Várjuk... tegnap végig veled volt? - homlokát ráncolva fordul felém.

- Igen – bólintok. - Nem tudtál róla?

- És még éjjel is ott volt? - kérdésére ismét bólintok. - Pff... - elfordul.

Zavart arcát fürkészem, gondolkozva azon, hogy most mi járhat a fejében.

- Talán ez baj? - bizonytalan a hangom.

- Hol érdekel engem, hogy mikor, mit csináltok? - von vállat. - Nekem tökmindegy.

Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy az orvos asszisztense behívja a következőt és Sehun besétál. Körbe nézek és rájövök, hogy egyedül maradtam a teremben és gondolatban próbáltam értelmezni Sehun viselkedését, de semmire se mentem. Amikor kijött a rendelőből teljesen átnézett rajtam, a szokásos kifejezéstelen arcával elment, meg se próbálkoztam elköszönni tőle, úgyse köszönt volna.

Egy gyors vizsgálat után én is elindultam haza, kiléptem az utcára és felfedeztem, hogy ismét szállingózik a hó. Kabátom zsebébe rejtettem kezeim és hallgatom a friss hó jellegzetes ropogását lépteim alatt. Elfordulva a sarkon meglepetten megtorpanok, Sehun miatt, aki a 180 centiméteres magasságával került elém a semmiből. Sarkam talpa meg is csúszik, én pedig majd' hanyatt vágódok, de sikerül megtartanom egyensúlyom.

- Sehun? - pislogok nagyokat, hátha csak hallucinálok.

- Unalmas lett volna egyedül sétálni – közli, köhög egyet, majd elindul és pár méter után megállva visszafordul felém. - Nem jössz?

Az értetlen tekintet rajtam marad, bólintok és megindulok felé.

Együtt sétálunk, utcáról utcára és újra rádöbbenek, hogy Sehun nem valami beszédes.

- Most van nálad kulcs, ugye? - csipkelődök mosolyogva.

- Kai-nak az a legjobb dolga, hogy rólam beszél?! - kapja rám tekintetét.

- Nyugalom – elkomolyodok. - Ne kapd fel a vizet, én csak próbáltam valami beszélgetéshez hasonló dolgot kezdeményezni – forgatom a szemeim.

- Ne haragudj, de fájó torokkal semmi kedvem kommunikálni veled – árad belőle a szarkazmus, miközben újra előre néz.

- De azért megvártál, mondván, hogy „unalmas le-”

- Tudom, hogy mit mondtam – fojtja belém a szót felmordulásával.

Rá hagyok és az út további része szótlanul telik el.

- Senshine! - kiáltja valaki a távolból.

Sehun megáll és megfordul a hang irányába, én is így teszek. Egy fiú sietett felénk, miközben a kezével kalimpált. Elénk érve megállt és szemügyre vettem arcát. Aranyos mosoly, hatalmas szemek, szőke tincsei kificcentek néhány helyen sapkája alól és arca olyan, mint egy porcelán babáé. Az összhatás egy őzre emlékeztetett.

- Oh – pislogott rám. - Te a gyorsétteremben dolgozol, ugye? - szegezi rám mutatóujját.

- Igen – bólintok.

- Nem is tudtam, hogy jártok – mosolya még szélesebbre húzódik?

- Mi?! Dehogy! - förmedünk rá, majdnem egyszerre.

Meglepetten nézünk egymásra, a nagy összhang hallatán.

- Jól van, na – kuncog Bambi. - Egyébként Luhan vagyok – meghajlás helyett csak biccent fejével.

- Hani – én is úgy teszek.

- Na jól, van, ne most ismerkedjetek – szólt közbe Sehun. - Fázok, nem akarok itt ácsorogni. Hova mész? - fordul barátja felé.

- Donghae hívott, hozzá indultam. Nem jössz?

Savanyú uraság tanácstalanul néz rám. Jelen pillanatban, szívem szerint látványosan kiakadnék és ordítoznék a bunkó viselkedése miatt, de megtartom magamban. Megköszörülöm a torkom, hogy biztosan legyen hangom, amikor megszólalok.

- Én megyek. Örültem, Luhan – elmosolyodok. - Sziasztok.

Sarkon fordulok és megyek tovább. A számításaim bejöttek, Sehun most se volt hajlandó köszönni, ami már meg se lepett. Meglátok egy buszt közeledni, ezért gyorsítok lépteimen, hogy odaérjek a megállóhoz. Épp elérem a buszt és lehuppanok az egyik ülésre.

Luhan PoV:

- Ne haragudj, Lulu, nem érzem túl jól magam, inkább haza megyek.

- Te most futni akarsz a csaj után? - teszem fel a kérdésem, fintorogva.

- Mi? - meglepődik. - Dehogy futok utána – össze húzza szemöldökeit.

Hátra fordul, én is elnézek válla mellett és nézzük, ahogy Hani felszáll a buszra. Kérdően figyelem Sehun-t, tekintete kifejezéstelen, de mégse olyan, mint amilyen szokott lenni.

- Na, biztos nem akarsz jönni? - vonom magamra a figyelmét.

Egy ideig gondolkozik, de végül rábólint és együtt megyünk tovább.

A sejtésem beigazolódott, számítottam rá, hogy a busz ablakait fogja fürkészni, mikor elhalad mellettünk a jármű egy halk sóhajt hallat. Arcomra kiül a zavartság, miközben eltervezem, hogy a végére járok a furcsa viselkedésének.

