10. Fejezet (2. rész)

Egy hangos sóhajt hallat, majd ülő helyzetbe tornázik és feltolja magát a kanapéról. A bal lábára kissé sántikálva elcsoszog mellettem, értetlenül figyelem a konyha felé távolodó alakját. Leveszem a rajtam maradt kabátot és leülök. Magam se tudom miért, de azt érzem, hogy most szüksége van rá, hogy valakivel beszéljen és segíteni akarok neki. Türelmesen várok, hallom, hogy valamit matat a konyhában, nem sokkal később pedig egy kis üveg vízzel ül vissza, mellém. Felnyitja a palackot, szájához emeli és mohón kortyolgat belőle, majd megkönnyebbülten dől hátra, miközben próbálja a kupakot visszatekerni. Szó nélkül figyelem koordinálatlan mozgását, végül kiveszem a kezéből és rácsavarom a kis műanyagot.

- Óvoda óta ismertük egymást... - szólal meg rekedt hangon, fejét is neki támasztja a kanapé támlájának, s lehunyja szemeit. - Szomszédok voltunk, a szüleink is jóba voltak, ezért minden egyes napot együtt töltöttünk, közös nyaralásokra mentünk, meg hasonlók. Egy általánosba mentünk, ahol megismertem Jongin-t és attól a naptól kezdve szinte elválaszthatatlan barátok lettünk. Ahogy kezdtünk felnőni, észre vettem, hogy milyen szép lány lett Nari-ból és nőként kezdtem nézni rá, de persze ezt még Kai-nak se mondtam el, féltem, hogy ezzel csak tönkre tenném a barátságunkat. Együtt akartuk folytatni a tanulást, de Nari-t egy másik, magasabb színvonalú középiskolába küldték a szülei. Elköltöztek, nagy távolság lett köztünk, ami csak nehezítette a kapcsolattartást, ezért egyre kevesebbet beszéltünk és új barátai lettek. Amikor hívtam mindig lerázott azzal, hogy valami más dolga van, ezért egy idő után feladtam a próbálkozást. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak rá, szürkék lettek a napjaim, nélküle és egy lányra se tudtam ránézni... - elhallgat.

Még mindig alkohol van a szervezetében, ezért néhány mondatban botladozik a nyelve, de az jobban lefoglal, hogy megnyílt nekem. Olyan pontosan mondja el az akkori érzéseit, hogy szinte átadja nekem azokat. Továbbra is csukva vannak pillái, de én figyelmesen nézem a kandallóban lobogó tűz által megvilágított arcát. Felsóhajt, majd folytatja:

- Aztán amikor végzősök voltunk, az évzáró napján visszajött hozzám – nagyot nyel, alkarját a szemeire támasztja. - Este beállított és követelte, hogy menjek vele Amerikába, kezdjünk együtt egy új életet. A naiv, szerelmes, kisfiús gondolkodásommal persze, hogy egyből rábólintottam, annak ellenére, hogy a szüleim és Jongin is ellenezte. Olyan fiatalon rohadtul ijesztő volt ennyire messze kerülni otthonról, de Nari mellettem volt, bíztatott és bátorított, amikor szükség volt rá. Szép lassan bele rázódtam az ottani életben és egyben valóra is vált az akkori álmom, Nari-val közeledni kezdtünk egymás felé. Mindennél jobban szerettem, ahogy teltek a hónapok, egyre jobban. Bár voltak kisebb vitáink, mint minden kapcsolatban, de azokat sikerült tisztázni és ment minden tovább. Mindent alaposan átgondoltam, közben tudtam, hogy ő az, akivel le akarom élni az életem és egy év után meg is kértem a kezét. Már az esküvőt terveztük, amikor egyik napról a másikra furcsán kezdett viselkedni, egyre többet veszekedtünk, volt, hogy napokig nem szóltunk egymáshoz. Tudtam, hogy valamit titkol, hogy valami oka van a hirtelen változásának, de ez csak fél évvel később derült ki. Az összes munkahelyi túlóra és az esti „barátnős” programok, amikkel etetett, mind hazugság volt, mert miközben a jegyesem volt, ő a hátam mögött összejárt a munkatársával kefélni és még csak le se tagadta, mikor szembesíteni akartam ezzel! - felhúzza magát, a mondat végére egyre erőteljesebb a hangja. - Pedig én bíztam benne, egyszer se gondoltam rá, hogy ez előfordulhat és ő mégis hátba szúrt! - alsó ajkát beharapja.

Teljesen együtt érzek vele, aggódó tekintettel figyelem arcának fedetlen részeit. Látom, hogy állkapcsa feszül, ajkába mélyeszti fogait. Éreztetni akarom vele, hogy megértettem mindent és támogatni akarom, ezért az egyik kezem óvatosan a térdére helyezem. Izmai valamennyire elernyednek, nyugodtabb hangszínnel szólal meg újra:

- Még aznap összepakoltam a fontosabb dolgaimat, hazajöttem és Jongin felajánlotta, hogy jöjjek Szöulba és legyünk lakótársak – alkarját végig húzza szemein, rám néz. - Így jutottam el ideáig, ezért vagyok olyan, amilyen.

