5. Fejezet

Kai PoV:

Szakad a hó, arcomat félig a kabátom gallérjába bújtatom és sietős léptekkel haladok az utcán. Egy buszmegálló mellett haladok el, ahova éppen érkezik egy busz, így kihasználom az alkalmat és felszállok rá. Leülök az egyik ablak melletti helyre és bámulok kifelé, gondolataimba mélyedve. Pontosabban Hani-ra gondolok. A hosszú, barna hajára; a csillogó barna, szemeire; édes nevetésére. Szerelmes vagyok. Szeretem őt, de még nem mondhatom el neki, ezzel csak elijeszteném.

Kiérek Szöul külvárosába, a magas épületeket leváltják a családi házak. Leszállok a buszról, még egy utcányit sétálnom kell és meg is látom a házam, aminek a tetejét már vastag hóréteg borítja. Gyorsítok lépteimet, majd futásnak eredek, amint meglátok valakit a lépcsőn, összehúzódva ücsörögni.

- Sehun? - állok meg előtte.

Lassan felemeli térdeire hajtott fejét és a hópelyhektől hunyorogva néz fel rám. Arca láthatóan sápadt, egész testében remeg és hallom, hogy fogai vacognak.

- Nincs nálad kulcsod? - várom válaszát, de meg se szólal.

Felsegítem, egymásba karolunk és besietünk a házba.

Hani PoV:

Kinyitom a szemeim, fel akarok kelni, de meg se bírok mozdulni. Próbálok nyelni és a torkomba hatalmas fájdalom nyilall, a fejem zúg, ráadásul árad belőlem a hő, érzem, hogy lázas vagyok. Elnyújtózkodok az ágy másik végéig, a telefonomért és felhívom a főnököm, hogy nem tudok bemenni, felsorolom neki a bajaimat. Az orromra köti és megígérteti velem, hogy orvoshoz kell mennem. Magam mellé teszem a mobilom, átfordulok a másik oldalamra és próbálok visszaaludni.

Nem tett jót az a tegnapi hócsata...

Egy idegesítő hangra ébredek, valahonnan mellőlem és rádöbbenek, hogy ez az én csengőhangom. Csukott szemmel tapogatózok a hang irányába, meg is érzem a mobilom, de véletlenül lelököm az ágyról és a fejembe éles fájdalom hasít a hangtól, ahogy a parkettára csattant. Szenvedek, mozdulatlan akarok maradni, szemhéjaim fel se nyitom, csak fekszek, mint aki meghalt. Pár perc után és hallom a készülék rezgését a padlón, de nincs erőm reagálni bármit is.

Ismét elalszom.

Ezúttal arra ébredek, hogy valaki csönget. A csengő hangja számomra most olyan, mintha egy légkalapáccsal dolgoznának a koponyámon. Nagy nehezen feltápászkodok, lábaimat bele bújtatom a mamuszomba, felhúzom a lila, virágmintás köntösömet és az ajtó felé csoszogva megkötöm az övet. Ajtót nyitok és szemeimmel akaratlanul hunyorítok végig, ezért kell másodperc, hogy megismerjem Kai-t. Egy mozdulattal a fejemre húzom a köntös kapucniját, hogy ne lásson ilyen ramaty állapotban. Az orromig húzom, így én se látom őt.

- H-hát te? - kérdezem rekedt hangon.

- Látni akartalak és a gyorsétteremben azt mondták beteg vagy, ezért gondoltam meglátogatlak. Remélem nem gond – hangján érződik szégyenlős mosolya.

- Nem gond – kilesek a puha anyag mögül, meg akartam győződni róla, hogy egyedül van. - De nem szeretném, ha elkapnád, vagy valami – elmegy a hangom, ezért megköszörülöm a torkom.

- Részben hibásnak érzem magam, hogy megbetegedtél...

- Ugyan már – vágtam közbe. - Erről nem te tehetsz – elmosolyodok és pár másodpercig mindketten hallgatunk.

- Öhm... beengedsz?

- Jaj, persze – állok félre, miközben leveszem a kapucnit.

Becsukom mögötte az ajtót és hagyom, hogy körbenézzen az előszobában. Beljebb sétál és megpillantja a konyhát, egyből bemegy. Követem, figyelem, ahogy egy szatyrot tesz az asztalra.

- Mi az? - érdeklődöm.

- Anyukám folyton ezeket tömte belém, amikor beteg voltam és hamar meggyógyultam, ezért hoztam neked is – vigyorog.

- Oh... - pislogok nagyokat.

- A főnököd mondta, hogy mi a bajod, ezért rögtön tudtam, hogy mi kell neked. Epres tea, fájdalom csillapító, láz csillapító, köptető és méz – sorolja, miközben kipakolgatja az asztalra.

