2. Fejezet

Felhívjam, ne hívjam? Mi lesz, ha azt se tudja ki vagyok? Mi van, ha nem is a saját számát írta le? Oh, basszus... Idegeskedek a kanapén ülve, kezemben szorongatom a telefonom és a szalvétát, amin Kai száma van. Jongin nagyon helyes srác, úgyhogy felhívom. Zárok ki magamból minden kételyt és megnyomom a hívás gombot. A telefont tartó kezemen elkezdem rágni a körmöm, gyomrom görcsösen remeg, miközben várom a választ, ami egy örökkévalóságnak tűnik.

- Hallo? - szólal meg egy mélyebb hang.

- Szia, Hani vagyok.

- Ki? - egy ideig hallgatok, kattog az agyam.

- Hani... a gyorsétteremből... tegnap reggel adtad meg a számod... - nyökögök.

- Egy pillanat – kezembe temetem vöröslő arcom. - Kai, valami Hani keres! - hallom távoli kiabálását.

Pár másodperces csend után valaki újra megszólal a vonal túlsó végéről.

- Szia, ne haragudj, csak messze voltam a mobilomtól – megismerem Kai vidám hangját.

- Sokáig gondolkoztam, hogy hívjalak-e és azt se tudtam, hogy mit mondhatnék, amit igazából most se tudok, csak hát az a helyzet, hogy...

- Tudnánk találkozni valahol? - hadarásomat könnyedén félbe szakítja.

- Öhm... persze? - válaszolok bizonytalanul.

Két órával később már a kávézóban ülök, ahol megbeszéltük a találkát és izgatottan kevergetem az előttem lévő csészében a kávét. Megszólal az ajtó feletti csengő, automatikusan arra fordítom a fejem és megpillantom Kai-t. Kissé elbizonytalanodom, amikor meglátom mögötte bejönni a savanyú képű haverját is. Jongin egyből meglát és mosolyog, miközben leülnek az asztalhoz.

- Szia – köszön, egy ragyogó mosollyal az arcán.

- Sziasztok.

Nézek a hívatlan személyre, de be kellett látnom, hogy ő nem óhajt köszönni.

- Ne haragudj, de Sehun nemrég jött csak haza egy év után, most nálam lakik és nem akartam egyedül hagyni – szabadkozik Jongin.

- Persze, meséld el neki rögtön az egész életemet – vágja rá, erős szarkazmussal, akinek - ezek szerint – Sehun a neve.

- Oké... – mosolyog kínosan. - Mit kérsz?

- Egy kávét tejszínnel, két cukorral és tejszínhabbal.

Kai el is sietett, kettesben maradtunk Sehun-nal. Egy ideig méregettem, amíg ő komor, ítélkező tekintettel nézegelődött.

- Sehun, ugye? - szólok hozzá, megerősítést várva.

Egy pillanatra lehunyja szemeit és felsóhajt, mint aki azt gondolja, hogy „Ez most mi a francért szól hozzám?”, végül rám szegezte tekintetét.

- Hani, ugye? - érzem a gúnyt, közben hangjából megtudtam, hogy ő vette fel Kai telefonját. - Figyelj, nekem eszem ágába se volt ilyen hidegben kilépni a lakásból, elrontani a kis randitokat, Kai rángatott el. Csinálj úgy, mintha itt se lennék, ne nézz rám, ne szólj hozzám és flörtölgessetek, de feltűnés nélkül.

Meglepetten pislogok rá, miközben egyenesen a szemeimbe mondja kíméletlen szavait. Kai megérkezik, a kávéjukkal a kezükben, mire én gyorsan elmosolyodok.

Jongin remekül elbeszélgetett velem, Sehun meg csak csendesen ücsörgött. Néhányszor tényleg elfelejtettem, hogy ő is itt van. A csendes, savanyú képű egyik pillanatban felállt és szó nélkül elsétált.

- Tudom, hogy azt gondolod egy szörnyű ember...

- Elég hamar rájöttem – vágok Kai szavába.

- De valójában nem az, csak eleinte nehéz vele kommunikálni.

Az emlegetett szamár pillanatok alatt visszatért a mosdóból, csendesen leült, majd ránk nézett azokkal a semmit mondó szemeivel.

- Mi van, rólam beszéltetek, hogy ilyen csendben vagytok? - teszi fel a költői kérdést.

- Dehogy – lökte meg mosolyogva Kai.

Csendesen sétálunk az esti, hideg levegőn, mellettem Jongin, mögöttünk pár méterrel lemaradva pedig Mr. Savanyúság. Figyelem a szállingózó, hatalmas hópelyheket, amik szelíd mosolyra késztetnek és azt veszem észre, hogy Kai szintén mosolyog és engem néz.

- Mi az? - kérdezem zavartan.

- Semmi.

Hátra néz egy pillanatra, én is követem tekintetét, de azonnal vissza is fordulok, mert egy szúrós szempárral találtam szembe magam.

- Mindig ilyen? - kérdezem halkan, majdnem suttogva.

- Ki? Sehun? - meg se várja a válaszom, folytatja tovább. - Nem, régen teljesen más volt. Nála bolondabb, vidámabb, humorosabb srácot nem láttam életemben.

- Akkor most mitől ilyen?

- Szerelmi csalódás – vágja rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Kai, elég lesz – hangjára mindketten hátra fordulunk. - Attól, hogy a hátatok mögött vagyok, még nem süketültem meg.

Hanglejtéséből idegesnek tűnik, de a rossz fényviszonyokban rezzenéstelennek tűnő arca teljes érdektelenséget türköz. A fiúk egészen hazáig kísérnek, a lépcsőház ajtaja előtt megállunk, mosolyogva fordulok Kai felé.

- Jól éreztem magam – mondja ki ugyan azt, amit én is akartam.

- Én is.

Egy baráti ölelésben részesít, kabátjaink jellegzetes susogó hangot hallatnak.

- Viszlát, Sehun – pillantok felé, de figyelemre se méltat.

- Majd hívlak – integet Kai.

A randinak nem nevezhető találka után boldogságot érezek, még Savanyú Úr ellenére is. Visszagondolva Kai szavaira, furdalni kezd a kíváncsiság, Sehun múltját illetően.

„Holnap is szabadnapos leszek, össze tudunk futni?” - küldöm az SMS-t az egyetlen és legjobb barátnőmnek.

„Persze, majd átugrom.” - jön a válasz.

Aludni próbálok, de nem hagynak békén a gondolataim. Folyamatosan előttem van Sehun arca és próbálom elképzelni milyen lehet, amikor mosolyog, ekkor mindig bevillan Kai gyönyörű, mosolygós arca. Egyértelműen felkeltette az érdeklődésem, de ami aggasztani kezd, az nem más, mint, hogy Sehun borzalmasan elcseszett személyisége valahogy mégis vonzó számomra...