- Istenem... - keresem a szavakat. - Hát ez szomorú...

- Én itt elmesélem az életem tragikus pillanatait és te csak ennyit tudsz kinyögni? - még az emlékek felidézése után is előjön Sehun arrogáns énje.

- Nézd... Hálás vagyok, hogy megnyíltál és ezt elmondtad, így már teljesen meg tudom érteni, hogy miért viselkedsz így az emberekkel, de én azt gondolom, hogy ez csak egy álca. Erősnek, határozottnak és elérhetetlennek mutatod magad, de közben igazából bizalmatlan vagy az emberek felé, amit teljesen meg is tudok érteni. Ahogy te is mondtad, fiatal voltál és sajnos a lehető legrosszabb dolgokban részesültél, ami a te hibád, de mégse tehetsz róla – igyekszem érthetően megfogalmazni, miközben ő figyelmesen hallgat. - Amikor Nari-val eltávolodtatok, egy kicsit elszakadhattál volna tőle, nem kellett volna folyton utána vágyakoznod. Ha lett volna előtte egy másik lány, akit megismertél és szerettél, akkor rájöttél volna, hogy az első szerelmek nem tartanak örökké. Persze vannak kivételek, de általában azok csak „tanító” jellegűek, amin fiatalon hamar túltetted volna magad. Mivel Nari volt az első és a lehető legnagyobb csalódás ért, ezért falakat építettél magad köré, mindenkivel szemben bizalmatlan vagy és ez nagyon nem jó dolog, mert később ebből még lehetnek problémáid az életben. Az embereknek szükségük van a társaságra, a színes baráti körökre és, ha kicsit változtatnál, közvetlenebb lennél, akkor találnál egy másik lányt, aki sokkal jobb, mint Nari - egy bíztató mosolyt küldök felé.

- Köszönöm... - halkan beszél, szinte suttog. - Megölelhetlek?

Nem válaszolok, csak kinyújtom felé a karjaimat és azonnal magához von, egy határozott, mégis gyengéd ölelésbe.

- Fogalmad sincs, hogy ezzel most mennyit segítettél.

Eltol magától és megcsókol. Váratlanul ér, de a pillanat hevében nem tudok ellenállni neki és visszacsókolok. A gyengéd csók után egy puszit nyom a homlokomra és újra megölel. Kérdőre akarom vonni, de ő már válaszol is, mielőtt megtehetném:

- Sajnálom, de azt éreztem, hogy ezt most meg kell tennem... - kibontakozik az ölelésből.

- Én-

- Felejtsük el, mintha meg sem történt volna... - láthatóan zavarban van.

Próbálnék megszólalni, amikor zajt hallunk az ajtó felől. Ijedten nézek Sehun-ra, arra gondolva, hogy „Ki lehet ez, hajnalban?” és az ő arcán is látom, hogy ugyan ez a kérdés jár a fejében. Feláll és sietősen elindul az ajtó felé, én pedig bizonytalan léptekkel követem.

- Mi a...? - hallom a hangját, elfordulok a sarkon, így nekem is rálátásom van a bejárati ajtóra. - Ő meg mit keres itt?

Az ajtóban Jongin áll mögötte egy lánnyal. Kai azonnal Sehun-hoz lép és szorosan átölelve, vállába fúrja a fejét.

- Anya meghalt – nehézkesen nyögi, hangosan zokogva.

Kezem a szám elé kapom, szemeim kikerekednek. Elöntenek az érzelmek és a szemeim könnyel telnek meg a hír hallatán. Sajnálatot érzek Kai felé, de ami még erősebb az a bűntudat. Megígértem, neki, hogy megvárom és mégis megcsókoltam Sehun-t... Ráadásul valami azt súgja, hogy az a lány nem más mint Nari. Mi a franc történik itt?

10. Fejezet (1. rész)

Kai-ra gondolok. Az ő hangja lenne az, ami most megnyugtatna és egy pillanatra elterelné minden gondolatomat, de már túl késő van, nem akarom éjjel zavarni. Nehezen, az érzelmek és a gondolatok kavargása ellenére elalszom.

Másnap az órára pillantok és egyből a telefonomért nyúlok. Pillangók lepik el a nyomrom, miközben kicsöng.

„Beep. Beep. Beep”

Harmadszorra se veszi fel. Csalódottan ejtem a telefont az ölembe és reménykedve nézem, hátha megcsörren, de nem.

- Jongin... - késztetést érzek, hogy kimondjam a nevét.

Épp a fürdőből jövök ki, amikor meghallom az ismerős dalt. Egyből berohanok a szobámba, az ágyra vetem magam, amin csörög a mobilom és rögtön felveszem.

- Jongin! - szólok bele vidáman.

