7. Fejezet

Nem értek semmit. Bunkó, rideg és elutasító, mégis a tetteivel egy pillanat alatt meghazudtolja saját magát, Sehun. Teljesen összezavarodtam. Próbálok rendet tenni a fejemben, miközben leszállok a buszról és gyalog fejezem be az utat hazáig. A meleg lakásban levetem a téli kabátom, sálam is kibontom nyakamból és a televízió elé telepedve telefonomra pillantok. Lenémítottam, mielőtt az orvoshoz értem és most veszem észre, hogy jött egy üzenetem Kai-tól:

Hogy vagy, Hercegnőm?

„Hercegnőm”? Pislogva olvasom újra azt a bizonyos, vessző utáni szót, hátha rosszul látom. Lágy mosolyra húzott ajkakkal pötyögném vissza a választ, de közbe vág a kis készülék csengőhangja és Heeyoung neve a kijelzőn.

- Na, mi a helyzet? - szól bele izgatottan, miután felveszem.

- Istenem, de édes ez a Kai – áradozik, miután elmeséltem a tegnapi napom. - És nem is történt köztetek semmi?

- Miért, minek kellett volna?

- Hát... egy ágyban feküdtetek-

- Heeyoung! - visítok fel. - Most állj le.

- Jól van, na – kuncog. - Majd értesíts ám, ha történne valami!

- Most komolyan ezt akarod csinálni? - érzem, hogy vörösödök.

- Oké, befejeztem. Leteszem, majd beszélünk.

- Szia...

Kezeimmel legyezni kezdem arcom, hogy enyhítsem az égő érzést. Nagy sóhajt engedek ki ajkaim közül és megírom a választ Jongin üzenetére:

Jól vagyok, köszönöm. Épségben haza értél, ugye?

Pár másodperccel később újra megcsörren a telefon, ezúttal az ő nevével a kijelzőn.

- Szia, remélem nem rosszkor, de lenne egy sürgős dolog – hangja bizonytalan.

- Mi lenne az? Baj van? - aggódok.

- Csak találkozzunk, ígérem gyors leszek, de ezt személyesen kell közölnöm.

Fél órával később már a parkban állok és várom őt, miközben felemészt a kíváncsiság és az aggodalom keveréke. El sem tudom képzelni, hogy mi lehet ennyire sürgős. Megpillantom őt, elindulok felé és egymáshoz közeledve arcát fürkészem. Kétségbeesettség és tanácstalanság keveréke tükröződik róla. Megállunk, szemben egymással és várok, hogy megszólaljon, de habozik. Látszik rajta, hogy keresi a szavakat.

- Mi történt? Mi a baj? - buknak ki belőlem a kérdések.

Egyenesen szemeimbe néz, majd váratlanul magához húz és szorosan átölel. A kisebb sokk után kiveszem kezeimet kabátom zsebeiből és viszonzom ölelését, mire felsóhajt. Hosszú másodperceken át állunk a szállingózó hópelyhek alatt és türelmesen várok. Érzem, hogy ölelését még egy fokkal szorosabbá teszi.

- Ne haragudj, de nehéz most bármit is mondanom – mondja halkan a fülembe.

- Jongin, megijesztesz...

- Egy ideig nem látjuk egymást – távolodik el az ölelésből, de kezei továbbra is vállaimon pihennek.

- Miért? Mondd már, hogy mi van! - sürgetem aggódva.

- Édesanyámnak szívrohama volt és kórházba került - lecsúsztatja rólam kezeit, - ezért egy időre a szüleimhez költözöm, Geumsan-ba, Korea déli részére.

- Istenem... – ül ki a döbbenet arcomra, keresem a megfelelő szavakat.

Csend telepedik közénk, figyelem Kai földre szegezett tekintetét és egy szót se tudok kinyögni. Az agyam kattog, próbálnék valami bíztatót mondani, de semmi nem jut eszembe.

- Én... - nyelek egy nagyot és megrázom fejem. - Ne haragudj, de nem találok szavakat – vallom be végül.

Felemeli fejét és egy pillanatra az égboltra néz, majd egy gyengéd mosollyal tekint rám és egy rakoncátlan tincset óvatosan simít ki arcomból.

- Nem is kell, csak valamit tegyél meg nekem.

- Persze, bármit – bólintok rögtön.

- Ne hagyd, hogy Sehun egész nap csak ücsörögjön otthon – mosolya egy vigyorrá változik. - Ha nem nyaggatják, akkor képes egész nap a tévé előtt zabálni.

