2. Fejezet

Felhívjam, ne hívjam? Mi lesz, ha azt se tudja ki vagyok? Mi van, ha nem is a saját számát írta le? Oh, basszus... Idegeskedek a kanapén ülve, kezemben szorongatom a telefonom és a szalvétát, amin Kai száma van. Jongin nagyon helyes srác, úgyhogy felhívom. Zárok ki magamból minden kételyt és megnyomom a hívás gombot. A telefont tartó kezemen elkezdem rágni a körmöm, gyomrom görcsösen remeg, miközben várom a választ, ami egy örökkévalóságnak tűnik.

- Hallo? - szólal meg egy mélyebb hang.

- Szia, Hani vagyok.

- Ki? - egy ideig hallgatok, kattog az agyam.

- Hani... a gyorsétteremből... tegnap reggel adtad meg a számod... - nyökögök.

- Egy pillanat – kezembe temetem vöröslő arcom. - Kai, valami Hani keres! - hallom távoli kiabálását.

Pár másodperces csend után valaki újra megszólal a vonal túlsó végéről.

- Szia, ne haragudj, csak messze voltam a mobilomtól – megismerem Kai vidám hangját.

- Sokáig gondolkoztam, hogy hívjalak-e és azt se tudtam, hogy mit mondhatnék, amit igazából most se tudok, csak hát az a helyzet, hogy...

- Tudnánk találkozni valahol? - hadarásomat könnyedén félbe szakítja.

- Öhm... persze? - válaszolok bizonytalanul.

Két órával később már a kávézóban ülök, ahol megbeszéltük a találkát és izgatottan kevergetem az előttem lévő csészében a kávét. Megszólal az ajtó feletti csengő, automatikusan arra fordítom a fejem és megpillantom Kai-t. Kissé elbizonytalanodom, amikor meglátom mögötte bejönni a savanyú képű haverját is. Jongin egyből meglát és mosolyog, miközben leülnek az asztalhoz.

- Szia – köszön, egy ragyogó mosollyal az arcán.

- Sziasztok.

Nézek a hívatlan személyre, de be kellett látnom, hogy ő nem óhajt köszönni.

- Ne haragudj, de Sehun nemrég jött csak haza egy év után, most nálam lakik és nem akartam egyedül hagyni – szabadkozik Jongin.

- Persze, meséld el neki rögtön az egész életemet – vágja rá, erős szarkazmussal, akinek - ezek szerint – Sehun a neve.

- Oké... – mosolyog kínosan. - Mit kérsz?

- Egy kávét tejszínnel, két cukorral és tejszínhabbal.

Kai el is sietett, kettesben maradtunk Sehun-nal. Egy ideig méregettem, amíg ő komor, ítélkező tekintettel nézegelődött.

- Sehun, ugye? - szólok hozzá, megerősítést várva.

Egy pillanatra lehunyja szemeit és felsóhajt, mint aki azt gondolja, hogy „Ez most mi a francért szól hozzám?”, végül rám szegezte tekintetét.

- Hani, ugye? - érzem a gúnyt, közben hangjából megtudtam, hogy ő vette fel Kai telefonját. - Figyelj, nekem eszem ágába se volt ilyen hidegben kilépni a lakásból, elrontani a kis randitokat, Kai rángatott el. Csinálj úgy, mintha itt se lennék, ne nézz rám, ne szólj hozzám és flörtölgessetek, de feltűnés nélkül.

Meglepetten pislogok rá, miközben egyenesen a szemeimbe mondja kíméletlen szavait. Kai megérkezik, a kávéjukkal a kezükben, mire én gyorsan elmosolyodok.

Jongin remekül elbeszélgetett velem, Sehun meg csak csendesen ücsörgött. Néhányszor tényleg elfelejtettem, hogy ő is itt van. A csendes, savanyú képű egyik pillanatban felállt és szó nélkül elsétált.

- Tudom, hogy azt gondolod egy szörnyű ember...

- Elég hamar rájöttem – vágok Kai szavába.

- De valójában nem az, csak eleinte nehéz vele kommunikálni.

Az emlegetett szamár pillanatok alatt visszatért a mosdóból, csendesen leült, majd ránk nézett azokkal a semmit mondó szemeivel.

- Mi van, rólam beszéltetek, hogy ilyen csendben vagytok? - teszi fel a költői kérdést.

- Dehogy – lökte meg mosolyogva Kai.

Csendesen sétálunk az esti, hideg levegőn, mellettem Jongin, mögöttünk pár méterrel lemaradva pedig Mr. Savanyúság. Figyelem a szállingózó, hatalmas hópelyheket, amik szelíd mosolyra késztetnek és azt veszem észre, hogy Kai szintén mosolyog és engem néz.

- Mi az? - kérdezem zavartan.

- Semmi.

Hátra néz egy pillanatra, én is követem tekintetét, de azonnal vissza is fordulok, mert egy szúrós szempárral találtam szembe magam.

