1. Fejezet

Egy busz halad Dél-Korea csillogó fővárosa felé az esti órákban, utazik rajta egy komor tekintetű fiú is. Könyökét az ablakba helyezve, öklén támasztja arcát, nézi a kinti hóesést és a mellette elhaladó tájat. Felsóhajt, komótosan feláll helyéről, vállára kapja sporttáskáját és elindul az ajtó felé. A jármű megáll, az ajtó kinyitódik és kilép rajta, a hideg, csípős levegőre. Ismét egy sóhajt hallat, azt gondolva: „Haza jöttem”.

Hani PoV:

Pizsamában, kócos hajjal, fogkefével a számban szaladgálok a lakásban, ha nem igyekszem el fogok késni a munkából. Mint majdnem, minden reggel.

Sikerült időben elkészülnöm, szerencsére most nem felejtettem el melltartót se húzni, nem úgy, mint múltkor. Éppen elértem az érkező buszt, amivel még az utolsó pillanatban beértem a gyorsétterembe.

- Hani, már megint késtél – szólal meg a kisfőnök, amint meglát.

- Nem igaz! - azonnal karórámra pillantok. - 07:57 van... vagyis 58 – javítom ki magam, amint ugrik egyet a nagy mutató.

- Nem számít – forgatja szemeit. - Igyekezz!

*

A késő esti órákban már kezdenek fogyni az emberek, remélem, hogy hamarosan zárhatunk, de amint erre gondoltam, betoppant négy srác. Egyedül én állok a pult mögött, ezért az egyikük kénytelen hozzám jönni, hogy kiszolgálja őket valaki.

- Jó estét – köszön illedelmesen.

Meg se hallom, ugyanis elámulok a kinézetétől. Nagy, kifejező szemek, gondosan beállított barna tincsek, húsos ajkak, alapjáraton kisfiús tekintet, mégis olyan férfias a megjelenése. Látja tekintetemen, hogy valami más dimenzióban járhatok éppen, ezért türelmesen vár és halk kuncogásával térít vissza a valóság felé.

- Elnézést, jó estét – rázom meg a fejem. - Mit parancsol? - egyidősek lehetünk, mégis a szabályok és az etikett miatt formálisan beszélünk.

Annyi mindent rendelt, amiből még egy focicsapat is jól lakna. Sorban kipakolom a rendeléseket, az utolsó kért üdítőt teszem a pultra, amikor megjelenik mellette egy másik srác. Villámgyorsan végigmérem és egy mérhetetlenül cuki srácot vélek felfedezni benne. Az arca alapján egy őzhöz tudtam hasonlítani.

- 14.450 won lesz.

Társa elvisz két tálcát, amíg ő átnyújtja a pénzt, két darab tízezrest.

- A többi a magáé – mosolyogva kacsint egyet és az asztalukhoz viszi a másik két tálcát is.

Jól esik a gesztus és akaratlanul is mosolygok. Azt hiszem az arcomra van írva minden.

Úgy tűnt, hogy valamit ünnepelnek, mert igen jókedvűek és szórakozottak mindannyian, kivéve az egyiküket, aki szótlanul ül és csak halványan mosolyog.

Végig őket figyeltem, ahogy az összes kaját elpuszítják, majd jófej vendégek módjára nem hagyják úgy az asztalt, hanem kidobnak mindent és a tálcákat a tartóra teszik.

Már tizenegy óra is elmúlott, amikor elindulok hazafelé. Csodálkozva nézem a szállingózó hópelyheket, aminek majdnem meg is látom a kárát.

- Vigyázz! - hallok egy hangot a távolból.

Figyelmetlenül lépek le a járdáról és abban a pillanatban hangos dudálást hallok. A hang irányába nézek és két fényszórót látok közeledni, annyira gyorsan történik minden, hogy hirtelen még levegőt se veszek. Az utolsó pillanatban sikerül hátra lépnem, de a sarkam elakad a padkában és hátra esek az autó útjából, ami továbbra is dudálva száguldozik el előttem. Kapkodom a fejem, próbálom felfogni, hogy mi történt és mozdulatlanul ülök a vékony hóréteggel borított, hideg betonon.

