10. Fejezet (1. rész)

Kai-ra gondolok. Az ő hangja lenne az, ami most megnyugtatna és egy pillanatra elterelné minden gondolatomat, de már túl késő van, nem akarom éjjel zavarni. Nehezen, az érzelmek és a gondolatok kavargása ellenére elalszom.

Másnap az órára pillantok és egyből a telefonomért nyúlok. Pillangók lepik el a nyomrom, miközben kicsöng.

„Beep. Beep. Beep”

Harmadszorra se veszi fel. Csalódottan ejtem a telefont az ölembe és reménykedve nézem, hátha megcsörren, de nem.

- Jongin... - késztetést érzek, hogy kimondjam a nevét.

Épp a fürdőből jövök ki, amikor meghallom az ismerős dalt. Egyből berohanok a szobámba, az ágyra vetem magam, amin csörög a mobilom és rögtön felveszem.

- Jongin! - szólok bele vidáman.

- Öhm... nem egészen... - hatásszünet. - Sehun vagyok – meg se ismerem a hangját, erőtlen és rekedtes.

- Oh... most megleptél. Hogy érzed magad?

- Szörnyen – válaszol egy szóval. - Igazából azért hívlak, mert szeretnék veled beszélni.

- Mondd.

- De személyesen akarom ezt elmondani.

Megilletődök, de végül rábólintok a dologra. Előbb-utóbb úgyis megtudom, akármit is akar mondani. Magamra kapok valami göncöt és elindulok a megadott cím felé. Én megyek hozzá, tekintettel arra, hogy nem érzi jól magát.

Bizonytalanul kopogok a gyönyörű családi ház ajtaján. Körbe nézek a szomszédos házakon, amik hasonlóan hatalmasak és új építésűnek tűnnek. Meghallom a zár kattanását és meglátom Sehun-t, akin látszik, hogy nincs formában. Kócos haj, sápadt arc, táskás szemek és utoljára a nagyapámon láttam ilyen mamusz; zokniba betűrt melegítő és kinyúlott, kopott színű, félre csúszott pulóver kombinációt.

- Nem festesz túl jól – szélesen mosolygok, legszívesebben visítanék a nevetéstől.

- Volt már jobb napom is – jegyzi meg monoton hangon.

Beinvitál, egyből elém tárul a tágas nappali. Bár az meglátszik, hogy két férfiú lakik itt, de az enyhe rendetlenség ellenére is tetszik maga a helyiség hangulatos berendezése.

- Érezd magad otthon – zökkent ki a csodálkozásból Sehun hangja a hátam mögül.

Leveszem a cipőm és a kabátom, majd beljebb merészkedek. Leülök a kanapéra, a kandallóval szembe, ahonnan árad a meleg. A fölötte lévő, falra szerelt, LCD tévére téved a tekintetem és hangos nevetésben török ki.

- Mi az? - hallom Sehun lépteit és egy bögre gőzölgő teát nyújt felém.

Próbálom megköszönni miközben nyúlok érte, de nem tudom abbahagyni a nevetést, ezért el is húzza előlem.

- Még a végén kiöntöd.

A dohányzóasztal üveglapjára teszi a bögrém, leül mellém és óvatosan belekortyol a sajátjába, amíg én próbálok megnyugodni. Türelmesen megvárja, amíg jajgatok és letörlöm a könnyeim.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy Pororo-t nézel – mosolygok.

- Viccelsz? - felnevet. - Megvan az összes eddigi évad, Blu-rayen.

- Wow, Savanyúság odavan a hat éves korosztálynak készült animációs sorozatért...

- Savanyúság? - ismétli utánam, értetlenül.

Kikerekednek a szemeim, amint rájövök, hogy ő nem tud a gúnynevéről. Menekülésként a teámért nyúlok és beleiszok.

- Öhm... Valamit mondani akartál – terelem a témát.

- Ja, igen – megköszörüli a torkát. - Én csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésemért és azért, amit mondtam a kávézóban. Azokat a szavakat nem gondoltam komolyan, csak felbosszantott, hogy Kai annyit beszélt rólam... szóval... sajnálom – tekintetével kerül, de látom rajta, hogy őszinték a szavai.

