8.Fejezet

Egy hétre betegszabadságot kértem, annak ellenére, hogy már semmi bajom, de meg akartam tenni Kai kérését. Most is látom magam előtt a megtört, szomorú arckifejezését, ami szívszaggató emlék lesz életem végéig. Leírta Sehun telefonszámát és a címüket, ezért másnap már hívtam is, miután Jongin elutazott.

- Igen? - hallom Sehun érdes hangját.

- Szia-

- Hani? - szakít félbe, mielőtt bármit is mondhatnék és meglep, hogy rögtön felismer. - Tisztázzunk valamit még most – hangja komor, határozott. - Nem érdekel, hogy mit mondott Kai, ne zaklass a hülyeségeiddel, ne akarj elrángatni mindenhova. Nem vagyok rád kíváncsi, világos?

- Hűha, ez kedves – jegyzem meg higgadtan, - de tőled mi mást is várhatnék? - cukkolom és egy vigyort lejtek.

- Nagyon poénos... - dörmögi.

- Nem érdekel a véleményed, meg lett mondva, hogy ez lesz, úgyhogy készülődj és gye-

- Nem fogtad fel, amit mondtam?

- De igen, csak nem érdekel...

Végül, hosszas percek után megnyerem a kis szócsatát, sikerül rávennem, hogy az egyik kávézóba letolja a seggét.

Ülök az egyik asztalnál, ujjaimmal kopogok az üveglapon, jobb lábamat pedig ütemesen járatom fel-le a csempén.. Idegeskedek, hogy mi van, ha átver, és igazából el se jön? Na, akkor biztos nem fogja zsebre tenni, amit utána tőlem kap. Nem egy kicsi fejmosásban lesz része.

Már legalább húsz perce ücsörgök egyedül, amikor végre belép. Mondanom se kell, hogy a szokásos tekintetével csatlakozik hozzám, de egyszer se pillant rám. Leveszi a kabátját, leül velem szembe, felsóhajt és az asztalra könyökölve, tenyerére támasztja fejét.

- Mondd csak – szólalok meg nyugalmat színlelve, - megtanultad általánosban az órát? Tudod te, hogy mennyi az idő? - rám figyel.

- Dél lesz – karórájára nézve válaszol, mintha azt hinné, hogy komoly volt a kérdésem.

- Késtél! - csattanok fel. - Nem is keveset.

- Tudom – elmosolyodik.

Jól tudja, hogy ideges vagyok és ennek még örül is, ráadásul tovább húzza is az agyam. Legszívesebben felképelném és leordítanám a fejét a nyakáról... Annyira jól esne ezt megtenni.

- Örülj neki, hogy egyáltalán eljöttem – elkomolyodik, karjait összefonja mellkasa előtt és hátra dől a székben.

- Bosszantóan nagyképű vagy – nem bírom tovább, ezért közlöm vele, szúrós tekintettel.

- Te meg egy elviselhetetlen nőszemély – félre néz, össze szűkített szemekkel.

- Tényleg?

- Tényleg.

- Jól van!

- Jó...

A gyors szóváltások után az előttem lévő szívószálra cuppanok, nagyokat kortyolok a pohárban lévő turmixból, miközben szitkozódok magamban. Kerülöm a látványát, mindenhová nézek, csak rá nem. Szemem sarkából látom, hogy felkel és percekkel később visszatér egy turmixszal a kezében.

- Fel ne robbanj - megszólalására rá figyelek és látom, hogy vigyorogva néz. - Már vörösödsz a méregtől. Higgadj le – hangszíne alacsony, nyugodt.

- Higgadj le – utánozom mély hangját, mire felnevet.

Lefagyok, megdermedek, úgy érzem, mintha még a szívverésem is leállt volna. Felé mutogatok ujjammal és szólásra nyitom a számat, de csak makogás jön ki rajta.

- Te... te az előbb... te tudsz... - figyelem mosolygó arcát.

- Parancsolsz? - vonja fel szemöldökét, hihetetlen módon az a mosoly még mindig ott van az ábrázatán.

- Te tudsz nevetni? - komolyságot mutatva viccelődök. - Ezt nem gondoltam volna rólad...

- Miért ne tudnék? - véget ér a mosolygás, újra a jól ismert, savanyú képet látom.

- Hát, amióta ismerlek-

- Két hete ismersz – vág közbe, - bár az enyhe túlzás, hogy ismersz – dobta fel a magas labdát, amit le kellett ütnöm.

- Jobban ismerlek, mint gondolnád – cáfolok rá, sejtelmes mosollyal.

- Hm... Hallgatlak.

- Nos – látom, hogy kíváncsi, ezért időhúzásként belekortyolok az italomba. - Tudom, hogy egy évig, valahol külföldön voltál; mindent megteszel azért, hogy egy érzelmet se lehessen látni rajtad; Kai a legjobb barátod; régen vidám srác voltál, de bele őrültél valami -féle szerelmi bánatba és ezért lett ez belőled, ami most vagy – egy levegővel elhadarom.