- Ehh – kellemetlen mosoly ül arcomra. - Miért pont én? Ott van neki például Luhan...

- A srácok nem tudják kirángatni. Velem sok dolgon keresztül ment az évek során, ezért nekem a legtöbbször szót fogad – felnevet, amit jó hallani a jelenlegi helyzetét illetően. - Ne aggódj, meg fogom beszélni vele, hogy amíg én nem leszek itt, addig te veszed át a helyem.

- De én-

- Kérlek – fojtja belém a vonakodást. - Igazából bír téged, szóval-

- Mi? - ezúttal én szakítom félbe.

Csak mosolyog és egy újabb ölelésbe invitál. Viszonzom, gondolataimban próbálok helyette választ adni magamnak.

- Nagyon fogsz hiányozni – suttogja.

- Te is nekem. Kívánom, hogy anyukáddal minden rendben legyen...

- Ígérd meg, hogy nem szeretsz bele senkibe, amíg távol leszek.

Próbálom magamban értelmezni mondatát, miközben eltol magától és gyengéd mosollyal az arcán, lassan kezdi csökkenteni arcunk közti távolságot.

Lehunyom pilláimat és várom ajkai érintését, amik hosszasan tapadnak homlokomra, miután eltolta a sapkámat az útból. Eltávolodik, megigazítja a kötött anyagot és nehézkesen, de felnyitom szemhéjaim, hogy tekintetünk találkozhasson.

Csendben, kézen fogva sétálunk a városban, amíg meg nem érkezünk a lépcsőház elé. Keserédes érzés volt bennem, boldog voltam, de sajnáltam Kai-t és szomorú voltam, mert ki tudja, hogy mikor látjuk egymást legközelebb. Szembe fordulok vele és a másik kezemet is megfogja, majd újra közeledik felém egy puszira. Nem hunyom le a szemem, megszeppenek, amikor észre veszem, hogy egyenesen az ajkaimra céloz övéivel. Lábujjhegyre állok és lassan lefelé irányítom szemhéjaimat. Az idő befagy, a hópelyhek megállnak körülöttünk a levegőben és szinte érzem már puha párnáit, de egy pillanat alatt megtörik a varázs.

- Khm... - jön a hang mögülünk, amire szétrebbenünk.

Csalódott voltam, mert már annyira közel volt és felerősödött bennem a harag, amikor megláttam Sehun-t, zsebre tett kezekkel ácsorogni, pár méteres távolságban.

- Megzavarom a romantikus pillanatot, mert egy bizonyos személy nem hajlandó felvenni az okostelefonját, amikor keresik – zsémbelődik, leszidást sugárzó hangnemmel. - Valahogy sejtettem, hogy itt leszel...

- Jobbkor nem is jöhetnél – Kai-ról ordít a szarkazmus, látom rajta, hogy dühös. - Magunkra hagynál? - teszi fel a költői kérdést.

- Nem.

- Nem? - fordul felé teljes testével, ösztönösen karja után kapok. - Menj el, majd otthon beszélünk.

- Nincs nálam kulcs, mert mielőtt az orvoshoz mentem, azt mondtad nem mész sehova – forgatja szemeit, hogy még jobban felbosszantsa.

Kai nem szól semmit, zsebében turkál és egy csörgő kulcscsomót hajít felé, amit Sehun épphogy elkap, mielőtt fejéhez vágódna.

- Most menj – utasítja bosszúsan.

- Mi van veled? - látszik rajta, hogy direkt húzza tovább Kai agyát.

- Sehun... - szólítom meg, mielőtt Jongin mondana valamit, aminek rossz vége lenne. - Kérlek – tekintetemmel próbálom megértetni vele a helyzetet.

Ingerülten méreget minket, majd egy szemforgatás kíséretében hátat fordít és elsétál.

- Basszus... - fordul vissza felém Kai. - Nem akartam így összekapni vele – megvakarja tarkóját.

- Jongin – felhívom magamra a figyelmét. - Menj vele – mosolyogva bíztatom és egy puszit nyomok arcára.

- Vigyázz magadra – ő is megajándékoz egy puszival az arcomon, majd barátja után megy.

Figyelem, ahogy utol éri és beszélnek valamit. Elmosolyodok, amikor megölelik egymást, majd elindulnak. Jongin hátra fordul és még int nekem, amit viszonzok.

Épp indulnék én is a lépcsőház felé, amikor észre veszem, hogy Sehun is hátra pillant a válla felett, de abban a másodpercben vissza fordul, amint tekintetünk találkozik. Ismét sikerült meglepnie.