- Nem kellett volna... - keresem a szavakat, egyszer körbe fordul, szemügyre veszi az egész konyhát, mint aki meg se hallott.

- Főzök teát, beveszed a gyógyszereidet, aztán pihensz, oké? - rám néz.

Várja a válaszom, de én meg se tudok szólalni teljesen leblokkoltam. Nem tudom, hogy a dögös mosolyától, vagy a jól eső gondoskodásától estem-e ilyen állapotba. Biztos, ami biztos: kellemes érzéssel tölt el, hogy gondolt rám és velem van.

- Hani?

- Igen – pillantok rá. - Ja, tényleg. Öhm... nem kellene ennyit törődnöd velem – valószínűleg a láztól, de össze-vissza beszélek.

- Ez semmiség. Ráadásul Sehun is lebetegedett...

- Tessék? - meglepődök.

- Vagy egy órán át ücsörgött a ház előtti lépcsőn, amíg haza nem értem, mert nem volt kulcsa és teljesen átfagyott...

- Oh – bizonytalanságot mutatva körbe pillantok a helyiségben.

Kai másodpercekig arcomat fürkészi, lassú léptekkel indul felém, majd megáll előttem, értetlenül nézek fel szemeibe. Homlokomra helyezi tenyerét és láthatóan megilletődik, már-már megijed.

- Huh – fújtat és elveszi kezét. - Le kell nyomnunk a lázad, mert szinte lángolsz... - kedves hangulatát egyből aggodalom váltotta le.

Leültet a legközelebbi székre és hirtelen úgy érzem magam, mint aki annyira gyenge, hogy egy pillanat alatt el tudna aludni. Nehezen, de nyitva tartom szemeimet és figyelem, ahogy Kai tölt egy pohár vizet, majd orrom elé tolja egy fehér, kör alakú pirulát is. Készségesen elveszem tőle, vízzel kísérem le a gyógyszert és a poharat visszanyújtom.

- Köszönöm, Jongin...

- Ne köszönd, mert nem fog használni – elmosolyodik.

- Bemegyek, lefekszem – közlöm.

Fel is kelek a székről, de megszédülök és rögtön a falnak támasztom a kezem, hogy megtartsam magam. Szerencsére Kai segít és bekísér a szobámba, lefektet az ágyra és betakar. Meg akarom köszönni neki, de nem tudok egy hangot se kiejteni, csak egy mosollyal üzenem neki.

Félig lehúzza a redőnyöm, így félhomály lesz a szobában, majd csendesen kimegy.

- Ébren vagy? - lép be halkan.

- Ühhüm – adom a választ.

- Hogy érzed magad?

Odajön az ágy mellé, amíg én ülőhelyzetbe tornázom magam. Kezében lévő tálcát, amin a gyógyszerek és a tea van, az éjjeliszekrényre teszi.

- Sokkal jobban – válaszolok. - És ez neked köszönhető.

- Ezt jó hallani – egymásra mosolygunk. - Akkor én nem is zavarlak tovább, pihenj – elindul kifelé.

- Várj – szólok utána. - Ha nincs dolgod, akkor most itt ne hagyj – mondom kétségbe esett hangon és a takarómat markolászom.

Vissza fordul és a reakciómra felnevet.

- Nincs dolgom, de pihenned kell, különben nem gyógyulsz meg – közli atyáskodóan.

- Ugyan már – legyintek. - Belegondoltam és rájöttem, hogy alig tudunk valamit egymásról... Beszélgetés közben is tudok pihenni – erősködök.

- Legyen – sóhajtja megadóan.

Izgatott kislány viselkedéséhez hasonlóan, vigyorogva csapkodtam meg magam mellett az ágyat. Vonakodva ugyan, de helyet foglalt mellettem, az ágy szélén.

- Mit szeretnél? - emeli meg az egyik szemöldökét.

- Mesélj magadról...

Elkezdtünk történeteket mesélni egymás gyerekkoráról, de közben valahogy elnyomott az álom.

Teljesen sötét van a szobában, mikor kinyitom a szemeim, csak az utcai lámpák fénye világítja be halványan a szobát. Édes illat csapja meg az orrom és ekkor felfedezem magam mellett Jongin-t. Aranyosan, nyugodtan alszik, légzései egyenletesek és egy apró mosoly bujkál szája sarkában. Látványa engem is mosolyra késztet, közelebb húzódok hozzá és mellkasához bújva, újra lehunyom szemeimet. Pár másodperccel később érzem, ahogy kezét derekamra vezeti és közelebb húz magához, de még mindig alszik. Mosolyogva, nagyokat dobbanó szívvel alszom el.