6. Fejezet

Érzem, hogy gyengéden simogatják a hajam, játszanak kócos tincseimmel. Felnyitom pilláimat és egy meglepett szépfiú mellett találom magam.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – elveszi kezét és megbánó tekintettel néz, - csak annyira édes voltál és...

- Semmi gond – nyugtatom.

Hirtelen felül és háttal nekem törökülésbe vágja magát, fejét lehorgasztja, közben barna hajkoronájába túr.

- Sajnálom, hogy mellettem kellett ébredned, nem tudom mi ütött belém, hogy ezt tettem...

- Jongin – szólítom meg, mire elhalkul szégyenkező hangja.

Feltápászkodok, háta mögé mászok és habozva ugyan, de végül átölelem, kezeimet összekulcsolom mellkasa előtt, állam a vállának támasztom.

- Egyáltalán nem zavart. Amúgy is tartozom, mert hála neked, már sokkal jobban érzem magam – elmosolyodok.

- Semmiség – oldalra fordítja fejét, meglepődik arcunk közelségén és gyorsan elfordítja, de látom a pírt orcáján. - De... de azért me-menj orvoshoz... - zavarában dadog.

- Rendben – elengedem ölelésemből.

- Elkísérlek – közli felbátorodva, miután megnőtt köztünk a távolság.

- Nem szükséges, már így is sok mindent tettél értem.

Nagy nehezen, de meggyőztem, hogy egyedül is oda találok. Nem lett volna gond, ha elkísér és jól esik a gondoskodása, de nem akarok visszaélni a kedvességével, ráadásul ott van Sehun, aki szintén beteg. Nem ismerem Kai-t rég óta, de teljesen belopta magát a szívembe, mosolyával és gondoskodásával teljesen levett a lábamról. Ezt nem nevezném még szerelemnek, az biztos, hogy már most érzek valamit iránta, de nem akarom elsietni a dolgokat, mert hamar véget érhet.

Belépek az orvosi rendelő várótermébe, illedelmesen köszöntöm azt a pár, várakozó embert. Valaki felköhög és a tekintetem egyből az irányába szögeződik. Elmosolyodok és helyet foglalok az illető melletti üres széken.

- Szia – köszönök, de rám se néz.

- Miért csinálsz úgy, mintha jóban lennénk? - kérdezi ridegen, szinte suttogva és lassan felém fordítja fejét.

- Nem csinálok úgy, gondoltam inkább ide ülök, mint egy idegen mellé – sértődötten elfordulok Sehun-tól.

- Egyáltalán nem ismersz, én is egy idegen vagyok számodra...

- Ha ennyire zavarlak, akkor-

Közben állnék fel, de megfogja a karom és vissza húz a székre, a szó is a torkomon akadt. Meglepettségemet elrejtve, magyarázatra várva nézek rá, de egy szót se szól, elenged és tekintetét leveszi rólam. Rá hagyok és csendesen telnek a percek, néha Sehun köhögése visszhangzik, miközben az emberek fogynak a váróból.

- Kai mikor ért haza? - töröm meg halk kérdésemmel a köztünk lévő csendet.

- Nem tudom, mert még... - hirtelen elhallgat. - Várjuk... tegnap végig veled volt? - homlokát ráncolva fordul felém.

- Igen – bólintok. - Nem tudtál róla?

- És még éjjel is ott volt? - kérdésére ismét bólintok. - Pff... - elfordul.

Zavart arcát fürkészem, gondolkozva azon, hogy most mi járhat a fejében.

- Talán ez baj? - bizonytalan a hangom.

- Hol érdekel engem, hogy mikor, mit csináltok? - von vállat. - Nekem tökmindegy.

Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy az orvos asszisztense behívja a következőt és Sehun besétál. Körbe nézek és rájövök, hogy egyedül maradtam a teremben és gondolatban próbáltam értelmezni Sehun viselkedését, de semmire se mentem. Amikor kijött a rendelőből teljesen átnézett rajtam, a szokásos kifejezéstelen arcával elment, meg se próbálkoztam elköszönni tőle, úgyse köszönt volna.