5. Fejezet

Kai PoV:

Szakad a hó, arcomat félig a kabátom gallérjába bújtatom és sietős léptekkel haladok az utcán. Egy buszmegálló mellett haladok el, ahova éppen érkezik egy busz, így kihasználom az alkalmat és felszállok rá. Leülök az egyik ablak melletti helyre és bámulok kifelé, gondolataimba mélyedve. Pontosabban Hani-ra gondolok. A hosszú, barna hajára; a csillogó barna, szemeire; édes nevetésére. Szerelmes vagyok. Szeretem őt, de még nem mondhatom el neki, ezzel csak elijeszteném.

Kiérek Szöul külvárosába, a magas épületeket leváltják a családi házak. Leszállok a buszról, még egy utcányit sétálnom kell és meg is látom a házam, aminek a tetejét már vastag hóréteg borítja. Gyorsítok lépteimet, majd futásnak eredek, amint meglátok valakit a lépcsőn, összehúzódva ücsörögni.

- Sehun? - állok meg előtte.

Lassan felemeli térdeire hajtott fejét és a hópelyhektől hunyorogva néz fel rám. Arca láthatóan sápadt, egész testében remeg és hallom, hogy fogai vacognak.

- Nincs nálad kulcsod? - várom válaszát, de meg se szólal.

Felsegítem, egymásba karolunk és besietünk a házba.

Hani PoV:

Kinyitom a szemeim, fel akarok kelni, de meg se bírok mozdulni. Próbálok nyelni és a torkomba hatalmas fájdalom nyilall, a fejem zúg, ráadásul árad belőlem a hő, érzem, hogy lázas vagyok. Elnyújtózkodok az ágy másik végéig, a telefonomért és felhívom a főnököm, hogy nem tudok bemenni, felsorolom neki a bajaimat. Az orromra köti és megígérteti velem, hogy orvoshoz kell mennem. Magam mellé teszem a mobilom, átfordulok a másik oldalamra és próbálok visszaaludni.

Nem tett jót az a tegnapi hócsata...

Egy idegesítő hangra ébredek, valahonnan mellőlem és rádöbbenek, hogy ez az én csengőhangom. Csukott szemmel tapogatózok a hang irányába, meg is érzem a mobilom, de véletlenül lelököm az ágyról és a fejembe éles fájdalom hasít a hangtól, ahogy a parkettára csattant. Szenvedek, mozdulatlan akarok maradni, szemhéjaim fel se nyitom, csak fekszek, mint aki meghalt. Pár perc után és hallom a készülék rezgését a padlón, de nincs erőm reagálni bármit is.

Ismét elalszom.

Ezúttal arra ébredek, hogy valaki csönget. A csengő hangja számomra most olyan, mintha egy légkalapáccsal dolgoznának a koponyámon. Nagy nehezen feltápászkodok, lábaimat bele bújtatom a mamuszomba, felhúzom a lila, virágmintás köntösömet és az ajtó felé csoszogva megkötöm az övet. Ajtót nyitok és szemeimmel akaratlanul hunyorítok végig, ezért kell másodperc, hogy megismerjem Kai-t. Egy mozdulattal a fejemre húzom a köntös kapucniját, hogy ne lásson ilyen ramaty állapotban. Az orromig húzom, így én se látom őt.

- H-hát te? - kérdezem rekedt hangon.

- Látni akartalak és a gyorsétteremben azt mondták beteg vagy, ezért gondoltam meglátogatlak. Remélem nem gond – hangján érződik szégyenlős mosolya.

- Nem gond – kilesek a puha anyag mögül, meg akartam győződni róla, hogy egyedül van. - De nem szeretném, ha elkapnád, vagy valami – elmegy a hangom, ezért megköszörülöm a torkom.

- Részben hibásnak érzem magam, hogy megbetegedtél...

- Ugyan már – vágtam közbe. - Erről nem te tehetsz – elmosolyodok és pár másodpercig mindketten hallgatunk.

- Öhm... beengedsz?

- Jaj, persze – állok félre, miközben leveszem a kapucnit.

Becsukom mögötte az ajtót és hagyom, hogy körbenézzen az előszobában. Beljebb sétál és megpillantja a konyhát, egyből bemegy. Követem, figyelem, ahogy egy szatyrot tesz az asztalra.

- Mi az? - érdeklődöm.

- Anyukám folyton ezeket tömte belém, amikor beteg voltam és hamar meggyógyultam, ezért hoztam neked is – vigyorog.

- Oh... - pislogok nagyokat.

- A főnököd mondta, hogy mi a bajod, ezért rögtön tudtam, hogy mi kell neked. Epres tea, fájdalom csillapító, láz csillapító, köptető és méz – sorolja, miközben kipakolgatja az asztalra.

- Nem kellett volna... - keresem a szavakat, egyszer körbe fordul, szemügyre veszi az egész konyhát, mint aki meg se hallott.

- Főzök teát, beveszed a gyógyszereidet, aztán pihensz, oké? - rám néz.

Várja a válaszom, de én meg se tudok szólalni teljesen leblokkoltam. Nem tudom, hogy a dögös mosolyától, vagy a jól eső gondoskodásától estem-e ilyen állapotba. Biztos, ami biztos: kellemes érzéssel tölt el, hogy gondolt rám és velem van.

- Hani?

- Igen – pillantok rá. - Ja, tényleg. Öhm... nem kellene ennyit törődnöd velem – valószínűleg a láztól, de össze-vissza beszélek.

- Ez semmiség. Ráadásul Sehun is lebetegedett...

- Tessék? - meglepődök.

- Vagy egy órán át ücsörgött a ház előtti lépcsőn, amíg haza nem értem, mert nem volt kulcsa és teljesen átfagyott...

- Oh – bizonytalanságot mutatva körbe pillantok a helyiségben.

