Kai PoV:
Halkan nyitok be a
vendégszobába, ahová Hani-t láttam bemenni.
- Nem megmondtam,
hogy felejtsd el? - hallom Sehun hangját.
Meglátom őket,
megköszörülöm a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmüket.
Azonnal rám is néznek, Sehun aggódó tekintetén megakad a szemem,
de vele később is tudok beszélni, ezért Hani felé fordítom a
fejem.
- Beszélhetnénk?
- Nekem már
tényleg haza kell mennem – felkel Sehun mellől. - Majd máskor
meghallgatom, amit mondani szeretnél, rendben? - elmosolyodik.
- Rendben –
bólintok.
Elindul kifelé, de
amikor mellém ér megfogom a kezét és egy ölelésbe invitálom.
Bizonytalanul, de ő is átölel, érzem ahogy fejét a vállamba
fúrja. Pár másodpercig csendben állunk, majd kibontakozik és
elmegy. Csendesen állok és Sehun-t nézem, amíg meg nem hallom a
bejárati ajtó csukódását, majd leülök mellé. Egy ideig nem
szólunk egymáshoz, veszek egy nagy lélegzetet és őt nézve
megszólalok:
- Tudom, hogy ez
neked most szörnyű, de-
- Mégis honnan
tudhatnád? Én sose tettem veled ilyet – szól közbe hevesen.
- Adj egy esélyt
nekünk – higgadtan kezelem modorát. - Tudom, hogy ezt soha nem
mondtam neked, de valójában én is vonzódtam Nari-hoz, a gimi óta
– arcára meglepettség ül.
Szótlanul ül,
látom, hogy gondolkozik, ezért várok a válaszára.
- Nem tudom... -
fejét lehajtja.
- Legjobb barátok
vagyunk, nem akarom, hogy ezért megromoljon a kapcsolatunk.
- Én sem – rám
néz. - De, ha egy rossz lépése lesz, vagy gyanússá válik,
azonnal dobod. Megegyeztünk?
Mosolyogva bólintok
és őt is magamhoz húzom egy ölelésre.
Hani PoV:
Másnap délelőtt
nyúzottan kelek ki az ágyból. Bele se merek nézni a tükörbe,
elsurranok előtte és beülök egy kád vízbe. Tegnap éjjel annyi
minden történt, olyan, mintha egy kellemetlen álom lett volna az
egész. Lehunyom a szemeim és képzeletben újra a kanapén ülök,
Sehun mellett, aki nyíltan beszél nekem a múltjáról. Ismét
látom magam előtt, ahogy arcát takarva, botladozó nyelvvel mondja
a szavakat. Egy hirtelen váltással megjelenik előttem Nari és
Kai, amint előttem csókolják egymást. Kipattannak a szemeim és
teljesen a víz alá merülök, ezzel a hajamat is bevizezve.
Igyekszem terelni a gondolataim más témák felé, de nem járok túl
nagy sikerrel, ezért inkább gyorsan befejezem a fürdést, magam
köré csavarom a törölközőm és megállok a tükör előtt.
Egyáltalán nem frissültem fel, de nem is olyan vészes az
ábrázatom, mint gondoltam. Megtörölközök és felöltözök, de
csak az itthoni, kényelmes göncökbe bújok bele, a hajamat pedig
hagyom magától száradni. Helyet foglalok a nappaliban a tévé
előtt és kapcsolgatni kezdem, valami értelmes műsort keresve. Az
egyik csatornánál elakad az ujjam, nem vagyok képes még egyszer
megnyomni a tovább gombot, lerakom magam mellé a távirányítót
és beletemetkezem Pororo világába.
Idő közben elnyom
az álom, körülbelül egy órával később a csengő hangjára
ébredek. Felkelek, megigazítom magamon az elcsúszott ruhákat és
megyek ajtót nyitni.
- Hát te? -
meglepetten pislogok Jongin-ra.
Szemei enyhén
vörösek, alattuk kisebb táskák vannak. Nem aludhatott sokat.
- Beszélnünk kell
– halványan elmosolyodik.
Beengedem, becsukom
utána az ajtót, majd követem a nappaliba, közben feltűnik, hogy
feketében van, amitől vegyes érzelmek keringenek bennem. Leülünk
a díványra, a szemeimbe néz és azonnal belekezd mondandójába:
- Bűntudatom van.