- Öhm... nem egészen... - hatásszünet. - Sehun vagyok – meg se ismerem a hangját, erőtlen és rekedtes.

- Oh... most megleptél. Hogy érzed magad?

- Szörnyen – válaszol egy szóval. - Igazából azért hívlak, mert szeretnék veled beszélni.

- Mondd.

- De személyesen akarom ezt elmondani.

Megilletődök, de végül rábólintok a dologra. Előbb-utóbb úgyis megtudom, akármit is akar mondani. Magamra kapok valami göncöt és elindulok a megadott cím felé. Én megyek hozzá, tekintettel arra, hogy nem érzi jól magát.

Bizonytalanul kopogok a gyönyörű családi ház ajtaján. Körbe nézek a szomszédos házakon, amik hasonlóan hatalmasak és új építésűnek tűnnek. Meghallom a zár kattanását és meglátom Sehun-t, akin látszik, hogy nincs formában. Kócos haj, sápadt arc, táskás szemek és utoljára a nagyapámon láttam ilyen mamusz; zokniba betűrt melegítő és kinyúlott, kopott színű, félre csúszott pulóver kombinációt.

- Nem festesz túl jól – szélesen mosolygok, legszívesebben visítanék a nevetéstől.

- Volt már jobb napom is – jegyzi meg monoton hangon.

Beinvitál, egyből elém tárul a tágas nappali. Bár az meglátszik, hogy két férfiú lakik itt, de az enyhe rendetlenség ellenére is tetszik maga a helyiség hangulatos berendezése.

- Érezd magad otthon – zökkent ki a csodálkozásból Sehun hangja a hátam mögül.

Leveszem a cipőm és a kabátom, majd beljebb merészkedek. Leülök a kanapéra, a kandallóval szembe, ahonnan árad a meleg. A fölötte lévő, falra szerelt, LCD tévére téved a tekintetem és hangos nevetésben török ki.

- Mi az? - hallom Sehun lépteit és egy bögre gőzölgő teát nyújt felém.

Próbálom megköszönni miközben nyúlok érte, de nem tudom abbahagyni a nevetést, ezért el is húzza előlem.

- Még a végén kiöntöd.

A dohányzóasztal üveglapjára teszi a bögrém, leül mellém és óvatosan belekortyol a sajátjába, amíg én próbálok megnyugodni. Türelmesen megvárja, amíg jajgatok és letörlöm a könnyeim.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy Pororo-t nézel – mosolygok.

- Viccelsz? - felnevet. - Megvan az összes eddigi évad, Blu-rayen.

- Wow, Savanyúság odavan a hat éves korosztálynak készült animációs sorozatért...

- Savanyúság? - ismétli utánam, értetlenül.

Kikerekednek a szemeim, amint rájövök, hogy ő nem tud a gúnynevéről. Menekülésként a teámért nyúlok és beleiszok.

- Öhm... Valamit mondani akartál – terelem a témát.

- Ja, igen – megköszörüli a torkát. - Én csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi viselkedésemért és azért, amit mondtam a kávézóban. Azokat a szavakat nem gondoltam komolyan, csak felbosszantott, hogy Kai annyit beszélt rólam... szóval... sajnálom – tekintetével kerül, de látom rajta, hogy őszinték a szavai.

- Ilyen az igazi Sehun? - pislogok nagyokat.

- Dehogy! - vágja rá. - Még senkit se illettem ilyen szép monológgal, úgyhogy ezt becsüld meg – újra a jól ismert hangszínén beszél.

- Rendben van – kuncogok, majd elkomolyodok. - Bocsánatkérés elfogadva. De nekem lenne egy kérdésem...

- Egyet feltehetsz.

- Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál?

- Miért mit mondtam? - érdektelenség árad belőle.

- Hogy kedvelsz...

- Mit csinálok?! - szemei nagyra nyílnak.

- Hát... - zavarba jövök. - Azt mondtad, hogy kedvelsz...

Egy ideig csak bámuljuk a másikat, egyikünk tekintete butább, mint a másiké. Hirtelen felnevet. Értetlenül figyelem, ahogy ritmusosan ugrálnak a vállai és ezzel párhuzamosan hallatja az egyik „ha”-t, a másik után.

- Nagyon be lehetettem rúgva – mosolyog, tekintetét a tévére szegezi.

- Tehát, akkor ez nem igaz?

- Hülye vagy? - pökhendin fordul felém. - Az utolsó lennél, akkor se kellenél.

Gonosz szavaira szemet meresztek, észre is veszi, hogy talán finomabban kellett volna fogalmaznia.

- Már bocs – teszi hozzá, azt hiszem azzal a jelentéssel, hogy „ne haragudj, nem akartam ilyen durván mondani”.

- Persze – észbe kapok, mosolyt erőltetek. - Az alkohol... - rázom a fejem.

- Ja – bólint. - Kínos helyzetbe tudja hozni az embert.