Kai másodpercekig arcomat fürkészi, lassú léptekkel indul felém, majd megáll előttem, értetlenül nézek fel szemeibe. Homlokomra helyezi tenyerét és láthatóan megilletődik, már-már megijed.

- Huh – fújtat és elveszi kezét. - Le kell nyomnunk a lázad, mert szinte lángolsz... - kedves hangulatát egyből aggodalom váltotta le.

Leültet a legközelebbi székre és hirtelen úgy érzem magam, mint aki annyira gyenge, hogy egy pillanat alatt el tudna aludni. Nehezen, de nyitva tartom szemeimet és figyelem, ahogy Kai tölt egy pohár vizet, majd orrom elé tolja egy fehér, kör alakú pirulát is. Készségesen elveszem tőle, vízzel kísérem le a gyógyszert és a poharat visszanyújtom.

- Köszönöm, Jongin...

- Ne köszönd, mert nem fog használni – elmosolyodik.

- Bemegyek, lefekszem – közlöm.

Fel is kelek a székről, de megszédülök és rögtön a falnak támasztom a kezem, hogy megtartsam magam. Szerencsére Kai segít és bekísér a szobámba, lefektet az ágyra és betakar. Meg akarom köszönni neki, de nem tudok egy hangot se kiejteni, csak egy mosollyal üzenem neki.

Félig lehúzza a redőnyöm, így félhomály lesz a szobában, majd csendesen kimegy.

- Ébren vagy? - lép be halkan.

- Ühhüm – adom a választ.

- Hogy érzed magad?

Odajön az ágy mellé, amíg én ülőhelyzetbe tornázom magam. Kezében lévő tálcát, amin a gyógyszerek és a tea van, az éjjeliszekrényre teszi.

- Sokkal jobban – válaszolok. - És ez neked köszönhető.

- Ezt jó hallani – egymásra mosolygunk. - Akkor én nem is zavarlak tovább, pihenj – elindul kifelé.

- Várj – szólok utána. - Ha nincs dolgod, akkor most itt ne hagyj – mondom kétségbe esett hangon és a takarómat markolászom.

Vissza fordul és a reakciómra felnevet.

- Nincs dolgom, de pihenned kell, különben nem gyógyulsz meg – közli atyáskodóan.

- Ugyan már – legyintek. - Belegondoltam és rájöttem, hogy alig tudunk valamit egymásról... Beszélgetés közben is tudok pihenni – erősködök.

- Legyen – sóhajtja megadóan.

Izgatott kislány viselkedéséhez hasonlóan, vigyorogva csapkodtam meg magam mellett az ágyat. Vonakodva ugyan, de helyet foglalt mellettem, az ágy szélén.

- Mit szeretnél? - emeli meg az egyik szemöldökét.

- Mesélj magadról...

Elkezdtünk történeteket mesélni egymás gyerekkoráról, de közben valahogy elnyomott az álom.

Teljesen sötét van a szobában, mikor kinyitom a szemeim, csak az utcai lámpák fénye világítja be halványan a szobát. Édes illat csapja meg az orrom és ekkor felfedezem magam mellett Jongin-t. Aranyosan, nyugodtan alszik, légzései egyenletesek és egy apró mosoly bujkál szája sarkában. Látványa engem is mosolyra késztet, közelebb húzódok hozzá és mellkasához bújva, újra lehunyom szemeimet. Pár másodperccel később érzem, ahogy kezét derekamra vezeti és közelebb húz magához, de még mindig alszik. Mosolyogva, nagyokat dobbanó szívvel alszom el.

4. Fejezet

Elhűlve nézem a kezeinket, szinte megáll az idő és a fülemben hallom szívdobbanásaimat. A szavak belém ragadnak, pillangók ezrei repkednek a gyomromban és egész testemben elönt a boldogság. Felpillantok Sehun arcára és a pillanatnyi örömöm el is tűnik. A szokásos arckifejezésével lelöki a kezem a köztünk lévő könyöklőről, hogy elfoglalhassa az egészet. Tipikus...

Kissé csalódottan és megtörve térek vissza a filmhez.

Kilépünk a mínuszokkal teli, szinte fagyos levegőre, ráadásul a hó is akadályt nem ismerve szakad az égből. Összehúzom magam, arcom felét a sálam alá rejtem és a kezeim is jó mélyre a zsebembe dugom.

- Nekem tetszett a film – lépked mellém Heeyoung.

- Én nem értettem belőle szinte semmit – mormolom a sálamba.

- Talán, ha a filmet nézted volna és nem Kai-val baromkodsz, ami baromi idegesítő volt, még értetted is volna a film lényegét – jegyzi meg Sehun gúnyosan.

Elkap a düh és Kai tekintetét keresem a havazástól hunyorogva, de rájövök, hogy nincs velünk és azonnal megtorpanok.

- Hol van Jongin?

Körbe nézünk, eltelik pár csendes másodperc, majd egy sebesen repülő hógolyó csapódik Sehun vállának.

- Mi a...? - felmordult és lesöpri magáról a havat.

Ekkor jön egy újabb, ami ezúttal az én kabátomnak csapódik, mire ijedten megugrok. Heeyoung-gal értjük az üzenetet, ő egy oszlop mögé, én pedig a fal fedezékébe bújok. Csupasz kezeim azonnal piros színben pompáznak, ahogy bele nyúlok és golyót próbálok formálni a friss hóból. Kilesek a fedezékemből és megpillantom a rengeteg, szálló hópehely „függönyben” Kait. Becélzom és kezem teljes erőmből meglendítve eldobom a hideg, jeges golyót. Épphogy eltalálom a cipőjét, felém néz és egyből meg is pillant. Arra leszek figyelmes, hogy Heeyoung is támadást indított és sikerült is eltalálnia Kai karját.