- Ilyen az igazi Sehun? - pislogok nagyokat.

- Dehogy! - vágja rá. - Még senkit se illettem ilyen szép monológgal, úgyhogy ezt becsüld meg – újra a jól ismert hangszínén beszél.

- Rendben van – kuncogok, majd elkomolyodok. - Bocsánatkérés elfogadva. De nekem lenne egy kérdésem...

- Egyet feltehetsz.

- Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál?

- Miért mit mondtam? - érdektelenség árad belőle.

- Hogy kedvelsz...

- Mit csinálok?! - szemei nagyra nyílnak.

- Hát... - zavarba jövök. - Azt mondtad, hogy kedvelsz...

Egy ideig csak bámuljuk a másikat, egyikünk tekintete butább, mint a másiké. Hirtelen felnevet. Értetlenül figyelem, ahogy ritmusosan ugrálnak a vállai és ezzel párhuzamosan hallatja az egyik „ha”-t, a másik után.

- Nagyon be lehetettem rúgva – mosolyog, tekintetét a tévére szegezi.

- Tehát, akkor ez nem igaz?

- Hülye vagy? - pökhendin fordul felém. - Az utolsó lennél, akkor se kellenél.

Gonosz szavaira szemet meresztek, észre is veszi, hogy talán finomabban kellett volna fogalmaznia.

- Már bocs – teszi hozzá, azt hiszem azzal a jelentéssel, hogy „ne haragudj, nem akartam ilyen durván mondani”.

- Persze – észbe kapok, mosolyt erőltetek. - Az alkohol... - rázom a fejem.

- Ja – bólint. - Kínos helyzetbe tudja hozni az embert.

- Az már biztos – helyeselek.

Az értelmetlen szóváltás után ő újra bele vetődik Pororo világába, én pedig a gondolataimba.

Ilyen egy elcseszett embert... mérgelődök. Sehun most kimondhatatlanul utálom a nyers, pofátlan személyiséged. De mégis, mit vártam? Ő egyértelműen nem hozzám való, nekem nem kell ilyen társ. Már nem is értem, hogy mi fogott meg benne, amikor megtetszett. Pfhejj.

- Mi van veled? - térít vissza a hangja, mire ránézek. - Mi ez az undor az arcodon?

- Semmi. Akartál még valamit mondani?

- Öhm... a bocsánatkérésen kívül nem – megrázza a fejét.

- Akkor hazamegyek, köszönöm a teát – felállok.

Válaszként csak bólint, rám se néz.

- Nem kísérsz ki? - pislogok.

- Tudod hol az ajtó, nem?

Magamban gyorsan elmondok egy sor udvariatlanságra utaló szidalmazást, majd hazaindulok.

A buszon ülök, amikor megszólal a mobil. Elő kutatom a zsebemből és boldog mosollyal az arcomon szólok bele.

- Szia, Jongin!

- Ne haragudj, hogy csak most hívlak vissza csak...

- Semmi gond – szólok közbe. - Örülök, hogy visszahívtál.

Egészen addig beszéltünk, amíg haza nem értem. Ő olyan kedves, annak ellenére, hogy most nehéz időszakot él meg. Nekem pontosan erre lenne szükségem, nem pedig egy faragatlan, nagyképű emberre.
- Sehun-nal mi van? Sikerült kirángatni a lakásból? -kuncog.
- Heh - kínomban elmosolyodok. - Sikerült.
- Akkor jó. Nyaggasd továbbra is helyettem - hangján érzem széles mosolyát.
- Én már -
- Alig várom, hogy újra lássalak - vág közbe. - Hiányzol már és remélem, hogy egy pasi se csábított el - viccelődik.
- Megígértem, hogy megvárlak, nem?
- Ez megnyugtató. Szeretnék kicsit közelebb kerülni hozzád, mikor hazamegyek.
- Tényleg?
- Szerinted miért kértelek, hogy várj rám? Különleges vagy számomra, amióta először megláttalak.