Arcán látom, hogy nem tetszik neki, amit hallott és ezt azonnal ki is mondja.

- Nahát... Nem értem, hogy Jongin minek beszél neked ennyit rólam, amikor semmi közöd hozzá – jegyzi meg szúrósan.

- Most te jössz – ignorálom előző megszólalását. - Te mit tudsz rólam? - kérdezem érdeklődően.

- Az a baj, hogy többet, mint kellene – szemeit egy pillanatra összeszűkíti. - Idegesítő, gyerekes és szerencsétlen vagy; nincs saját életed, ezért szeretsz máséval foglalkozni; gyáva is vagy, amiért a barátnődet hívtad segítségül, hogy nyomulni tudj és azt hiszed, hogy körülötted forog a világ, pedig el kell, hogy keserítselek: N-E-M – sorjában jönnek, egymás után hagyják el a száját ezek a bántó szavak.

Elhűlve hallgatok és farkasszemet nézünk. Látom magam előtt a bizonyos számokat, amik jelzi, hogy mennyit fogtam fel abból, amit mondott. Amint elérem a száz százalékot, már robbanok is.

- Te komolyan ilyennek ismertél meg? - próbálok higgadtan beszélni, de a hangom remeg.

- Tudnék még mondani egy-két dolgot, de nem akarlak nyilvánosan megalázni mindenki előtt, mert, ha folytatnám, akkor biztosan zokogva rohannál ki innen – elejt mondandója végére egy kis mosolyt.

A mosolya pillanatában érem el azt a pontot, hogy már nem tudom és nem is akarom tovább türtőztetni magam. A hirtelen felindulásból felegyenesedek a székről és egy laza kézlendítéssel képen vágom, amitől a feje oldalra fordul. Hirtelen csend lesz, az emberek elhallgatnak, mindenki minket néz, a levegő is megfagyott körülöttünk. Sehun lassan néz rám és szemében meglepettséget látok. Egy ideig állom a tekintetét, majd elfordulok és kiviharzok a kávézóból.

Abban a pillanatban annyira elborult az agyam, hogy a kabátomat ott felejtettem, zsebében a mobilommal. Annyi tartás maradt még bennem, hogy nem megyek vissza érte, a szemtanúknak meg is lenne a véleménye rólam, ha egy olyan jelenet után újra megjelennék. A hó megállás nélkül szakad és egy pillanat alatt átfagyok egy szál pulóverben. Kezeimet össze fonom magam előtt és gyorsítok a lépteimen.

*

Érzem a zsibbadást a lefagyott végtagjaimban, ahogy elmerülök egy kád forró vízben. Lehunyom a szemeim és egyből beugranak az emlékképek.

- N-E-M – hallom a fülemben Sehun hangját és látom magam előtt a gúnyos mosolyát.

Majd elém kúszik az a pillanat is, amikor megpofoztam. Elmosolyodok, majd halk kuncogásba kezdek, ahogy vissza emlékszem az arckifejezésére és arra az érzésre, amit abban a pillanatban éreztem. Kissé furdal a lelkiismeret, de azzal nyugtatom magam, hogy megérdemelte, már előbb is meg kellett volna tennem.

Este pizsamában, még mindig vizes hajjal forgolódok a konyhában, amikor valaki ráül a csengőre. Rossz érzésem van, ezért halkan osonok az ajtóhoz, majd lábujjhegyre állok, hogy benézzek a kukucskálóba. Pontosan az történt, amire számítottam, Sehun állt az ajtó előtt, kezében a kabátommal. Kellett a mobilom, ezért kinyitottam.

- Otthagytad a kabátod – nyújtja felém, a szokásos, kifejezéstelen ábrázatával.

- Köszönöm – nyúlok a ruhadarab felé, de elrántja előlem.

- Vissza adom, ha bocsánatot kértél.

- Miért kérnék tőled bocsánatot?! - csattanok fel.

- Megütöttél! - ő is megemeli hangját.

- Meg is érdemelted!

- Oh, tényleg?!

- Oh, tényleg! Sértő dolgokat vágtál a fejemhez, amik nem is igazak! Megbántottál!

Se szó, se beszéd, nemes egyszerűséggel bejött, az ajtót meglöki, ami a kapott lendülettől becsapódik. A kabátom a földön landol, de időm sincs reagálni bármire is, Sehun egy pillanat alatt a falhoz szegez, kezeivel a falnak támaszkodik. Meglepetten, kikerekedett szemekkel nézek rá, amikor megcsap a piaszag.

- Jesszusom, te részeg vagy! - próbálom eltolni magamtól, a mellkasának feszülök, de meg se mozdul.

- És akkor mi van? - arca veszélyesen közel van az enyémhez, tekintetén most veszem észre, hogy nem keveset ihatott. - Inkább köszönd meg, hogy elhoztam neked a kibaszott kabátod, az után, amit műveltél!

- Jól van, köszönöm! Sajnálom, hogy megütöttelek, de most menj el, kérlek! - kérem határozottan.

- Szerinted büntetlenül hagyom, ha valaki megüt engem? - félmosolyra húzza ajkait.