- Kettő egy ellen? Ez így nem ér! - nevet fel, miközben kezei közt alkotja a lőszert.

Pontosan felém dobja, nemes egyszerűséggel befordulok a fal mögé és hallom ahogy a hó bele csapódik a tömör betonba. Lehajolok, megfagyott, nedves ujjaimmal nem törődve újabb gömböt alkotok, kifordulok biztonságos fedezékemből és dobok. Figyelem, ahogy repül, kezeimet azonnal szám elé kapom és egy kisebb sikolyt hallatok, amikor látom, hogy a mit sem sejtő Sehun-t találom, ráadásul egyenesen az arcát.

Odafutok hozzá és megérintem vállát, miközben ő a kristályos nedvességet söpri ki arcából.

- Ne haragudj... Jól vagy? - keresem tekintetét.

Hallom a hátam mögött Kai nevetését felé fordulok és nézésemmel hallgatásra utasítom, amit nagy nehezen, de megtesz.

- Te barom! - söpri le magáról a kezem Sehun. - Normális vagy?!

Most először látok az arcán érzelmet és ez nem mást, mint méreg.

- Nagyon sajnálom, nem téged akartalak...

- Ne viselkedj úgy, mint egy óvodás, te szerencsétlen!

- Ne beszélj így vele! - lép mellém Kai. - Higgadj le, ez csak egy kis hó!

Sehun megszívja tüdejét levegővel, elindul, mellettem elhaladva meglök a vállával és minden szó nélkül elsétál.

- Bocsánatot kérek, az ő nevében...

- Nem szükséges, Jongin – erőltetek egy mosolyt, bár nehéz úgy, hogy az előbb Sehun átgázolt rajtam.

Heeyoung-ra pillantok, aki rosszallóan rázza a fejét. Elér egy nagyon szellő, amitől kiráz a hideg és megremeg az egész testemben. Jongin ezt észre veszi, fedetlen kezeimet az ő széles tenyereibe veszi és szája elé emeli. Jól eső melegség tölt el, ahogy forró levegőt lehet megfagyott ujjaimra.

- Khm... - töri meg a romantikus pillanatot Heeyoung. - Skacok, induljunk, mielőtt idefagyunk.

- De nem kéne megkeresni Sehun-t? - pillantok abba az irányba, amerre ment.

- Biztos hazament...

Elindulunk, Kai csak az egyik kezem engedi el, a másikat továbbra is fogja és az övével együtt dugja a kabátja zsebébe, szabad kezem pedig a sajátomba helyezem. Így tesszük meg az egész utat, csendesen, a hóesésben, az esti, kivilágított utcákon.

- Jó éjszakát.

- Vigyázz magadra – köszönök el tőle a lépcsőház előtt.

Célzóan Heeyoung-ra pillant, aki veszi a lapot és bemegy, így kettesben maradunk.

- Figyelj – sóhajt. - Meg kell értened valamit... - elhallgat, arckifejezése elkomolyodik.

- Valami gond van?

- Nem, csak Sehun... ne haragudj miatta, valójában nem így szokott viselkedni, csak most...

- Megértem – félbe szakítom, aminek láthatóan örül. - Nem kell, hogy miatta kérj mindig bocsánatot – elmosolyodik.

Viszonozza a mosolyt, egyik kezét vállamra vezeti és érzem, ahogy egyre közelebb húz magához. Szívem hevesebben kezd dobogni és meghatottan meredek Jongin csillogó, barna szemeire. Lehunyom a szemeimet és várok, amíg meg nem érzem puha ajkait a homlokomon. Egy hosszas, érzelmes puszit nyom rá, majd eltávolodik.

- Siess be, mielőtt megfázol – mosolyog. - Remélem minél előbb láthatlak.

- Mindenképp.

Megvárom, amíg elengedi a kezem, intek neki, a lépcsőkön felszaladok és belépek a meleg lakásba. Kellemes érzés tölt el, ahogy a fűtéstől és a belülről áradó, boldogság okozta melegségtől átfagyott testem melegedni kezd. Heeyoung azonnal letámad és egyszerre zúdít rám mindent, amit észre vett az este folyamán.

- … szóval én még mindig Kai-ra szavazok – fejezi be.

Egész éjjel forgolódok, az agyam kattog és érzések kavarognak benne. Kai-val remekül éreztem magam, de emészt a bűntudat Sehun miatt és a bánat is azért, amilyen hangnemben beszélt velem.

3. Fejezet

Nyúzottan, zombi-féle mozgással közelítek az ajtó felé, amin valaki vadul kopog. Végre abbamarad a zavaró hang, amint kinyitom a tömör fát és megpillantom a barátnőmet, Heeyoung-ot.

- Mi van? - szólalok meg rekedt, halk hangon.

- Uh, csajszi, miért festesz ilyen ramatyul? - sétál el mellettem.

- Szarul érzem magam...

Minden szó nélkül beballagunk a nappaliba és a kanapéra telepszünk. Pár pillanatig csendben ülünk, míg meg nem töri azt.

- Miért írtál tegnap? Ugye nincs baj?

- Nincs... - megköszörülöm a torkom. - A segítségedet akartam kérni.

- Jézusom – felkiált és izgatottan közelebb hajol hozzám. - Csak nem pasi ügy?!

- De – az egyik díszpárnát az arcomba nyomom.

Rekedt hangon, másodpercenként krákogva sikerül elmesélnem a történeteket, amik az elmúlt napokban történtek.

