9. Fejezet

Lassan nyal végig alsó ajkán, miközben tekintetét az enyémbe fúrja.

- Sehun, elég legyen!

Egy határozott mozdulattal sikerül ellöknöm magamtól, azonnal ellépek a faltól. Figyelem, ahogy próbálja megtartani az egyensúlyát, s a mellette lévő szekrényt használja segítségnek, kezét neki támasztja a bútornak, úgy létesíti újra a szemkontaktust.

- Hát ez a hála azért, hogy visszahozom a nyamvadt kabátod?! - felordít, meglepően jól formálva a hangokat.

A reakciómat látva elmosolyodik, közben farkasszemet nézünk. Nehezen, de állom a tekintetét.

- Csak nem félsz tőlem? - halkan kérdezi, lassú léptekkel elindul felém.

- Nem – válaszolok és közel engedem magamhoz, nem hátrálok.

Valójában tartok tőle és belül csak azt hajtogatom, hogy úgysem fog bántani, ezzel sikerül valamennyire megnyugtatnom magam.

- Haboztál – tesz még egy lépést felém, majd megáll.

Levegő is, épphogy van közöttünk, a magasságkülönbség miatt megemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Mosolyog. Úgy mosolyog rám, mint aki most nyert az olimpián.

- Az ismeretségünkre visszatérve... Megtudtam, hogy részegen képes vagy pszichopataként viselkedni – vágom a fejéhez, higgadtságot mutatva.

- Pszichopata? - felnevet. - Még nem is tettem semmit, szivi.

- Sziv-

Kiejteném az utolsó betűt, de belém ragad a szó. Sehunt figyelem, aki hirtelen elsápad, mosolya eltűnik és tekintete üregessé válva a földre szegeződik.

- Rosszul vagy? - teszem fel a költői kérdést.

Nem akarom, hogy az előszobába következzen be, amire számítok, ezért megragadom a kezét, átkarolom és megindulunk a fürdő felé. Váratlanul öklendezni kezd, szabad kezét a szája elé kapja.

- Csak egy pillanat, bírd ki...

Már nyitom fel a vécé fedelét, egyből lerogy a csésze elé és ki is engedi az aznapi ételt. Leguggolok mellé és a hátát kezdem simogatni „segítségként”. Megvárom, amíg minden kijön, majd lehúzom a gyomortartalmát. Felsóhajt, könnyekkel megtelt szemekkel néz fel rám.

- Semmi baj – elmosolyodok, felsegítem a földről.

Kiöblíti a száját, beinvitálom a nappaliba és leveszem róla a kabátját, közben egy szót se szól, leül a kanapéra. Látszik rajta, hogy kínosnak érzi a helyzetet és zavarban van, ezért próbálok vele kedves lenni, annak ellenére, amit az előbb művelt. Viszek neki egy pohár vizet, aminek láthatóan örül és pillanatok alatt eltünteti.

- Felhívok valakit, hogy jöjjön érted, rendben? - nyújtom a kezem, hogy adja oda a mobilját.

Rám néz, de mintha azt se tudná ki vagyok és azt se tudja hol van, csak ül, teljesen némán. Várok a válaszra, közben benyúl a zsebébe és a kezembe adja a telefonját. Leülök mellé, miközben böngészem a neveket és gondolkozom. Hétfő, este fél tizenegy van, valaki olyat kellene, akit én is ismerek, de ilyenkor szerintem senki nem örülne, ha egy részeg haverjáért kellene eljönnie... Végül meglátom Luhan nevét és egyből hívom is, szinte rögtön felveszi.

- Basszus téged keresünk már egy órája! Hol vagy?! - hangján érződik az aggodalom.

- Szia, öhm... én Hani vagyok, egyszer már találkoztunk, Sehun itt van nálam. Egy kicsit részeg, el tudnál jönni érte?

Megadom a címet és lerakom.

- Sajnálom – meghallom Sehun halk hangját, mire felé kapom a tekintetem, látom, hogy szemei csukva vannak – tudom, hogy hülyén viselkedtem, nem téged kellene büntetnem a saját problémáim miatt – egyre lassabban és halkabban beszél a mondat végére.