- Az már biztos – helyeselek.

Az értelmetlen szóváltás után ő újra bele vetődik Pororo világába, én pedig a gondolataimba.

Ilyen egy elcseszett embert... mérgelődök. Sehun most kimondhatatlanul utálom a nyers, pofátlan személyiséged. De mégis, mit vártam? Ő egyértelműen nem hozzám való, nekem nem kell ilyen társ. Már nem is értem, hogy mi fogott meg benne, amikor megtetszett. Pfhejj.

- Mi van veled? - térít vissza a hangja, mire ránézek. - Mi ez az undor az arcodon?

- Semmi. Akartál még valamit mondani?

- Öhm... a bocsánatkérésen kívül nem – megrázza a fejét.

- Akkor hazamegyek, köszönöm a teát – felállok.

Válaszként csak bólint, rám se néz.

- Nem kísérsz ki? - pislogok.

- Tudod hol az ajtó, nem?

Magamban gyorsan elmondok egy sor udvariatlanságra utaló szidalmazást, majd hazaindulok.

A buszon ülök, amikor megszólal a mobil. Elő kutatom a zsebemből és boldog mosollyal az arcomon szólok bele.

- Szia, Jongin!

- Ne haragudj, hogy csak most hívlak vissza csak...

- Semmi gond – szólok közbe. - Örülök, hogy visszahívtál.

Egészen addig beszéltünk, amíg haza nem értem. Ő olyan kedves, annak ellenére, hogy most nehéz időszakot él meg. Nekem pontosan erre lenne szükségem, nem pedig egy faragatlan, nagyképű emberre.
- Sehun-nal mi van? Sikerült kirángatni a lakásból? -kuncog.
- Heh - kínomban elmosolyodok. - Sikerült.
- Akkor jó. Nyaggasd továbbra is helyettem - hangján érzem széles mosolyát.
- Én már -
- Alig várom, hogy újra lássalak - vág közbe. - Hiányzol már és remélem, hogy egy pasi se csábított el - viccelődik.
- Megígértem, hogy megvárlak, nem?
- Ez megnyugtató. Szeretnék kicsit közelebb kerülni hozzád, mikor hazamegyek.
- Tényleg?
- Szerinted miért kértelek, hogy várj rám? Különleges vagy számomra, amióta először megláttalak.

Éjjel van, hangos zajra ébredek. Hunyorogva nézem a mobilom, amiből az idegesítő hang jön, de a kijelző fényének ragyogása teljesen megvakít.

- Hallo? - szólok bele rekedten.

- Hani! - hirtelen érkező, erőteljes hangra összerezzenek. - Segíts!

- Sehun? - felülök. - Mi van? Tudod mennyi az idő? - a falióra felé nézek, de a sötétségben nem látok semmit.

- Vérzek! Hani, VÉRZEK! - pánikolva ordít.

- Mi... mi történt? - éberebbnek érzem magam, de az álmosság még ott van a szememben.

- Én csak... csak jöttem... lépcső... Jöttem le a lépcsőn és... aztán a földön... - össze vissza beszél, meg van zavarodva.

- Jól van, nyugodj meg. Oda megyek – dobom le magamról a takarót.

- Siess, mert mindjárt elvérzek! - lerakja.

Érdektelen, álmos tekintettel öltözök, de legbelül mégis aggódom érte. Nem volt túl bíztató a hangja, érezhető volt rajta az ijedtség és a zavartság.

Hajnali egy óra van ezért taxit hívok, a ház elé érve kifizetem és sietős léptekkel haladok az ajtóhoz. Bekopogok, de nincs válasz. Megismétlem, de megint semmi. Könnyedén lenyomom a kilincset, hallom, ahogy a zárszerkezet kattog és bemegyek.

- Sehun? - kibújok a cipőmből és kabátban sétálok beljebb.

A konyha fénye bevonz, ami szintén tágas és meglehetősen jól felszerelt. Megállok, körülnézek, de sehol senki.

- Sehun?

Elindulok a másik boltív felé, de valami a lábamnak ütközik és csörömpölő hangot ad ki magából, amitől ijedten szökkenek hátra. A zajforrás két egymásnak guruló soju-s üveg. Már megint ivott?

- Sehun! - szólítom hangosan. - Ha ez megint valami részeges tréfa, akkor most nagyon pipa vagyok rád!

Semmi válasz.

- HANI! - hallom a távolból az ordítást.

Sikítva fordulok meg, kezem egyből a szám elé kapom és ott is hagyom, miközben lassan megyek az előbb hallott hang felé. Vissza érkezem a nappaliba, amit csak a kandalló fénye világít meg, de most se látok semmit.

- Sehun? - szólalok meg a tenyerem mögül.

Kiszúrom a kanapét, aminek csak a hátulját látom, ezért lassan közelebb megyek és megkerülöm. Meglátom Sehun-t feküdni rajta, arccal lefelé, egyik kezét és lábát lelógatva róla.