- Be kell mutatnod nekik, érted?! - rázogat. - Ez hihetetlen, el se hiszem, hogy eddig egy udvarlód se volt, most meg egyszerre kettő is! - teljesen átadja magát az izgalomnak.

- Azért azt nem mondanám, hogy mindkettő...

- Ugyan már – szól közbe. - Azonnal fel kell hívnod őket, hogy találkozzunk valahol!

- Szó se lehet róla! A halálomon vagyok, ha nem vetted volna észre...

- Dehogy – kuncog. - Csak egy enyhe megfázás. Főzök neked teát, hozok gyógyszert és estére programot szervezünk, rendben?

Nem is ad választási lehetőséget, egyből felpattan és megkeresi a telefonom, hallom, ahogy futkorászik a lakásban és vissza érkezve az arcomba nyomja a készüléket.

- Hívd fel, hívd fel! - hadarja.

- De nem nyöghetem be neki, hogy hívja el Sehun-t is...

- Ahj – bevág egy fintort.

Heeyoung a hangomat utánozva felívta Kai-t és megbeszélte vele az esti „randit”, ügyesen és feltűnés nélkül meghívatta Savanyúságot is.

Egész nap kúrált ki a megfázásból, miközben izgatottan tervezgette is az estét. Kiválasztotta a ruhám, megcsinálta a hajam és a sminkem is. A megfázásnak láthatóan nyoma se volt, Heeyoung közreműködésével pedig csinosan, mégis hétköznapi kinézettel álltam a tükör előtt.

- Annyira kíváncsi vagyok rájuk – sétálunk a hóesésben.

- Higgadj már le egy kicsit – próbálom leállítani, amúgy is el vagyok foglalva a pillangókkal a gyomromban.

Mindig is imádtam Heeyoung pörgős, vidám természetét, de most sok volt belőle. Évek óta az árnyékában érzem magam, mert gyönyörű, a személyisége is sokoldalú, szerethető és mindig a legjobb pasikkal az oldalán mutatkozott, én meg mindig is úgy voltam ismert, hogy „Heeyoung barátnője”. Ennek ellenére ő mindig mellettem állt, megvédett, ha kellett, bíztatott és segített, amikor csak tudott.

Megérkezünk a moziba, Kai azonnal megpillant és messziről, vigyorogva integet. Visszaintek és Sehun-ra nézek, aki a szokásos arckifejezéssel ácsorog Jongin mellett. Heeyoung megkomolyodik, mire a fiúkhoz érünk és barátságosan bemutatkoznak egymásnak, legnagyobb meglepetésemre Sehun még egy mosolyt is magára erőltetett, ami legalább egy másodpercig tartott.

- Amúgy nem volt valami hiteles, ahogy Heeyoung utánozni próbálta a hangod – közli mosolyogva Kai.

Összenézünk a barátnőmmel és egy kínos nevetésben törünk ki.

Tudni illik, hogy Heeyoung ötlete volt a mozizás, mondván, hogy egy ilyen szituációban tudja a legjobban felmérni a helyzetet. Igazándiból én se értem, de rá bízom.

Jegyekért állunk sorba, Sehun mellett ácsorgok, előttünk Heeyoung-ék és türelmesen várunk, amikor valaki hátulról meglök. Savanyú képű uraság azonnal a karomhoz kap és hátra fordul.

- Nem férsz el, ember? - kérdezi nem éppen kedves hangnemben.

- Bocs, haver, véletlen volt – szabadkozik a megszeppent férfi.

- Nem vagyok a haverod...

- Hagyd, Sehun – fogja meg a vállát Kai és előre fordítja. - Ne foglalkozz vele.

Egy sóhajt hallat, majd észbe kap, hogy ujjai közt még mindig tartja a karom és egy gyors mozdulattal elengedi. Az előttem álló Heeyoung-ra pillantok, akinek egy sunyi vigyor van a képén és szemöldökeit húzogatja.

- Ti menjetek, üljetek le, Hani előbb engem elkísér a mosdóba – közli Heeyoung és meg is ragadja a kezem.

Bemegyünk a mosdóba, elenged és elégedett vigyorral fordul felém. Értetlenül pislogok rá és várok, hogy megszólaljon.

- Kai könnyű eset, egyértelmű, hogy bejössz neki abból, ahogy rád néz – szinte ugrál örömében, majd elfancsalodik hirtelen. - Viszont Sehun kemény dió. Érdektelennek és unottnak tűnik, de a jegypénztárnál megvédett, ami határozottan jó jel...

- Ez volt olyan fontos? Mehetünk végre?

- Várj, mert tényleg pisilnem kell... - be is szalad az egyik fülkébe. - Én azt mondom, hogy kapd el Kai-t. Sehun túl nagy falat neked, magától biztos nem kezdeményezne, te pedig béna vagy ahhoz, már bocsi – magyaráz bentről.

Nem válaszolok, csendben megvárom amíg kijön, kezet most. Együtt bemegyünk a terembe, ahol még égnek a lámpák. Megpillantjuk a fiúkat a hátsó sorok egyikénél és csatlakozunk, be is következett amitől féltem: Heeyoung újra szervezkedni kezdett. Túlságosan élvezi a kerítő szerepet.

- Ez így nem lesz jó, össze kevertétek a jegyeket? - veszi ki az említett cetliket Kai kezéből és fejben gyorsan kigondolja a sorrendet. - Enyém volt a 21-es szék, Sehun, tiéd a 22-es, Hani 23-as és Kai 24-es volt.