Megígértettem veled, hogy várj rám és átvertelek.
Nem mondok semmit,
ezért folytatja:
- Rövid idő alatt
egy nagyon fontos személy lettél az életemben, ezért szeretném,
ha minden olyan lenne, mint mielőtt elmentem, de csak barátok
maradnánk.
- Az jó lenne –
elmosolyodok.
- Nem lehetett túl
jó az első benyomás, de majd megismered Nari-t és meglátod, hogy
milyen igazából.
- Veletek fog
lakni?
- Egyelőre igen,
aztán meglátjuk hogyan tovább – bólint.
- Hű – egy
pillanatra megrémülök. - És te most magukra hagytad őket?
- Azt hiszem.
Remélem nem nyírják ki egymást – nevetéséből rájövök,
hogy nem gondolta komolyan.
- Jó érzés
látni, hogy nevetsz – mosolygok.
- Hm... - elhallgat
egy pillanatra. - Örülök, hogy ilyen megértő vagy, de nem enyhül
a bűntudatom.
- Azt hiszem ezen
tudok segíteni – elkomolyodva felsóhajtok.
- Ezt hogy érted?
- Tegnap... Sehun
megcsókolt – gyorsan kimondom, hogy túl legyek rajta.
Feszengve figyelem
Jongin arcát, de semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni róla, majd
váratlanul mosolyra húzza ajkait.
- Komolyan? -
hangja egyszerre meglepettséget és örömöt tükröz.
- De nem jelentett
semmit, kicsit becsípett és hirtelen felindulásból történt –
magyarázkodok.
- Ez hülyeség –
legyint. - Amint látod, nekünk egyforma az ízlésünk lányok
terén, bár sose mondta ki, de a kezdetektől fogva láttam rajta,
hogy kedvel téged.
- Szerinted kedvel?
- nagyokat pislogok.
- Eddig azt hittem,
hogy csak barátként, de ezek szerint ez több annál – mosolyog.
- Én-
Kai mobilja fojtja
belém a szót.
- Bocsi –
felveszi. - Szia... - gyors hadarást lehet hallani a készülékből.
- Nyugodj meg, nem sokára otthon vagyok – le is rakja.
Kíváncsian
figyelem, ahogy elteszi a telefont és frusztráltan sóhajt fel.
- Baj van? -
kérdezem tapintatosan.
- Nari volt, azt
mondta, hogy Sehun nem bír magával, úgyhogy ne haragudj, de most
megyek.
- Semmi gond –
bólintok.
Azt hiszem, hogy
mostantól hasonlóan fognak telni a napjaik. Ellentétes érzések
vannak bennem, részben örülök, hogy Jongin boldog, de fáj a
dolog, hogy Nari elvette tőlem. Bár ezen nem lenne jogom
fennakadni, hiszen azt a csókot Sehun-nal nem tudom semmissé tenni.
Az egész napot
lustálkodással töltöm. Estére jár, az óra mutatója lassan
eléri a kilenc órát, amikor a telefonom rezegni kezd az
üvegasztalon. Elnyújtózkodom érte a kanapéról és felveszem.
- Igen?
- Tudunk
találkozni? - kérdezi halkan Sehun.
- Öhm...
pizsamában vagyok – nézek végig magamon.
- Fél óra és ott
leszek – jelenti ki határozottan.
Mielőtt bármit is
mondhatnék leteszi. Magamra kapok a pólóm alá egy melltartót,
mert az elég kínos lenne, ha látná a kidomboruló mellbimbóim.
Valóban, szinte percre pontosan, fél óra múlva megérkezik. Arca
meggyötört, mély szomorúságot fejez ki. Beküldöm a nappaliba,
később én is csatlakozom hozzá két bögre teával.
- Jól vagy? -
helyet foglalok mellette.
- Nem – válaszol
röviden és óvatosan kortyolgat a forró italából.
A múltja
ismeretében együtt tudok érezni vele és próbálok segíteni.
- Mi történt?
- Semmi –
felsóhajt. - Csak szörnyű érzés, hogy életem legnagyobb
csalódásával vagyok összezárva egy házban, ráadásul úgy,
hogy közben a legjobb barátommal enyeleg.
Nem akarok hinni a
fülemnek, fel sem tudom fogni, hogy hozzám jött kiönteni a
lelkét. Egy mosoly kíséretében fut át ez a gondolat az agyamon.