Éjjel van, hangos zajra ébredek. Hunyorogva nézem a mobilom, amiből az idegesítő hang jön, de a kijelző fényének ragyogása teljesen megvakít.

- Hallo? - szólok bele rekedten.

- Hani! - hirtelen érkező, erőteljes hangra összerezzenek. - Segíts!

- Sehun? - felülök. - Mi van? Tudod mennyi az idő? - a falióra felé nézek, de a sötétségben nem látok semmit.

- Vérzek! Hani, VÉRZEK! - pánikolva ordít.

- Mi... mi történt? - éberebbnek érzem magam, de az álmosság még ott van a szememben.

- Én csak... csak jöttem... lépcső... Jöttem le a lépcsőn és... aztán a földön... - össze vissza beszél, meg van zavarodva.

- Jól van, nyugodj meg. Oda megyek – dobom le magamról a takarót.

- Siess, mert mindjárt elvérzek! - lerakja.

Érdektelen, álmos tekintettel öltözök, de legbelül mégis aggódom érte. Nem volt túl bíztató a hangja, érezhető volt rajta az ijedtség és a zavartság.

Hajnali egy óra van ezért taxit hívok, a ház elé érve kifizetem és sietős léptekkel haladok az ajtóhoz. Bekopogok, de nincs válasz. Megismétlem, de megint semmi. Könnyedén lenyomom a kilincset, hallom, ahogy a zárszerkezet kattog és bemegyek.

- Sehun? - kibújok a cipőmből és kabátban sétálok beljebb.

A konyha fénye bevonz, ami szintén tágas és meglehetősen jól felszerelt. Megállok, körülnézek, de sehol senki.

- Sehun?

Elindulok a másik boltív felé, de valami a lábamnak ütközik és csörömpölő hangot ad ki magából, amitől ijedten szökkenek hátra. A zajforrás két egymásnak guruló soju-s üveg. Már megint ivott?

- Sehun! - szólítom hangosan. - Ha ez megint valami részeges tréfa, akkor most nagyon pipa vagyok rád!

Semmi válasz.

- HANI! - hallom a távolból az ordítást.

Sikítva fordulok meg, kezem egyből a szám elé kapom és ott is hagyom, miközben lassan megyek az előbb hallott hang felé. Vissza érkezem a nappaliba, amit csak a kandalló fénye világít meg, de most se látok semmit.

- Sehun? - szólalok meg a tenyerem mögül.

Kiszúrom a kanapét, aminek csak a hátulját látom, ezért lassan közelebb megyek és megkerülöm. Meglátom Sehun-t feküdni rajta, arccal lefelé, egyik kezét és lábát lelógatva róla.

- Veled meg mi történt? - mellé guggolok.

- Hmfpspenjfd... - nem értek semmit a mondatából, mert a bőrhuzatba mormolja.

- Egy szavadat se értem...

Fejét felemeli, oldalra fordítva teszi vissza és rám néz. Szemében látom a kandallóban égő tűz fényét, arcát narancssárga színben világítja meg.

- Segíts – nyögi, részeges hanglejtéssel.

- Mi történt? Minek ittál már megint?

- Én... én csak beszélni akartam valakivel...

- Ezért hívtál ide az éjszaka közepén? - nézek végig rajta, de nem látom sehol, hogy vérezne. - Nincs is semmi bajod? - magasabb lesz a hangom a felháborodottságtól.

- Igazából... én tényleg leestem a lépcsőn, de... - csuklik – semmi bajom.

- Ezért még megfizetsz! - felbőszülten állok fel.

- Várj – a kezem után kap, megragadja a csuklóm. - Sú-sú-súlyos gondjaim lesznek, ha... ha most nem tudok beszélni valakivel.

- Felesleges, már így is súlyos gondjaid vannak! - rántom el a kezem.

Nagy lendülettel fordulok meg és már indulnék is kifelé, de a hangjára megtorpanok.

- Halálosan szerelmes voltam...