Heeyoung igénye szerint ülünk, de én gyilkos, villámokat szóró tekintettel nézem, miközben helyet foglalok Sehun és Kai között, akik mit sem sejtettek az egészről.

A terem elsötétül, az emberek elhallgatnak és a hatalmas vásznon elindul a film.

- Én ezt nem értem – súgom Kai felé.

- Younghwa az ő lánya és most derült ki, hogy a felesége évekkel ezelőtt meghalt - magyarázza, ami történt a filmben.

- És akkor ők ketten-

Hirtelen megjelenik a filmben a fehérre mázolt, ijesztő kísértet nő és ijedtemben felvisítva és a széken ugrándozva Kai nyakába fúrom a fejem. Légvételeimet normalizálom és halk kuncogásba kezdek, amint meghallom Jongin-ét is.

- Ne haragudj – kezem a szám elé kapom, hogy visszatartsam a nevetést, Kai is így tesz.

Egymást nézzük és így még erősebben elő akar törni belőlünk a jól eső nevetés, de nem akarjuk elrontani más filmezését a zavaró kacajjal. Felfedezem, hogy Jongin kezében lévő zacskóból még a popcorn is kiszóródott és teljesen beterítette az ölét, mutató ujjammal felém bökve felhívom rá az ő figyelmét is és mindkettőnknek kiszökik egy-egy nevető hang a száján. Ő pontosabban a mély „ha ha”-t én pedig a magasabb „hi hi”-t használva.

- Befejeznétek végre? - szól ránk erélyesen suttogva Sehun.

Mindketten felé fordítjuk fejünk, ő pedig egy szemforgatással adja tudtunkra nemtetszését és látószerveit ismét a vászonra szegezi.

Csendesen segítek Kai-nak összeszedni a széthullott kukoricadarabokat, majd mi is visszatérünk a filmhez.

Nem telt bele egy perc se, egy hideg kezet éreztem az enyémen. Óvatosan végigsimított rajta, majd határozottan megfogta. Lepillantottam és a szívem kihagyhatott egy ütemet, amikor rádöbbentem, hogy nem Kai felől jött az a jéghideg kéz.

2. Fejezet

Felhívjam, ne hívjam? Mi lesz, ha azt se tudja ki vagyok? Mi van, ha nem is a saját számát írta le? Oh, basszus... Idegeskedek a kanapén ülve, kezemben szorongatom a telefonom és a szalvétát, amin Kai száma van. Jongin nagyon helyes srác, úgyhogy felhívom. Zárok ki magamból minden kételyt és megnyomom a hívás gombot. A telefont tartó kezemen elkezdem rágni a körmöm, gyomrom görcsösen remeg, miközben várom a választ, ami egy örökkévalóságnak tűnik.

- Hallo? - szólal meg egy mélyebb hang.

- Szia, Hani vagyok.

- Ki? - egy ideig hallgatok, kattog az agyam.

- Hani... a gyorsétteremből... tegnap reggel adtad meg a számod... - nyökögök.

- Egy pillanat – kezembe temetem vöröslő arcom. - Kai, valami Hani keres! - hallom távoli kiabálását.

Pár másodperces csend után valaki újra megszólal a vonal túlsó végéről.

- Szia, ne haragudj, csak messze voltam a mobilomtól – megismerem Kai vidám hangját.

- Sokáig gondolkoztam, hogy hívjalak-e és azt se tudtam, hogy mit mondhatnék, amit igazából most se tudok, csak hát az a helyzet, hogy...

- Tudnánk találkozni valahol? - hadarásomat könnyedén félbe szakítja.

- Öhm... persze? - válaszolok bizonytalanul.

Két órával később már a kávézóban ülök, ahol megbeszéltük a találkát és izgatottan kevergetem az előttem lévő csészében a kávét. Megszólal az ajtó feletti csengő, automatikusan arra fordítom a fejem és megpillantom Kai-t. Kissé elbizonytalanodom, amikor meglátom mögötte bejönni a savanyú képű haverját is. Jongin egyből meglát és mosolyog, miközben leülnek az asztalhoz.

- Szia – köszön, egy ragyogó mosollyal az arcán.

- Sziasztok.

Nézek a hívatlan személyre, de be kellett látnom, hogy ő nem óhajt köszönni.

- Ne haragudj, de Sehun nemrég jött csak haza egy év után, most nálam lakik és nem akartam egyedül hagyni – szabadkozik Jongin.

- Persze, meséld el neki rögtön az egész életemet – vágja rá, erős szarkazmussal, akinek - ezek szerint – Sehun a neve.

- Oké... – mosolyog kínosan. - Mit kérsz?

- Egy kávét tejszínnel, két cukorral és tejszínhabbal.

Kai el is sietett, kettesben maradtunk Sehun-nal. Egy ideig méregettem, amíg ő komor, ítélkező tekintettel nézegelődött.

- Sehun, ugye? - szólok hozzá, megerősítést várva.

Egy pillanatra lehunyja szemeit és felsóhajt, mint aki azt gondolja, hogy „Ez most mi a francért szól hozzám?”, végül rám szegezte tekintetét.

- Hani, ugye? - érzem a gúnyt, közben hangjából megtudtam, hogy ő vette fel Kai telefonját. - Figyelj, nekem eszem ágába se volt ilyen hidegben kilépni a lakásból, elrontani a kis randitokat, Kai rángatott el. Csinálj úgy, mintha itt se lennék, ne nézz rám, ne szólj hozzám és flörtölgessetek, de feltűnés nélkül.

Meglepetten pislogok rá, miközben egyenesen a szemeimbe mondja kíméletlen szavait. Kai megérkezik, a kávéjukkal a kezükben, mire én gyorsan elmosolyodok.