Egy gyors vizsgálat után én is elindultam haza, kiléptem az utcára és felfedeztem, hogy ismét szállingózik a hó. Kabátom zsebébe rejtettem kezeim és hallgatom a friss hó jellegzetes ropogását lépteim alatt. Elfordulva a sarkon meglepetten megtorpanok, Sehun miatt, aki a 180 centiméteres magasságával került elém a semmiből. Sarkam talpa meg is csúszik, én pedig majd' hanyatt vágódok, de sikerül megtartanom egyensúlyom.

- Sehun? - pislogok nagyokat, hátha csak hallucinálok.

- Unalmas lett volna egyedül sétálni – közli, köhög egyet, majd elindul és pár méter után megállva visszafordul felém. - Nem jössz?

Az értetlen tekintet rajtam marad, bólintok és megindulok felé.

Együtt sétálunk, utcáról utcára és újra rádöbbenek, hogy Sehun nem valami beszédes.

- Most van nálad kulcs, ugye? - csipkelődök mosolyogva.

- Kai-nak az a legjobb dolga, hogy rólam beszél?! - kapja rám tekintetét.

- Nyugalom – elkomolyodok. - Ne kapd fel a vizet, én csak próbáltam valami beszélgetéshez hasonló dolgot kezdeményezni – forgatom a szemeim.

- Ne haragudj, de fájó torokkal semmi kedvem kommunikálni veled – árad belőle a szarkazmus, miközben újra előre néz.

- De azért megvártál, mondván, hogy „unalmas le-”

- Tudom, hogy mit mondtam – fojtja belém a szót felmordulásával.

Rá hagyok és az út további része szótlanul telik el.

- Senshine! - kiáltja valaki a távolból.

Sehun megáll és megfordul a hang irányába, én is így teszek. Egy fiú sietett felénk, miközben a kezével kalimpált. Elénk érve megállt és szemügyre vettem arcát. Aranyos mosoly, hatalmas szemek, szőke tincsei kificcentek néhány helyen sapkája alól és arca olyan, mint egy porcelán babáé. Az összhatás egy őzre emlékeztetett.

- Oh – pislogott rám. - Te a gyorsétteremben dolgozol, ugye? - szegezi rám mutatóujját.

- Igen – bólintok.

- Nem is tudtam, hogy jártok – mosolya még szélesebbre húzódik?

- Mi?! Dehogy! - förmedünk rá, majdnem egyszerre.

Meglepetten nézünk egymásra, a nagy összhang hallatán.

- Jól van, na – kuncog Bambi. - Egyébként Luhan vagyok – meghajlás helyett csak biccent fejével.

- Hani – én is úgy teszek.

- Na jól, van, ne most ismerkedjetek – szólt közbe Sehun. - Fázok, nem akarok itt ácsorogni. Hova mész? - fordul barátja felé.

- Donghae hívott, hozzá indultam. Nem jössz?

Savanyú uraság tanácstalanul néz rám. Jelen pillanatban, szívem szerint látványosan kiakadnék és ordítoznék a bunkó viselkedése miatt, de megtartom magamban. Megköszörülöm a torkom, hogy biztosan legyen hangom, amikor megszólalok.

- Én megyek. Örültem, Luhan – elmosolyodok. - Sziasztok.

Sarkon fordulok és megyek tovább. A számításaim bejöttek, Sehun most se volt hajlandó köszönni, ami már meg se lepett. Meglátok egy buszt közeledni, ezért gyorsítok lépteimen, hogy odaérjek a megállóhoz. Épp elérem a buszt és lehuppanok az egyik ülésre.

Luhan PoV:

- Ne haragudj, Lulu, nem érzem túl jól magam, inkább haza megyek.

- Te most futni akarsz a csaj után? - teszem fel a kérdésem, fintorogva.

- Mi? - meglepődik. - Dehogy futok utána – össze húzza szemöldökeit.

Hátra fordul, én is elnézek válla mellett és nézzük, ahogy Hani felszáll a buszra. Kérdően figyelem Sehun-t, tekintete kifejezéstelen, de mégse olyan, mint amilyen szokott lenni.

- Na, biztos nem akarsz jönni? - vonom magamra a figyelmét.

Egy ideig gondolkozik, de végül rábólint és együtt megyünk tovább.

A sejtésem beigazolódott, számítottam rá, hogy a busz ablakait fogja fürkészni, mikor elhalad mellettünk a jármű egy halk sóhajt hallat. Arcomra kiül a zavartság, miközben eltervezem, hogy a végére járok a furcsa viselkedésének.