- Veled meg mi történt? - mellé guggolok.

- Hmfpspenjfd... - nem értek semmit a mondatából, mert a bőrhuzatba mormolja.

- Egy szavadat se értem...

Fejét felemeli, oldalra fordítva teszi vissza és rám néz. Szemében látom a kandallóban égő tűz fényét, arcát narancssárga színben világítja meg.

- Segíts – nyögi, részeges hanglejtéssel.

- Mi történt? Minek ittál már megint?

- Én... én csak beszélni akartam valakivel...

- Ezért hívtál ide az éjszaka közepén? - nézek végig rajta, de nem látom sehol, hogy vérezne. - Nincs is semmi bajod? - magasabb lesz a hangom a felháborodottságtól.

- Igazából... én tényleg leestem a lépcsőn, de... - csuklik – semmi bajom.

- Ezért még megfizetsz! - felbőszülten állok fel.

- Várj – a kezem után kap, megragadja a csuklóm. - Sú-sú-súlyos gondjaim lesznek, ha... ha most nem tudok beszélni valakivel.

- Felesleges, már így is súlyos gondjaid vannak! - rántom el a kezem.

Nagy lendülettel fordulok meg és már indulnék is kifelé, de a hangjára megtorpanok.

- Halálosan szerelmes voltam...

9. Fejezet

Lassan nyal végig alsó ajkán, miközben tekintetét az enyémbe fúrja.

- Sehun, elég legyen!

Egy határozott mozdulattal sikerül ellöknöm magamtól, azonnal ellépek a faltól. Figyelem, ahogy próbálja megtartani az egyensúlyát, s a mellette lévő szekrényt használja segítségnek, kezét neki támasztja a bútornak, úgy létesíti újra a szemkontaktust.

- Hát ez a hála azért, hogy visszahozom a nyamvadt kabátod?! - felordít, meglepően jól formálva a hangokat.

A reakciómat látva elmosolyodik, közben farkasszemet nézünk. Nehezen, de állom a tekintetét.

- Csak nem félsz tőlem? - halkan kérdezi, lassú léptekkel elindul felém.

- Nem – válaszolok és közel engedem magamhoz, nem hátrálok.

Valójában tartok tőle és belül csak azt hajtogatom, hogy úgysem fog bántani, ezzel sikerül valamennyire megnyugtatnom magam.

- Haboztál – tesz még egy lépést felém, majd megáll.

Levegő is, épphogy van közöttünk, a magasságkülönbség miatt megemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Mosolyog. Úgy mosolyog rám, mint aki most nyert az olimpián.

- Az ismeretségünkre visszatérve... Megtudtam, hogy részegen képes vagy pszichopataként viselkedni – vágom a fejéhez, higgadtságot mutatva.

- Pszichopata? - felnevet. - Még nem is tettem semmit, szivi.

- Sziv-

Kiejteném az utolsó betűt, de belém ragad a szó. Sehunt figyelem, aki hirtelen elsápad, mosolya eltűnik és tekintete üregessé válva a földre szegeződik.

- Rosszul vagy? - teszem fel a költői kérdést.

Nem akarom, hogy az előszobába következzen be, amire számítok, ezért megragadom a kezét, átkarolom és megindulunk a fürdő felé. Váratlanul öklendezni kezd, szabad kezét a szája elé kapja.

- Csak egy pillanat, bírd ki...

Már nyitom fel a vécé fedelét, egyből lerogy a csésze elé és ki is engedi az aznapi ételt. Leguggolok mellé és a hátát kezdem simogatni „segítségként”. Megvárom, amíg minden kijön, majd lehúzom a gyomortartalmát. Felsóhajt, könnyekkel megtelt szemekkel néz fel rám.

- Semmi baj – elmosolyodok, felsegítem a földről.

Kiöblíti a száját, beinvitálom a nappaliba és leveszem róla a kabátját, közben egy szót se szól, leül a kanapéra. Látszik rajta, hogy kínosnak érzi a helyzetet és zavarban van, ezért próbálok vele kedves lenni, annak ellenére, amit az előbb művelt. Viszek neki egy pohár vizet, aminek láthatóan örül és pillanatok alatt eltünteti.

- Felhívok valakit, hogy jöjjön érted, rendben? - nyújtom a kezem, hogy adja oda a mobilját.

Rám néz, de mintha azt se tudná ki vagyok és azt se tudja hol van, csak ül, teljesen némán. Várok a válaszra, közben benyúl a zsebébe és a kezembe adja a telefonját. Leülök mellé, miközben böngészem a neveket és gondolkozom. Hétfő, este fél tizenegy van, valaki olyat kellene, akit én is ismerek, de ilyenkor szerintem senki nem örülne, ha egy részeg haverjáért kellene eljönnie... Végül meglátom Luhan nevét és egyből hívom is, szinte rögtön felveszi.

- Basszus téged keresünk már egy órája! Hol vagy?! - hangján érződik az aggodalom.