- Jól vagy? - érinti meg valaki a hátam.

- A rohadék legalább fékezhetett volna! - hallok háborogni valakit.

Egyszerre több kezet is érzek magamon, amik segítettek felállni.

- Nem ütötted meg magad? - remek, egy újabb idegen.

- Ne-nem. Jól vagyok – sikerül végre megszólalnom és felnézek.

Legnagyobb meglepetésemre az a négy srác állt előttem, akik az étteremben voltak. Egyből kiszúrom a kedves srác aggódó tekintetét és mögötte a savanyú képűt is felismerem.

- Nem lehet, hogy sokkot kapott? - aggodalmaskodik a bambi szemű, mintha nem hallanám őket.

- Tényleg minden rendben – egy mosolyt erőltetek magamra, pedig legszívesebben sírnék a szégyentől.

- Még jó, hogy sikerült ellépned előle, mert mi túl messze voltunk, az a barom meg biztos nem állt volna meg – szólal meg a láthatóan idősebb, meglepően selymes hangon.

Helyeslésül csak bólogatok, próbálok kitalálni valamit, hogy végre kikerüljek ebből a kínos szituációból.

- Szeretnéd, ha felhívnánk valakit? Esetleg elkísérjünk valameddig?

- Nem szükséges – legyintem le pironkodva a kacsintós srácot. - Nem lakom messze és jobban oda figyelek – mentegetőzök.

- Rendben – rábólint. - Akkor... vigyázz magadra.

- Úgy lesz – meghajolok előttük. - Köszönöm szépen a segítséget.

Sarkon fordulok és megállok körülnézni, ekkor meghallom az egyikük kuncogását.

- A szerencsétlen... - jegyzi meg alig hallhatóan.

- Sehun! - fegyelemre intik.

Meggyőződöm róla, hogy nem jön egy autó se és gyors léptekkel folytatom utamat.

Másnap reggel egy kis késéssel érek be a munkahelyemre, de a felettesem ezt már meg se említi. Ilyen korán nem sok vendég van, szégyenkezve, azonnal a pult mögé guggolok, amint meglátom az egyik srácot tegnapról.

- Basszus – suttogom.

Intek a másik eladónak, hogy fogadja a vendéget, de csak elneveti magát azon, amit éppen csinálok.

- Hahó – szólal meg a srác a pult másik oldaláról.

- Egy pillanat – válaszolok és arcom legyezem, hogy valamennyire eltűntessem a paradicsom színt.

Felállok és megigazítom a ruhámat, majd rá pillantok és magamra erőszakolok egy mosolyt.

- Csak meg akartam tudni, hogy épségben hazaért-e – mosolyog. - De, ha már itt vagyok, szeretnék egy kávét is.

- Minden rendben volt – válaszolok, miközben az automata pohárba tölti a barna italt és a habot. - De hagyd a formális beszédet.

- Akkor jó – megkönnyebbül. - Mellesleg Jongin vagyok, Kim Jongin, de minden Kai-nak szólít.

- Han HyeHwa, de csak Hani – feloldódva, őszintén mosolyogva teszem elé a kávéját. - Hagyd csak, ezt én állom, amiért segítettetek – utasítom el, amint előveszi pénztárcáját.

- Van egy tollad?

Kérdésére értetlen tekintettel akasztom le zsebemről az íróeszközt és kezébe adom. Szívdöglesztő mosollyal az arcán elvesz egy szalvétát a tartóból, ráír valamit, majd a tollal együtt elém csúsztatja. A Kai név és egy telefonszám áll rajta. Szólásra nyitott szájjal nézek fel, de addigra már a kijárat felé tart. Mosolyogva figyelem, ahogy kisétál és kint várakozó, savanyú képű haverjával együtt elsétálnak.

- Kishölgy, kiszolgálna végre?!