Jongin remekül elbeszélgetett velem, Sehun meg csak csendesen ücsörgött. Néhányszor tényleg elfelejtettem, hogy ő is itt van. A csendes, savanyú képű egyik pillanatban felállt és szó nélkül elsétált.

- Tudom, hogy azt gondolod egy szörnyű ember...

- Elég hamar rájöttem – vágok Kai szavába.

- De valójában nem az, csak eleinte nehéz vele kommunikálni.

Az emlegetett szamár pillanatok alatt visszatért a mosdóból, csendesen leült, majd ránk nézett azokkal a semmit mondó szemeivel.

- Mi van, rólam beszéltetek, hogy ilyen csendben vagytok? - teszi fel a költői kérdést.

- Dehogy – lökte meg mosolyogva Kai.

Csendesen sétálunk az esti, hideg levegőn, mellettem Jongin, mögöttünk pár méterrel lemaradva pedig Mr. Savanyúság. Figyelem a szállingózó, hatalmas hópelyheket, amik szelíd mosolyra késztetnek és azt veszem észre, hogy Kai szintén mosolyog és engem néz.

- Mi az? - kérdezem zavartan.

- Semmi.

Hátra néz egy pillanatra, én is követem tekintetét, de azonnal vissza is fordulok, mert egy szúrós szempárral találtam szembe magam.

- Mindig ilyen? - kérdezem halkan, majdnem suttogva.

- Ki? Sehun? - meg se várja a válaszom, folytatja tovább. - Nem, régen teljesen más volt. Nála bolondabb, vidámabb, humorosabb srácot nem láttam életemben.

- Akkor most mitől ilyen?

- Szerelmi csalódás – vágja rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Kai, elég lesz – hangjára mindketten hátra fordulunk. - Attól, hogy a hátatok mögött vagyok, még nem süketültem meg.

Hanglejtéséből idegesnek tűnik, de a rossz fényviszonyokban rezzenéstelennek tűnő arca teljes érdektelenséget türköz. A fiúk egészen hazáig kísérnek, a lépcsőház ajtaja előtt megállunk, mosolyogva fordulok Kai felé.

- Jól éreztem magam – mondja ki ugyan azt, amit én is akartam.

- Én is.

Egy baráti ölelésben részesít, kabátjaink jellegzetes susogó hangot hallatnak.

- Viszlát, Sehun – pillantok felé, de figyelemre se méltat.

- Majd hívlak – integet Kai.

A randinak nem nevezhető találka után boldogságot érezek, még Savanyú Úr ellenére is. Visszagondolva Kai szavaira, furdalni kezd a kíváncsiság, Sehun múltját illetően.

„Holnap is szabadnapos leszek, össze tudunk futni?” - küldöm az SMS-t az egyetlen és legjobb barátnőmnek.

„Persze, majd átugrom.” - jön a válasz.

Aludni próbálok, de nem hagynak békén a gondolataim. Folyamatosan előttem van Sehun arca és próbálom elképzelni milyen lehet, amikor mosolyog, ekkor mindig bevillan Kai gyönyörű, mosolygós arca. Egyértelműen felkeltette az érdeklődésem, de ami aggasztani kezd, az nem más, mint, hogy Sehun borzalmasan elcseszett személyisége valahogy mégis vonzó számomra...

1. Fejezet

Egy busz halad Dél-Korea csillogó fővárosa felé az esti órákban, utazik rajta egy komor tekintetű fiú is. Könyökét az ablakba helyezve, öklén támasztja arcát, nézi a kinti hóesést és a mellette elhaladó tájat. Felsóhajt, komótosan feláll helyéről, vállára kapja sporttáskáját és elindul az ajtó felé. A jármű megáll, az ajtó kinyitódik és kilép rajta, a hideg, csípős levegőre. Ismét egy sóhajt hallat, azt gondolva: „Haza jöttem”.

Hani PoV:

Pizsamában, kócos hajjal, fogkefével a számban szaladgálok a lakásban, ha nem igyekszem el fogok késni a munkából. Mint majdnem, minden reggel.

Sikerült időben elkészülnöm, szerencsére most nem felejtettem el melltartót se húzni, nem úgy, mint múltkor. Éppen elértem az érkező buszt, amivel még az utolsó pillanatban beértem a gyorsétterembe.

- Hani, már megint késtél – szólal meg a kisfőnök, amint meglát.

- Nem igaz! - azonnal karórámra pillantok. - 07:57 van... vagyis 58 – javítom ki magam, amint ugrik egyet a nagy mutató.

- Nem számít – forgatja szemeit. - Igyekezz!

*

A késő esti órákban már kezdenek fogyni az emberek, remélem, hogy hamarosan zárhatunk, de amint erre gondoltam, betoppant négy srác. Egyedül én állok a pult mögött, ezért az egyikük kénytelen hozzám jönni, hogy kiszolgálja őket valaki.

- Jó estét – köszön illedelmesen.

Meg se hallom, ugyanis elámulok a kinézetétől. Nagy, kifejező szemek, gondosan beállított barna tincsek, húsos ajkak, alapjáraton kisfiús tekintet, mégis olyan férfias a megjelenése. Látja tekintetemen, hogy valami más dimenzióban járhatok éppen, ezért türelmesen vár és halk kuncogásával térít vissza a valóság felé.

- Elnézést, jó estét – rázom meg a fejem. - Mit parancsol? - egyidősek lehetünk, mégis a szabályok és az etikett miatt formálisan beszélünk.