- Szia, öhm... én Hani vagyok, egyszer már találkoztunk, Sehun itt van nálam. Egy kicsit részeg, el tudnál jönni érte?

Megadom a címet és lerakom.

- Sajnálom – meghallom Sehun halk hangját, mire felé kapom a tekintetem, látom, hogy szemei csukva vannak – tudom, hogy hülyén viselkedtem, nem téged kellene büntetnem a saját problémáim miatt – egyre lassabban és halkabban beszél a mondat végére.

- Ezt hogy érted?

- Én csak... féltékeny és irigy vagyok...

- Miért? - nagyokat pislogok, egyből elkap a kíváncsiság.

- Irigy vagyok Kai-ra, mert ő olyan közvetlen és kedves tud lenni mindenkivel – kinyitja a szemeit és rám néz, - féltékeny vagyok, mert őt szereted.

- Tessék? - elképedek.

- Kedvellek...

- Öhm... - próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, de fogalmam sincs mit kéne mondanom. - Ezt megbeszélhetjük, ha beszámítható állapotban leszel. Szedd össze magad, amíg Luhan ideér.

Gyorsan felkelek és otthagyom. A konyhába érve a pultnak vágom magam és nagyot fújtatva túrok a hajamba. Ez meg mi a franc volt?!

Kedvellek...

Újra és újra hallom a fejemben, ahogy kijelenti. Ott ácsorgok még tíz percig, amíg meg nem hallom a csengőt.

Luhan PoV:

Donghae is jött velem Hani-hoz, akin látszik, hogy valami nincs rendben.

- Jól vagy? Csinált valamit? - fordulok felé.

- N-nem, dehogy – rázza meg a fejét.

Bevezet minket a nappaliba, ahol Sehun a kanapén elterülve alszik. Igyekszem visszatartani a mosolygást és komolynak maradni, amíg közelebb megyek.

- Hé... Sehun – ébresztgetem. - Ébredj.

Homlokát összeráncolja, szemeit összeszorítja és érthetetlenül morog valamit. Kezem a vállára teszem és újabb kísérletet teszek, hogy felébresszem.

- Na, gyere. Nem maradhatsz itt.

Látva, hogy reménytelen a helyzet, a többiekre pillantok. Észre veszem, hogy Hani jobbra-balra tekintget a szobában, kezei szorosan össze vannak fonva maga előtt és markolássza a felsőjét. Hirtelen ötlettől vezérelve visszafordulok Sehun-hoz, benyúlok a hóna alá és nehézkesen, de állóhelyzetbe tornázom. Donghae a segítségemre siet, támaszként átkarolja.

- Le tudnád kísérni? - kérdezem, gyors célzásként Hani felé bökve.

- Azt akarod, hogy egyedül cipeljem le a lépcsőkön? - felháborodik.

- Akkor csak várj meg kint.

Ebbe beleegyezik, kisétál az oldalán Sehun-nal, aki folyamatosan, megállás nélkül motyog valamit. Hani elé állok, szúrós tekintettel nézem, ahogy fürkészi az arcom.

- Kösz, hogy szóltál – válaszként csak bólint. - Mi történt köztetek?

- Semmi.

- Ajánlom is. Nem szeretem, ha ilyen kis fruskák ugrálják körül.

- Tessék? - meglepődik. - Ezt mégis mire véljem?

- Csak egy dolgot kérek – közelebb lépek hozzá, hangom halkabbra veszem, szinte suttogok, - tartsd magad távol tőle!

Donghae PoV:

Kint ácsorgok a lépcsőházban, Sehun folyamatosan rogyadozik mellettem, de sikerül megtartanom.

- Te... Te amúgy ki vagy? - meghallom részeg barátom hangját.

- Azt most nem fontos tudnod – próbálom kerülni az értelmetlen beszélgetést.

- Te vagy a fogtündér? - halkan kuncogni kezd.

- Nem.

- Akkor a télapó?

- Nem – forgatom a szemeim. - Fogd be.

- Várj... kitalálom. Kai vagy, ugye?

- Igen – vágom rá, remélve, hogy elhallgat.

- De te a szüleidnél vagy, nem?

- Ha még egyszer megszólalsz, lelöklek azon a lépcsőn! - fordítom felé.

- Gonosz vagy... - motyogja, mire csak elmosolyodok, mert így végre sikerül elhallgattatnom.

Luhan pár perccel később végre kijön. Nem kérdezek semmit, mert sejtem, hogy mi történhetett. Együtt lecipeljük Sehunt a lépcsőkön és beültetjük az autóba.

- Volt valami? - szólalok meg út közben.

- Nem tudom – hangjában érződik az aggodalom.

8.Fejezet

Egy hétre betegszabadságot kértem, annak ellenére, hogy már semmi bajom, de meg akartam tenni Kai kérését. Most is látom magam előtt a megtört, szomorú arckifejezését, ami szívszaggató emlék lesz életem végéig. Leírta Sehun telefonszámát és a címüket, ezért másnap már hívtam is, miután Jongin elutazott.