- Még csak egy
napja van itt, de máris okot adott rá, hogy ordítozzak vele –
folytatja. - Be fogok kattanni – rázza rosszallóan a fejét.
- Dehogy fogsz –
kuncogok.
- Szerinted ez
vicces? - förmed rám. - Azért jöttem ide, hogy most is adj valami
okosságot, amiből levonhatom a tanulságot, de eddig nem sokra
mentél.
- Fejezd be az
arrogánskodást – figyelmeztetem. - Felnőtt férfi vagy, akinek
tudnia kellene kezelni a problémáit.
Megadóan hallgat,
félre tekint a szoba egy pontjára. Észre veszem, hogy ujjait
tördeli, jobb lába tempósan jár fel-le, amiből azt következtetem
le, hogy nem éppen nyugodt.
- Hét éves
voltam, amikor a szüleim egy autóbalesetben elhunytak – egy
fájdalmas mosollyal az arcomon idézem fel az emlékeket, Sehun újra
rám szegezi tekintetét. - Nem volt túl nagy a rokonság, de akik
éltek nem akartak magukhoz venni, ezért árvaházba kerültem.
Utáltam minden egyes ott töltött napot, ahogy a többi gyerek is.
Állandóan velünk csináltatták meg a házimunkát, rabszolgaként
viselkedtek velünk. A szerencsésebbeket örökbe fogadták, de én
nem tartoztam közéjük, ott nőttem fel. Tizenhét éves voltam,
amikor bekerült egy fiú, a neve Sangwoo. Egy igazi rosszfiú volt,
aki mindig csak balhézott, de én első látásra beleszerettem.
Távolról figyeltem őt, vágyakoztam érte, s végtelenül boldog
voltam, amikor egy évvel később észre vett. A szerelem
elvakított, sokszor bajba keveredtem miatta, de akkor még nem
tartottam ezt olyan rossz dolognak. Ő idősebb, ezért hamarabb
kiengedték, engem csak egy hónappal később, amikor én is
nagykorú lettem, de ő megvárt. Összeköltöztünk, együtt éltük
a napjainkat, reméltem, hogy felnő végre és abbahagyja a
hülyeségeit, de egyre durvább lett. Drogozni kezdett és ha
esténként hazajött mindig veszekedtünk, többször is megvert.
Féltem tőle, megfenyegetett, hogy megöl, ha elhagyom, ezért nem
mertem megtenni. Egyik nap úgy látszott, hogy tisztán jött haza,
ezért elmondtam neki, hogy gyereket várok... - szívem összeszorul,
könnyek szöknek a szemembe. - Ideges lett, üvöltözni kezdett,
hogy biztosan nem az ő gyereke, bemesélte magának, hogy én
megcsalom őt... - egyre nehezebben megy a beszéd, szipogással
szakítom félbe a mondataim és a könnycseppeket törölgetem
arcomról. - Többször is megütött, majd a hajamnál fogva
vonszolt be a konyhába, miközben azt ordibálta, hogy „Nem! Nekem
te nem fogsz gyereket szülni!”. Megfogott egy kést és hason
szúrt vele. Újra megtette volna, de a szomszédok kihívták a
rendőrséget a dulakodás hangjára, akik pont akkor érkeztek meg.
Szótlanul, szánalmat sugárzó tekintettel néz a szemeimbe.
Szótlanul, szánalmat sugárzó tekintettel néz a szemeimbe.
- Látod? Történtek
velem is rossz dolgok, mégis pozitívan állok mindenhez. Nem szabad
beburkolózni, úgy nem élhetsz teljes életet.
- Basszus –
nagyot fújtat, miközben hajába túr. - Sajnálom, hogy ilyen
szörnyű dolgokon kellett keresztül menned...
- Ez a múlt.
Megtörtént és ezen már nem tudok változtatni, továbbléptem. Az
egyetlen dolog, ami megmaradt belőle, az a heg. Semmi más.
- Hani...
- Hm?
- Én... már
teljesen más szemmel nézek rád... - aggódó tekintettel a földre
néz.
- Hé! - rugózok
egyet a kanapén. - Hanyagoljuk ezt a depressziós viselkedést –
vigyorogva a vállára csapok.
- Mi a...? -
értetlenül pillant rám.
- Csináljunk
valami vidámat – tapsikolok fellelkesedve.