- Ezt hogy érted?

- Én csak... féltékeny és irigy vagyok...

- Miért? - nagyokat pislogok, egyből elkap a kíváncsiság.

- Irigy vagyok Kai-ra, mert ő olyan közvetlen és kedves tud lenni mindenkivel – kinyitja a szemeit és rám néz, - féltékeny vagyok, mert őt szereted.

- Tessék? - elképedek.

- Kedvellek...

- Öhm... - próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, de fogalmam sincs mit kéne mondanom. - Ezt megbeszélhetjük, ha beszámítható állapotban leszel. Szedd össze magad, amíg Luhan ideér.

Gyorsan felkelek és otthagyom. A konyhába érve a pultnak vágom magam és nagyot fújtatva túrok a hajamba. Ez meg mi a franc volt?!

Kedvellek...

Újra és újra hallom a fejemben, ahogy kijelenti. Ott ácsorgok még tíz percig, amíg meg nem hallom a csengőt.

Luhan PoV:

Donghae is jött velem Hani-hoz, akin látszik, hogy valami nincs rendben.

- Jól vagy? Csinált valamit? - fordulok felé.

- N-nem, dehogy – rázza meg a fejét.

Bevezet minket a nappaliba, ahol Sehun a kanapén elterülve alszik. Igyekszem visszatartani a mosolygást és komolynak maradni, amíg közelebb megyek.

- Hé... Sehun – ébresztgetem. - Ébredj.

Homlokát összeráncolja, szemeit összeszorítja és érthetetlenül morog valamit. Kezem a vállára teszem és újabb kísérletet teszek, hogy felébresszem.

- Na, gyere. Nem maradhatsz itt.

Látva, hogy reménytelen a helyzet, a többiekre pillantok. Észre veszem, hogy Hani jobbra-balra tekintget a szobában, kezei szorosan össze vannak fonva maga előtt és markolássza a felsőjét. Hirtelen ötlettől vezérelve visszafordulok Sehun-hoz, benyúlok a hóna alá és nehézkesen, de állóhelyzetbe tornázom. Donghae a segítségemre siet, támaszként átkarolja.

- Le tudnád kísérni? - kérdezem, gyors célzásként Hani felé bökve.

- Azt akarod, hogy egyedül cipeljem le a lépcsőkön? - felháborodik.

- Akkor csak várj meg kint.

Ebbe beleegyezik, kisétál az oldalán Sehun-nal, aki folyamatosan, megállás nélkül motyog valamit. Hani elé állok, szúrós tekintettel nézem, ahogy fürkészi az arcom.

- Kösz, hogy szóltál – válaszként csak bólint. - Mi történt köztetek?

- Semmi.

- Ajánlom is. Nem szeretem, ha ilyen kis fruskák ugrálják körül.

- Tessék? - meglepődik. - Ezt mégis mire véljem?

- Csak egy dolgot kérek – közelebb lépek hozzá, hangom halkabbra veszem, szinte suttogok, - tartsd magad távol tőle!

Donghae PoV:

Kint ácsorgok a lépcsőházban, Sehun folyamatosan rogyadozik mellettem, de sikerül megtartanom.

- Te... Te amúgy ki vagy? - meghallom részeg barátom hangját.

- Azt most nem fontos tudnod – próbálom kerülni az értelmetlen beszélgetést.

- Te vagy a fogtündér? - halkan kuncogni kezd.

- Nem.

- Akkor a télapó?

- Nem – forgatom a szemeim. - Fogd be.

- Várj... kitalálom. Kai vagy, ugye?

- Igen – vágom rá, remélve, hogy elhallgat.

- De te a szüleidnél vagy, nem?

- Ha még egyszer megszólalsz, lelöklek azon a lépcsőn! - fordítom felé.

- Gonosz vagy... - motyogja, mire csak elmosolyodok, mert így végre sikerül elhallgattatnom.

Luhan pár perccel később végre kijön. Nem kérdezek semmit, mert sejtem, hogy mi történhetett. Együtt lecipeljük Sehunt a lépcsőkön és beültetjük az autóba.

- Volt valami? - szólalok meg út közben.

- Nem tudom – hangjában érződik az aggodalom.