- Igen? - hallom Sehun érdes hangját.

- Szia-

- Hani? - szakít félbe, mielőtt bármit is mondhatnék és meglep, hogy rögtön felismer. - Tisztázzunk valamit még most – hangja komor, határozott. - Nem érdekel, hogy mit mondott Kai, ne zaklass a hülyeségeiddel, ne akarj elrángatni mindenhova. Nem vagyok rád kíváncsi, világos?

- Hűha, ez kedves – jegyzem meg higgadtan, - de tőled mi mást is várhatnék? - cukkolom és egy vigyort lejtek.

- Nagyon poénos... - dörmögi.

- Nem érdekel a véleményed, meg lett mondva, hogy ez lesz, úgyhogy készülődj és gye-

- Nem fogtad fel, amit mondtam?

- De igen, csak nem érdekel...

Végül, hosszas percek után megnyerem a kis szócsatát, sikerül rávennem, hogy az egyik kávézóba letolja a seggét.

Ülök az egyik asztalnál, ujjaimmal kopogok az üveglapon, jobb lábamat pedig ütemesen járatom fel-le a csempén.. Idegeskedek, hogy mi van, ha átver, és igazából el se jön? Na, akkor biztos nem fogja zsebre tenni, amit utána tőlem kap. Nem egy kicsi fejmosásban lesz része.

Már legalább húsz perce ücsörgök egyedül, amikor végre belép. Mondanom se kell, hogy a szokásos tekintetével csatlakozik hozzám, de egyszer se pillant rám. Leveszi a kabátját, leül velem szembe, felsóhajt és az asztalra könyökölve, tenyerére támasztja fejét.

- Mondd csak – szólalok meg nyugalmat színlelve, - megtanultad általánosban az órát? Tudod te, hogy mennyi az idő? - rám figyel.

- Dél lesz – karórájára nézve válaszol, mintha azt hinné, hogy komoly volt a kérdésem.

- Késtél! - csattanok fel. - Nem is keveset.

- Tudom – elmosolyodik.

Jól tudja, hogy ideges vagyok és ennek még örül is, ráadásul tovább húzza is az agyam. Legszívesebben felképelném és leordítanám a fejét a nyakáról... Annyira jól esne ezt megtenni.

- Örülj neki, hogy egyáltalán eljöttem – elkomolyodik, karjait összefonja mellkasa előtt és hátra dől a székben.

- Bosszantóan nagyképű vagy – nem bírom tovább, ezért közlöm vele, szúrós tekintettel.

- Te meg egy elviselhetetlen nőszemély – félre néz, össze szűkített szemekkel.

- Tényleg?

- Tényleg.

- Jól van!

- Jó...

A gyors szóváltások után az előttem lévő szívószálra cuppanok, nagyokat kortyolok a pohárban lévő turmixból, miközben szitkozódok magamban. Kerülöm a látványát, mindenhová nézek, csak rá nem. Szemem sarkából látom, hogy felkel és percekkel később visszatér egy turmixszal a kezében.

- Fel ne robbanj - megszólalására rá figyelek és látom, hogy vigyorogva néz. - Már vörösödsz a méregtől. Higgadj le – hangszíne alacsony, nyugodt.

- Higgadj le – utánozom mély hangját, mire felnevet.

Lefagyok, megdermedek, úgy érzem, mintha még a szívverésem is leállt volna. Felé mutogatok ujjammal és szólásra nyitom a számat, de csak makogás jön ki rajta.

- Te... te az előbb... te tudsz... - figyelem mosolygó arcát.

- Parancsolsz? - vonja fel szemöldökét, hihetetlen módon az a mosoly még mindig ott van az ábrázatán.

- Te tudsz nevetni? - komolyságot mutatva viccelődök. - Ezt nem gondoltam volna rólad...

- Miért ne tudnék? - véget ér a mosolygás, újra a jól ismert, savanyú képet látom.

- Hát, amióta ismerlek-

- Két hete ismersz – vág közbe, - bár az enyhe túlzás, hogy ismersz – dobta fel a magas labdát, amit le kellett ütnöm.

- Jobban ismerlek, mint gondolnád – cáfolok rá, sejtelmes mosollyal.

- Hm... Hallgatlak.

- Nos – látom, hogy kíváncsi, ezért időhúzásként belekortyolok az italomba. - Tudom, hogy egy évig, valahol külföldön voltál; mindent megteszel azért, hogy egy érzelmet se lehessen látni rajtad; Kai a legjobb barátod; régen vidám srác voltál, de bele őrültél valami -féle szerelmi bánatba és ezért lett ez belőled, ami most vagy – egy levegővel elhadarom.

Arcán látom, hogy nem tetszik neki, amit hallott és ezt azonnal ki is mondja.