- Mindig ilyen? - kérdezem halkan, majdnem suttogva.

- Ki? Sehun? - meg se várja a válaszom, folytatja tovább. - Nem, régen teljesen más volt. Nála bolondabb, vidámabb, humorosabb srácot nem láttam életemben.

- Akkor most mitől ilyen?

- Szerelmi csalódás – vágja rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Kai, elég lesz – hangjára mindketten hátra fordulunk. - Attól, hogy a hátatok mögött vagyok, még nem süketültem meg.

Hanglejtéséből idegesnek tűnik, de a rossz fényviszonyokban rezzenéstelennek tűnő arca teljes érdektelenséget türköz. A fiúk egészen hazáig kísérnek, a lépcsőház ajtaja előtt megállunk, mosolyogva fordulok Kai felé.

- Jól éreztem magam – mondja ki ugyan azt, amit én is akartam.

- Én is.

Egy baráti ölelésben részesít, kabátjaink jellegzetes susogó hangot hallatnak.

- Viszlát, Sehun – pillantok felé, de figyelemre se méltat.

- Majd hívlak – integet Kai.

A randinak nem nevezhető találka után boldogságot érezek, még Savanyú Úr ellenére is. Visszagondolva Kai szavaira, furdalni kezd a kíváncsiság, Sehun múltját illetően.

„Holnap is szabadnapos leszek, össze tudunk futni?” - küldöm az SMS-t az egyetlen és legjobb barátnőmnek.

„Persze, majd átugrom.” - jön a válasz.

Aludni próbálok, de nem hagynak békén a gondolataim. Folyamatosan előttem van Sehun arca és próbálom elképzelni milyen lehet, amikor mosolyog, ekkor mindig bevillan Kai gyönyörű, mosolygós arca. Egyértelműen felkeltette az érdeklődésem, de ami aggasztani kezd, az nem más, mint, hogy Sehun borzalmasan elcseszett személyisége valahogy mégis vonzó számomra...

1. Fejezet

Egy busz halad Dél-Korea csillogó fővárosa felé az esti órákban, utazik rajta egy komor tekintetű fiú is. Könyökét az ablakba helyezve, öklén támasztja arcát, nézi a kinti hóesést és a mellette elhaladó tájat. Felsóhajt, komótosan feláll helyéről, vállára kapja sporttáskáját és elindul az ajtó felé. A jármű megáll, az ajtó kinyitódik és kilép rajta, a hideg, csípős levegőre. Ismét egy sóhajt hallat, azt gondolva: „Haza jöttem”.

Hani PoV:

Pizsamában, kócos hajjal, fogkefével a számban szaladgálok a lakásban, ha nem igyekszem el fogok késni a munkából. Mint majdnem, minden reggel.

Sikerült időben elkészülnöm, szerencsére most nem felejtettem el melltartót se húzni, nem úgy, mint múltkor. Éppen elértem az érkező buszt, amivel még az utolsó pillanatban beértem a gyorsétterembe.

- Hani, már megint késtél – szólal meg a kisfőnök, amint meglát.

- Nem igaz! - azonnal karórámra pillantok. - 07:57 van... vagyis 58 – javítom ki magam, amint ugrik egyet a nagy mutató.

- Nem számít – forgatja szemeit. - Igyekezz!

*

A késő esti órákban már kezdenek fogyni az emberek, remélem, hogy hamarosan zárhatunk, de amint erre gondoltam, betoppant négy srác. Egyedül én állok a pult mögött, ezért az egyikük kénytelen hozzám jönni, hogy kiszolgálja őket valaki.

- Jó estét – köszön illedelmesen.

Meg se hallom, ugyanis elámulok a kinézetétől. Nagy, kifejező szemek, gondosan beállított barna tincsek, húsos ajkak, alapjáraton kisfiús tekintet, mégis olyan férfias a megjelenése. Látja tekintetemen, hogy valami más dimenzióban járhatok éppen, ezért türelmesen vár és halk kuncogásával térít vissza a valóság felé.

- Elnézést, jó estét – rázom meg a fejem. - Mit parancsol? - egyidősek lehetünk, mégis a szabályok és az etikett miatt formálisan beszélünk.

Annyi mindent rendelt, amiből még egy focicsapat is jól lakna. Sorban kipakolom a rendeléseket, az utolsó kért üdítőt teszem a pultra, amikor megjelenik mellette egy másik srác. Villámgyorsan végigmérem és egy mérhetetlenül cuki srácot vélek felfedezni benne. Az arca alapján egy őzhöz tudtam hasonlítani.

- 14.450 won lesz.

Társa elvisz két tálcát, amíg ő átnyújtja a pénzt, két darab tízezrest.

- A többi a magáé – mosolyogva kacsint egyet és az asztalukhoz viszi a másik két tálcát is.

Jól esik a gesztus és akaratlanul is mosolygok. Azt hiszem az arcomra van írva minden.