Annyi mindent rendelt, amiből még egy focicsapat is jól lakna. Sorban kipakolom a rendeléseket, az utolsó kért üdítőt teszem a pultra, amikor megjelenik mellette egy másik srác. Villámgyorsan végigmérem és egy mérhetetlenül cuki srácot vélek felfedezni benne. Az arca alapján egy őzhöz tudtam hasonlítani.

- 14.450 won lesz.

Társa elvisz két tálcát, amíg ő átnyújtja a pénzt, két darab tízezrest.

- A többi a magáé – mosolyogva kacsint egyet és az asztalukhoz viszi a másik két tálcát is.

Jól esik a gesztus és akaratlanul is mosolygok. Azt hiszem az arcomra van írva minden.

Úgy tűnt, hogy valamit ünnepelnek, mert igen jókedvűek és szórakozottak mindannyian, kivéve az egyiküket, aki szótlanul ül és csak halványan mosolyog.

Végig őket figyeltem, ahogy az összes kaját elpuszítják, majd jófej vendégek módjára nem hagyják úgy az asztalt, hanem kidobnak mindent és a tálcákat a tartóra teszik.

Már tizenegy óra is elmúlott, amikor elindulok hazafelé. Csodálkozva nézem a szállingózó hópelyheket, aminek majdnem meg is látom a kárát.

- Vigyázz! - hallok egy hangot a távolból.

Figyelmetlenül lépek le a járdáról és abban a pillanatban hangos dudálást hallok. A hang irányába nézek és két fényszórót látok közeledni, annyira gyorsan történik minden, hogy hirtelen még levegőt se veszek. Az utolsó pillanatban sikerül hátra lépnem, de a sarkam elakad a padkában és hátra esek az autó útjából, ami továbbra is dudálva száguldozik el előttem. Kapkodom a fejem, próbálom felfogni, hogy mi történt és mozdulatlanul ülök a vékony hóréteggel borított, hideg betonon.

- Jól vagy? - érinti meg valaki a hátam.

- A rohadék legalább fékezhetett volna! - hallok háborogni valakit.

Egyszerre több kezet is érzek magamon, amik segítettek felállni.

- Nem ütötted meg magad? - remek, egy újabb idegen.

- Ne-nem. Jól vagyok – sikerül végre megszólalnom és felnézek.

Legnagyobb meglepetésemre az a négy srác állt előttem, akik az étteremben voltak. Egyből kiszúrom a kedves srác aggódó tekintetét és mögötte a savanyú képűt is felismerem.

- Nem lehet, hogy sokkot kapott? - aggodalmaskodik a bambi szemű, mintha nem hallanám őket.

- Tényleg minden rendben – egy mosolyt erőltetek magamra, pedig legszívesebben sírnék a szégyentől.

- Még jó, hogy sikerült ellépned előle, mert mi túl messze voltunk, az a barom meg biztos nem állt volna meg – szólal meg a láthatóan idősebb, meglepően selymes hangon.

Helyeslésül csak bólogatok, próbálok kitalálni valamit, hogy végre kikerüljek ebből a kínos szituációból.

- Szeretnéd, ha felhívnánk valakit? Esetleg elkísérjünk valameddig?

- Nem szükséges – legyintem le pironkodva a kacsintós srácot. - Nem lakom messze és jobban oda figyelek – mentegetőzök.

- Rendben – rábólint. - Akkor... vigyázz magadra.

- Úgy lesz – meghajolok előttük. - Köszönöm szépen a segítséget.

Sarkon fordulok és megállok körülnézni, ekkor meghallom az egyikük kuncogását.

- A szerencsétlen... - jegyzi meg alig hallhatóan.

- Sehun! - fegyelemre intik.

Meggyőződöm róla, hogy nem jön egy autó se és gyors léptekkel folytatom utamat.

Másnap reggel egy kis késéssel érek be a munkahelyemre, de a felettesem ezt már meg se említi. Ilyen korán nem sok vendég van, szégyenkezve, azonnal a pult mögé guggolok, amint meglátom az egyik srácot tegnapról.

- Basszus – suttogom.

Intek a másik eladónak, hogy fogadja a vendéget, de csak elneveti magát azon, amit éppen csinálok.

- Hahó – szólal meg a srác a pult másik oldaláról.

- Egy pillanat – válaszolok és arcom legyezem, hogy valamennyire eltűntessem a paradicsom színt.

Felállok és megigazítom a ruhámat, majd rá pillantok és magamra erőszakolok egy mosolyt.

- Csak meg akartam tudni, hogy épségben hazaért-e – mosolyog. - De, ha már itt vagyok, szeretnék egy kávét is.

- Minden rendben volt – válaszolok, miközben az automata pohárba tölti a barna italt és a habot. - De hagyd a formális beszédet.

- Akkor jó – megkönnyebbül. - Mellesleg Jongin vagyok, Kim Jongin, de minden Kai-nak szólít.

- Han HyeHwa, de csak Hani – feloldódva, őszintén mosolyogva teszem elé a kávéját. - Hagyd csak, ezt én állom, amiért segítettetek – utasítom el, amint előveszi pénztárcáját.

- Van egy tollad?

Kérdésére értetlen tekintettel akasztom le zsebemről az íróeszközt és kezébe adom. Szívdöglesztő mosollyal az arcán elvesz egy szalvétát a tartóból, ráír valamit, majd a tollal együtt elém csúsztatja. A Kai név és egy telefonszám áll rajta. Szólásra nyitott szájjal nézek fel, de addigra már a kijárat felé tart. Mosolyogva figyelem, ahogy kisétál és kint várakozó, savanyú képű haverjával együtt elsétálnak.

- Kishölgy, kiszolgálna végre?!