- Nahát... Nem értem, hogy Jongin minek beszél neked ennyit rólam, amikor semmi közöd hozzá – jegyzi meg szúrósan.

- Most te jössz – ignorálom előző megszólalását. - Te mit tudsz rólam? - kérdezem érdeklődően.

- Az a baj, hogy többet, mint kellene – szemeit egy pillanatra összeszűkíti. - Idegesítő, gyerekes és szerencsétlen vagy; nincs saját életed, ezért szeretsz máséval foglalkozni; gyáva is vagy, amiért a barátnődet hívtad segítségül, hogy nyomulni tudj és azt hiszed, hogy körülötted forog a világ, pedig el kell, hogy keserítselek: N-E-M – sorjában jönnek, egymás után hagyják el a száját ezek a bántó szavak.

Elhűlve hallgatok és farkasszemet nézünk. Látom magam előtt a bizonyos számokat, amik jelzi, hogy mennyit fogtam fel abból, amit mondott. Amint elérem a száz százalékot, már robbanok is.

- Te komolyan ilyennek ismertél meg? - próbálok higgadtan beszélni, de a hangom remeg.

- Tudnék még mondani egy-két dolgot, de nem akarlak nyilvánosan megalázni mindenki előtt, mert, ha folytatnám, akkor biztosan zokogva rohannál ki innen – elejt mondandója végére egy kis mosolyt.

A mosolya pillanatában érem el azt a pontot, hogy már nem tudom és nem is akarom tovább türtőztetni magam. A hirtelen felindulásból felegyenesedek a székről és egy laza kézlendítéssel képen vágom, amitől a feje oldalra fordul. Hirtelen csend lesz, az emberek elhallgatnak, mindenki minket néz, a levegő is megfagyott körülöttünk. Sehun lassan néz rám és szemében meglepettséget látok. Egy ideig állom a tekintetét, majd elfordulok és kiviharzok a kávézóból.

Abban a pillanatban annyira elborult az agyam, hogy a kabátomat ott felejtettem, zsebében a mobilommal. Annyi tartás maradt még bennem, hogy nem megyek vissza érte, a szemtanúknak meg is lenne a véleménye rólam, ha egy olyan jelenet után újra megjelennék. A hó megállás nélkül szakad és egy pillanat alatt átfagyok egy szál pulóverben. Kezeimet össze fonom magam előtt és gyorsítok a lépteimen.

*

Érzem a zsibbadást a lefagyott végtagjaimban, ahogy elmerülök egy kád forró vízben. Lehunyom a szemeim és egyből beugranak az emlékképek.

- N-E-M – hallom a fülemben Sehun hangját és látom magam előtt a gúnyos mosolyát.

Majd elém kúszik az a pillanat is, amikor megpofoztam. Elmosolyodok, majd halk kuncogásba kezdek, ahogy vissza emlékszem az arckifejezésére és arra az érzésre, amit abban a pillanatban éreztem. Kissé furdal a lelkiismeret, de azzal nyugtatom magam, hogy megérdemelte, már előbb is meg kellett volna tennem.

Este pizsamában, még mindig vizes hajjal forgolódok a konyhában, amikor valaki ráül a csengőre. Rossz érzésem van, ezért halkan osonok az ajtóhoz, majd lábujjhegyre állok, hogy benézzek a kukucskálóba. Pontosan az történt, amire számítottam, Sehun állt az ajtó előtt, kezében a kabátommal. Kellett a mobilom, ezért kinyitottam.

- Otthagytad a kabátod – nyújtja felém, a szokásos, kifejezéstelen ábrázatával.

- Köszönöm – nyúlok a ruhadarab felé, de elrántja előlem.

- Vissza adom, ha bocsánatot kértél.

- Miért kérnék tőled bocsánatot?! - csattanok fel.

- Megütöttél! - ő is megemeli hangját.

- Meg is érdemelted!

- Oh, tényleg?!

- Oh, tényleg! Sértő dolgokat vágtál a fejemhez, amik nem is igazak! Megbántottál!

Se szó, se beszéd, nemes egyszerűséggel bejött, az ajtót meglöki, ami a kapott lendülettől becsapódik. A kabátom a földön landol, de időm sincs reagálni bármire is, Sehun egy pillanat alatt a falhoz szegez, kezeivel a falnak támaszkodik. Meglepetten, kikerekedett szemekkel nézek rá, amikor megcsap a piaszag.

- Jesszusom, te részeg vagy! - próbálom eltolni magamtól, a mellkasának feszülök, de meg se mozdul.

- És akkor mi van? - arca veszélyesen közel van az enyémhez, tekintetén most veszem észre, hogy nem keveset ihatott. - Inkább köszönd meg, hogy elhoztam neked a kibaszott kabátod, az után, amit műveltél!

- Jól van, köszönöm! Sajnálom, hogy megütöttelek, de most menj el, kérlek! - kérem határozottan.

- Szerinted büntetlenül hagyom, ha valaki megüt engem? - félmosolyra húzza ajkait.