Úgy tűnt, hogy valamit ünnepelnek, mert igen jókedvűek és szórakozottak mindannyian, kivéve az egyiküket, aki szótlanul ül és csak halványan mosolyog.

Végig őket figyeltem, ahogy az összes kaját elpuszítják, majd jófej vendégek módjára nem hagyják úgy az asztalt, hanem kidobnak mindent és a tálcákat a tartóra teszik.

Már tizenegy óra is elmúlott, amikor elindulok hazafelé. Csodálkozva nézem a szállingózó hópelyheket, aminek majdnem meg is látom a kárát.

- Vigyázz! - hallok egy hangot a távolból.

Figyelmetlenül lépek le a járdáról és abban a pillanatban hangos dudálást hallok. A hang irányába nézek és két fényszórót látok közeledni, annyira gyorsan történik minden, hogy hirtelen még levegőt se veszek. Az utolsó pillanatban sikerül hátra lépnem, de a sarkam elakad a padkában és hátra esek az autó útjából, ami továbbra is dudálva száguldozik el előttem. Kapkodom a fejem, próbálom felfogni, hogy mi történt és mozdulatlanul ülök a vékony hóréteggel borított, hideg betonon.

- Jól vagy? - érinti meg valaki a hátam.

- A rohadék legalább fékezhetett volna! - hallok háborogni valakit.

Egyszerre több kezet is érzek magamon, amik segítettek felállni.

- Nem ütötted meg magad? - remek, egy újabb idegen.

- Ne-nem. Jól vagyok – sikerül végre megszólalnom és felnézek.

Legnagyobb meglepetésemre az a négy srác állt előttem, akik az étteremben voltak. Egyből kiszúrom a kedves srác aggódó tekintetét és mögötte a savanyú képűt is felismerem.

- Nem lehet, hogy sokkot kapott? - aggodalmaskodik a bambi szemű, mintha nem hallanám őket.

- Tényleg minden rendben – egy mosolyt erőltetek magamra, pedig legszívesebben sírnék a szégyentől.

- Még jó, hogy sikerült ellépned előle, mert mi túl messze voltunk, az a barom meg biztos nem állt volna meg – szólal meg a láthatóan idősebb, meglepően selymes hangon.

Helyeslésül csak bólogatok, próbálok kitalálni valamit, hogy végre kikerüljek ebből a kínos szituációból.

- Szeretnéd, ha felhívnánk valakit? Esetleg elkísérjünk valameddig?

- Nem szükséges – legyintem le pironkodva a kacsintós srácot. - Nem lakom messze és jobban oda figyelek – mentegetőzök.

- Rendben – rábólint. - Akkor... vigyázz magadra.

- Úgy lesz – meghajolok előttük. - Köszönöm szépen a segítséget.

Sarkon fordulok és megállok körülnézni, ekkor meghallom az egyikük kuncogását.

- A szerencsétlen... - jegyzi meg alig hallhatóan.

- Sehun! - fegyelemre intik.

Meggyőződöm róla, hogy nem jön egy autó se és gyors léptekkel folytatom utamat.

Másnap reggel egy kis késéssel érek be a munkahelyemre, de a felettesem ezt már meg se említi. Ilyen korán nem sok vendég van, szégyenkezve, azonnal a pult mögé guggolok, amint meglátom az egyik srácot tegnapról.

- Basszus – suttogom.

Intek a másik eladónak, hogy fogadja a vendéget, de csak elneveti magát azon, amit éppen csinálok.

- Hahó – szólal meg a srác a pult másik oldaláról.

- Egy pillanat – válaszolok és arcom legyezem, hogy valamennyire eltűntessem a paradicsom színt.

Felállok és megigazítom a ruhámat, majd rá pillantok és magamra erőszakolok egy mosolyt.

- Csak meg akartam tudni, hogy épségben hazaért-e – mosolyog. - De, ha már itt vagyok, szeretnék egy kávét is.

- Minden rendben volt – válaszolok, miközben az automata pohárba tölti a barna italt és a habot. - De hagyd a formális beszédet.

- Akkor jó – megkönnyebbül. - Mellesleg Jongin vagyok, Kim Jongin, de minden Kai-nak szólít.

- Han HyeHwa, de csak Hani – feloldódva, őszintén mosolyogva teszem elé a kávéját. - Hagyd csak, ezt én állom, amiért segítettetek – utasítom el, amint előveszi pénztárcáját.

- Van egy tollad?

Kérdésére értetlen tekintettel akasztom le zsebemről az íróeszközt és kezébe adom. Szívdöglesztő mosollyal az arcán elvesz egy szalvétát a tartóból, ráír valamit, majd a tollal együtt elém csúsztatja. A Kai név és egy telefonszám áll rajta. Szólásra nyitott szájjal nézek fel, de addigra már a kijárat felé tart. Mosolyogva figyelem, ahogy kisétál és kint várakozó, savanyú képű haverjával együtt elsétálnak.

- Kishölgy, kiszolgálna végre?!